RÖVID C.V.

 

Hálás vagyok, amiért kaptam valami többletet. Hogy írhatok és rajzolhatok, festhetek, amik révén némi hangom lehet a világban. Ez a saját magam ügye. Eszemben sincs semmit másokra erőszakolni, de arra ügyelek, hogy ha már szólok, akkor az ne hasbeszéd, pláne ne motyogás legyen, hanem élettel teli, tiszta beszéd. A rám mért többlet tőlem is többet követel. Így tisztességes. Az a parancs, hogy a gondolatot csak letisztult erővé szabad alakítani. Aki másként cselekszik – pénzért vagy a manapság divatos öncélúságért –, az kufár és áruló.

Tizenöt éve írom és illusztrálom a blogomat, ami egyben az egyéni szabadságom záloga. Szabad vagyok, sehova sem tartozom, ez erőt adó, jó érzés. Idén megjelenik a rajzaimmal egy meseregényem, jövőre meg egy esszékötetem lát napvilágot. Július 3-án Budapest belvárosában lesz önálló tárlatom: félszáz nagyméretű vászon képem egy képzeletbeli utazásról fog szólni Gyimesközéploktól a Kotori-öbölig. Úgy készülök vele, hogy rólunk szóljon az a történet.

Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, ha a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása.

Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.

Nincsen jogom sem festeni, sem írni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.

A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható. Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra tanultam meg hinni.

(Megjelent a 80 éves Magyar Szó jubileumi kiadványában) 

NAPLÓ - 159.

Akit szeret, annak nehéz sorsot ad.

Akit pedig a kárhozat mélyére akar lökni, annak könnyűt.

Egy hete szenvedek.

Még a múlt kedden kipakoltam a vásznakat, festékeket, ecseteket rendezgettem, nyárias lelkesedéssel, nagy lendülettel érett meg a szándékom – festeni fogok.

A madár nézett, kotnyeleskedett mellettem, izgalmában rikkantott párat. Toporgott a szék támláján. Látszott rajta, kíváncsi, ugyan mi sül ki a szokatlan buzgalmamból.

Azóta is úgy áll minden, a sarokban, az ablak előtt. Nézem én is, pislog a madár is. A szemében méla közöny – mindennél beszédesebb kritika.

Pedig a festékek katonás rendbe eligazítva.

Külön az olaj, az akril, külön a spatulák, az ecsetek. Jó előre szétválogattam a színeket. Hideg, meleg, elsődleges, másodlagos, komplementer szerint is. Elmosogattam a műanyag vizes tálkákat, edényeket. Régen megszáradtak, ahogy a majdani, remélt triptichon vásznai is a falnak támasztva fehérlenek. És azóta nem történt semmi. Még a vakrámák sincsenek lealapozva. Vázlatok sem készültek, papíron előtanulmányok meg pláne. Egyáltalán: egy reszketeg vonalat se húztam sehová.

Iszonyatos a nyomás. Megpróbálom megmagyarázni.

Van bennem valami nagyon fáradt, erjesztő tespedtség, valami elodázó, szerencsétlen kényszerűség, ami csak közvetve függ össze a szűnni nem akaró kánikulával, s amit pontatlanul úgy tudnék leírni: lustaság. Ám ez nem az a fajta renyheség, ami legtöbbször olyan jóleső tud lenni. Nem a boldog semmittevés állapota, sem az a nagyszerű érzés, amikor úgy tűnik, sikerül elhitetni magammal, nélkülem is forog tovább a világ – ha csinálok valamit, ha nem, minden elodázható –, ráérek arra tán a jövő héten is… Nem: ez most nem ad kielégülést. Sőt. Inkább bosszantó.

Mert nógat, ösztökél, belül munkál, nyaggat a tudat, hogy hanyag vagyok. Hogy tennem kéne a dolgomat. Egyre kíméletlenebbül nehezedik rám az el nem végzett munkám kényszerű parancsa. Ha reggel megébredek, azzal az indító gondolattal kelek, hogy mekkora adósságom van magam felé. Délben kifordul a számból a legjobb falat, étvágytalanul tologatom az ennivalót: íme, fél napom már odalett és még most se fogtam hozzá ahhoz, amit napokkal ezelőtt elterveztem. A fehér vekker könyörtelenül mutatja a múló órákat. Amikor beáll az este, szomorúsággal elegy dühös leszek – megint csak magamra – újabb elfecsérelt nap van mögöttem. És nincs nyugtom. Hallom a verdiktet, amit folyton a fülembe suttog a jobbik részem: festeni kéne.

Megborzadok amikor a lakás előkészített sarkába nézek. A három fehér vászon virít a félhomályban, akár egy kitárt, szögletes szárnyú hattyúmadár lesne, várna rám gyilkos dühvel. És ha ez nem lenne elég, a felelősség nevű agyrágó bogár is kapar a hipotalamuszon. Lehet, de nehéz így élni, függőben lógó kötelezettségek, félbe maradt akaratok közepette.

Mindig ez van, mentségemre. Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása. Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.

Nincsen jogom festeni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha erőből, izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.

A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható. Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra tanultam meg hinni.

Most meg itt állok a július elejei hőségben, a lakás szögletébe összerendezett festő kellékek között, és egyelőre csak befelé esküdözök, hogy akkor is kézen fogom, belekarolok a végzetembe, ha jó előre tudom, néha eleve lehetetlent kíván tőlem a méreteit soha igazán meg nem ismerő emberi akaratom.

                                             Pk

A VÁGY VILLÁMA

Megint festek. Muszáj. Nem azért, mert megrendeltek egy képet, hanem kényszerből. Meglegyintett a „valamit csinálni kell” fuvallata, egy titokzatos ütem kezdte verni a tamtamot, az a tüzes tenni akarás, aminek késztetését csak azok ismerhetik, akiket rendre megsarkantyúz valami belső erő, egy máshonnét dirigáló ügybuzgó szellem. Röstellem ihletnek mondani, de ha közérthetőbb, hívhatom annak, még úgy is, hogy a létezésében nem hiszek.
Ihlet nincs. Az a renyhék kifogása. (Bezzeg azt nem voltak lusták kitalálni!)

Ihlet? Nevetséges alibi. Ami az lenne – inkább vágyakozásnak nevezném. Valami és valaki után vágyni: a mozgatója lehet egy egész életnek. Mert olyan emberi. Inkább visszamenőlegesen szoktunk élni vele, mert a vágyat egyébként nem lehet sürgetni. Nem siet sehová, késni sem késik: egyszerűen jelen van mivelünk, bennünk. Énvelem és bennem legalábbis – mindenképpen.

Sajátos, meglehetősen szoros a viszonyom a vágyakozásommal. Kalandként tekintek rá, életem kalandjaként, s csak remélem titkon, hogy nem hiába mesterkedek a formák és ideák leképezésével, a ténykedésem nem lesz hasztalan, marad irgalom a végére egy pirinyónyi beteljesülés gyanánt. Hogy megéri-e? Aligha. Veszélyes foglalkozás az alkotás.
Ha a szándék tiszta és az értelemtől elvonatkoztatható ez az akarat, egyetlen képben fölfedhető az egyéniség összes jellemzője. A jó meg a rossz vetülete ott marad a vásznon, a mondatokban. Mint egy nyálcsöppből is rögtön föltárulkozik az ember összes nyavalyája, sőt, ma már a DNS-kutatás és genetika szédületes fejlődése révén gyakorlatilag maga az ember is rekonstruálható. 

Tehát vigyázni kell. Vacakot nem szabad alkotni. Kicsit zavar ugyan, hogy időnként ajánlott kifelé pislogni, ügyelni a részletek mellett a kritikákra, mert egyébként a festés, rajzolás, írás nem egy harsány karnevál, hanem magányos műfaj. Bizalmasságot igénylő tevékenység. Annyira intim, hogy még műhelytitkai is vannak, és lám, mégis a nagyközönségnek készül, sokan látják és értelmezik a folytatásban, ameddig él a mű, tehát amíg érdeklődésre tart számot.
Mihelyt elveszti varázsát, meghal az alkotás. El sem kell felejteniük. Elég, ha idejétmúlt lesz, ha elhalványul az üzenete, vagy ha eleve értéktelen portékaként kezdik nézni, olvasni. Akkor a kép az írás megszűnik, és lim-lomként végzi. Mit mondjak, elég dicstelen befejezés. 

Gondolom emiatt iparkodik minden alkotó valami extrát, egyénit és legfőként maradandót létrehozni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ne legyenek illúzióink, az esetek többségében – mivel az őszinteség többé nem erény, hanem inkább hiba – a műalkotások zöme csak ideig-óráig virít a köztudatban. És ami nem igaz, ami nem őszinte, az bizony hamis, fals. Pár generáció alatt megkopik a varázs, s a későbbiekben már csak a múló század forgácsaként tűrik egy darabig, míg nem marad egyéb megoldás: kuka. Komisz dolog ez, kétségtelen.

Hétköznapjaim lucaszékét, a festőállványra rakott makulátlan felületet kerülgetve a szám elé illesztett tenyerem mögött hümmögve alapozom a vásznat, egyszerre hármat. Sosem szerettem aprózva festeni. Amikor beüt az a jól ismert, szilajra hangolt, vatermörderes pillanat, azon hevületben legalább kettő, de inkább több vakráma vagy karton után nyúlok, mert már tudom, éhemben egy valami kevésnek bizonyulna. Az alapozás után hevenyészett vázlat következik, jobbára ácsceruzával. A gondolatot, a fejben (lélekben?) megfogant érzületet próbálom visszaadni.
Soká tanultam meg, később jöttem rá a nyitjára, arra, mennyire szükségszerű a skicc, a kerek egész majdani hitelessége végett. 

Biztos furcsán hangzik, de festeni, rajzolni meg írni, vagyis egyszerűbben fogalmazva tollat ragadni meglehetősen nagy bátorságot igényel. Mintha a vászon, vagy az üres papír megérezné a gyáva embert: a megremegő akaratból, a tétovaságból sosem lesz spirituális csoda. 

Jobbik esetben meg sem születik a mű, a rosszabbik verzióban létrejön, de minek, ha olyan silány, hogy nem talál utat mások felé. Nem kínból, verítékkel kéne megértetni a világot, hanem őszinteségtől áthatottan.
Utóbbi a boldogság kulcsa. Úgyhogy nem árt néha az igét kimondva ceruzával suhintani a négy égtáj felé. Hogy összeilljék a nagy egész. 

                                                          Pk

HÁZMESTERSIRATÓ

 – kanizsai gondolatok Csurka Istvánról –

 

2012. január 15. Szeged

Ma, március 27-én lenne nyolcvanhárom éves Csurka István.* Öt éve hunyt el.
Némi alappal mondhatom, hogy ha egy embernek az életében akad másik ember, akivel – mert időben és térben is erősen különböző világhoz tartozók lévén – nem lehetett ismerős, sosem beszélt, és mégis nagy hatással bírt rá, nos: nekem ilyen volt Csurka.

Az is bizonyos, se nem az első, se nem az utolsó esetemként tartom nyilván, amikor az elszalasztott alkalmaimat, a lehetőségeimet kell számba vennem. Voltak ilyenek. Hamarjában kettőt említek, csak a rend kedvéért.

Jó pár évvel ezelőtt, egy illatos tavaszi délutánon találkozva egyik kedves ismerősömmel meginvitált a közeli lokálba, sörre. Beszélgessünk kicsit, mondta. Húztam a számat, szabadkoztam, valahová éppen nagyon siethettem, ezerfelé kellett menni, sok dolgom akadt, vagy csak nem volt kedvem beülni, kocsmázni: bizony már nem tudom. Valami okafogyott, ügyetlenül odahazudott mesével leráztam. Nem volt rá válasza. Legyintett. Csöndben mosolygott és nézett rám tűnődőn. Még elmenőben is a hátamon éreztem a tekintetét. Másnap jött a hír. Öngyilkos lett. A döbbenet letaglózott. Napokig üresben vert a szívem. Ma már tisztában vagyok vele, azóta sokat gondolkodtam rajta: nem a halála miatti részvét rendített meg ennyire. Hanem a saját magamban lappangó szenvtelenség, a rövidlátás, a lelki ócskaságomnak a fölismerése döfött át könyörtelenül.

A másik is hasonló történet. Régen látott, Kanizsáról elköltözött hajdani cimborámmal véletlenül összefutottunk. Amikor péntek estefelé benyitottam, már ott ült a lokálban, a sarki asztalnál, egymagában. Odaintett. Hórihorgas szerb srác volt, tőlem másfél fejjel magasabb, ám amikor a viszontlátás örömében átöleltem, a bőrkabát és pulóver alatt egy csonttá soványodott testet karoltam át. Kedélyeskedőn mondtam is neki, egyen többet, hisz elfogy. A vállára csapdosva harsánykodtam, viccelődtünk. Csupa közhelyes dologról fecseghettem neki. Úgy váltunk el, hogy ezután sűrűbben jön Kanizsára, előre szól majd, ha ide készülne. Hadd diskuráljunk megint egy jóízűt. Többet sosem láttuk egymást. Hetekre rá elvitte a halálos kór. Akkor, késve tudtam meg, hogy már a végső stádiumában járt. Akkor, késve fogtam föl, mit is jelent igazán – búcsúzni.

Csurka István is egy sansz volt, mégis elszalasztottam. Azaz: hagytam elballagni mellettem. Kétszer is. Az úgy történt, hogy egy időben a sorsom sűrűn Budapesthez kötött. Hetente, kéthetente minden hétvégémet ott töltöttem. A belvárosban laktam, macskaugrásnyira a Hősök terétől, a hosszún nyúló Damjanich utcában. Sok híresség élt arrafelé, például Antal Imre lakása is abban az utcában volt. Meg a Csurkáé is. Így nem olyan nagy csoda, ha két ízben is szó szerint testközelből nézhettem föl jól megtermett alakjára. Ballagott akkurátusan a Damjanich utca széles aszfaltozott járdáján, bőr táskát lóbált, a hóna alatt meg egy köteg Magyar Fórumot vitt, s míg ott baktattam mögötte, torkomban dobogó szívvel azon hezitáltam, leszólítsam-e, mondjam-e neki, mennyire tisztelem azt, amit és ahogy csinál. Mérhetetlenül respektáltam. Úgy is mint drámaírót. Úgy is mint politikust. Aztán pont ez a nagyra becsülésemből fakadó zavart elfogultságom akadályozta meg, hogy kihasználva a helyzetet az életben legalább egyszer elébe penderedve bemutatkozzak, és néhány szót váltsunk. Ma már mélyen bánom. Ma már tudni, rajtam kívül nagyon sokaknak világos, hogy az a nagydarab, öltönyös, örökké cinikusra fittyedt szájú íróember egyfelől hallatlanul pontosan fogalmazó látnok volt, olyan próféta, akit a szokott módon ott és akkor a pongyola tömeg ugyan kinevetett, kigúnyolt, de végül az idő szépen sorban igazolta az összes jóslatát. Másfelől – és ez talán a fontosabb – a XX. századi magyarság lelkiismeretének megtestesítőjeként tekinthetünk rá. Sosem köntörfalazott. Kimondta a legtakargatottabb tabukat. Tette úgy, hogy az önmagára nézve terhelő dolgokról sem szégyellt beszélni, írni. Meg is lett a következménye. Politikai hisztériakeltés után mintegy közéleti vákuumba került. A finnyás pesti színházak máról-holnapra eltüntették repertoárjukból a Csurka-darabokat. Nem számított, hogy némelyikük, például az 1971 óta színre vitt Döglött aknák évtizedek alatt ezernyi előadást ért meg. Az sem, hogy a drámái örök érvényű üzenetére százezrek voltak kíváncsiak. Hallgatólagosan betiltatott minden, ami Csurka István nevéhez volt köthető.

Mindez miért? Mert valaki kimondta az igazságot.

Meg merészelte tenni, hangosan, szabatosan megfogalmazni azt, amiről odáig az ország népe csak bátortalanul suttogóra fogottan beszélt. Nem volt hálás, ez a Csurka Itván által fölvállalt szerep. Mégsem visszakozott. Tette a dolgát. Igazat szólt, mert nagy íróként nem csak érezte, de tudta is mi a dolga.

Az írók szent kötelessége minden koron az igazság föltétlen kimondása. Bármibe is kerül. (Zárójelben hadd jegyezzem meg: kedves olvasó, számolja csak meg az ujjain, ugyan hány olyan mostani, kortárs írót, vagy közéleti embert ismer, aki maradéktalanul nem csak hiszi az igazságot, hanem fennen hirdeti is azt, mindenféle előjelek nélkül. Ugye-ugye? Tán az egyik kezünk is elég e szomorú leltárhoz. Ennyit a kor írni tudó egereiről.) Csurkát az ellenségei úgy félték, hogy az interneten még ma is alig találni írását, pedig alaposan rákeresek egy-egy hajdan elhíresült cikkére.

Író ellen nagyobb gyalázatot nem követhetnek el, mint mikor elhallgatják a műveit. Csurkával szemben ettől sem riadtak vissza. Méltósággal viselte. Valahogy az egész emberből sugárzó csöndös gőggel elegy derű egész személyét felülemelte a nap mint nap ellene, sőt az életműve ellen elkövetett sérelmeken. Haláláig igyekezett megmaradni annak, akinek szerettük. Olyannak, akinek lehet hinni.

Az utolsó nyilvános szereplését azért már nem szalasztottam el. Többedmagammal elmentünk Szegedre, ahol egy utcai felvonuláson, majd demonstráción az örök ellenzéki Csurka István az akkoriban is minden oldalról, belföldről és külföldről is folyamatosan támadott Fidesz és Orbán Viktor által vezetett kormány MELLETT szállt síkra.

Az intenzív osztályról a saját felelősségére kiengedett, akkor már gyakorlatilag haldokló írót dörgedelmes szónoklata alatt két oldalról támogatták a mikrofonnál. A szegedi Kossuth-szoborkompozíció talapzatánál még megmaradt erejével összefogásra, kitartásra buzdított, a megtörhetetlen néplélek erejében bízva a magyarságra kért áldást. Aztán összerogyott. Úgy húzták el.

Két napra rá meghalt.

Nagy harcos volt. Ha ma csak tízezernyi hozzá hasonló emberünk lenne, száz év múlva is megnyugvó szívvel mondhatnánk: sosem veszünk el.            

* Pár nappal korábbi ez az írásom.       
                                                                                               Pk

ECO

Egy visszhang a Visszhangra

Umbero Eco

Ekónak ejti a magyar.
Ráállna a nyelvem: talán jobban illene ekhónak mondani.
Mert ahogy belekiabált a huszadik századba, a visszhangját százszorosan verték vissza a közgondolkodás, a közízlés falai. Meg is repedtek tőle, sziklakoloncok omlottak, új távlatok nyíltak a szavaitól, és egy-egy gondolatáért versengeni kezdett a média.
Umberto Eco, a nagy olasz író, a szemantika professzora, és mint olyan, az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb irodalomtudósa meghalt. Nyolcvanvalahány éves volt. Szerette és merte is élni az életet. Ízig-vérig taljánként tangózta végig, amit kimért neki a gondviselés. Szőrös, kövér, nagydarab figura volt, tele öniróniával. Jóízűen viccelődött saját magán, azon, ahogy kétpofára habzsolja az elébe gurított lehetőségeket. Nem sokat teketóriázott, ha valahol inni és enni kellett. A vele készített interjúkból rendre kitűnik, hogy sajátságos humora révén közel engedte magához az újságírót, a szerkesztőt, a kollégáit, a tanítványait. Igen: az olvasóit is. Az embereket. Egy szeretett volna lenni velünk, még akkor is, amikor már tízmilliószám adták ki a regényeit, és a világ összes kultúrnyelvére lefordították a könyveit. Nem csoda, ha sokan úgy érezzük: közünk volt egymáshoz. Nekem a regényei mellett a középkori esztétikáról szóló könyve tetszett a legjobban. Oroszlánrésze volt abban, hogy máig ható szerelem fűz mindahhoz, ami művelődéstörténetileg a romanika, gótika jegyében fogant. Amit erről lehetett, azt Eco leírta. Kerek egész marad utána, az életművéből nem fog hiányozni egy szóköznyi hiba sem. Irigylésre okot adó pálya. Most sorra jelennek meg a nekrológok. Jók, rosszak, többnyire általánosságokat pufogtatók. A minap néztem egy róla készült videót. A házi könyvtárában pásztáz a kamera. Umberto Eco hátát mutatja, szobáról-szobára követi az operatőr, tán százezernyi könyve lehetett. Telis-tele a polcok, már a negyedik helyiségben volnánk, és az öreg író még mindig ott csoszog a kötethegyek között, keres valamit. Aztán megtalálja. Mutatja. Minden fölbűzlő magakelletés nélkül elhiszem neki, hogy tényleg azt kereste, amit, és tényleg az agyában van az összes könyvének nem csak a helye, a címe, hanem a tartalma is. Kedves barátomtól tudom, hogy aki azért jár templomba, mert azt hiszi, hogy ettől jobb ember lesz, az pont olyan hülye, mint aki beül egy garázsba és várja, hogy egyszer Alfa Romeoja legyen.
Ugyanígy a legtöbb esetben a fölhalmozott könyvek se érnek egy pipa fingot sem. Dekoráció csupán. (Mondom én, aki betegesen gyűjtöm őket.)
De azért – akadnak kivételek.
Ennek az írónak még ez is jól állt. Hiteles volt így is. Más írhat a mumpszáról, hasnyálmirigyéről, szifiliszéről – vagy mint én, a köszvénykémről – szenvelgő naplót, legtöbbször akkor sem az ember marad mögötte, hanem a betegsége. A kórismérve. Vagyis a kor ismérve. Ezé. A szétrohadásé. Állatkerti vadak ketrecévé az irodalmon túl mást is szokás lezülleszteni. Elég, ha a kedves olvasó a közéletünk mindennapjait veszi alapul… Eco életműve üzenet is lehetne a sok szuszogó alkotónak: a mára levitézlett posztmodern nem zárja ki, hogy a tőlünk különböző világot ne nyomorultul, gyűlölettel, megvetéssel szemléljük, hanem humorral, sztoikusan vagy éppen szkepszissel, kedves elnézéssel. Furcsa módon vonzódtam Ecohoz. A szó klasszikus értelmében szabadelvű nézeteket vallott, mégis szerettem olvasni. A Gyufalevelek rövid prózáit, a dolgozatírás csínját-bínját taglaló munkáját, vagy a legnagyobb népszerűséget hozó történelmi regényeit is egytől-egyig nagyon bírtam.
Világnézete nem zavart. Így van ez, ha egy alkotónak az életművéből, minden bekezdéséből kitűnik: tud.
Eco pedig nagyon tudott.
Kár, hogy elment. Ilyen enciklopédikus műveltségű, ilyen jó humorú, vagány íróból nem sok maradt, és a világirodalom szlömösödését nézve, a fölhozatal minősége erősen kétséges. Tudom, másnak éppen nem jelent sokat, de idehaza nekem a könyvespolcomon külön helyük van a sorba rakott Eco köteteknek. Rajta kívül csak a jó Krúdyval meg Rejtő Jenővel, és a folyamatosan gyűjtött Országépítő újságokkal tettem ilyen megkülönböztető kivételt. Tiszteletből.
Nem nehéz egyetértenem mindazok véleményével, akik szerint Eco önmagában tényleg kicsit már intézmény volt. Kevés író, gondolkodó mondhatja el magáról: nem csak irodalmi, meg más egyéb divatból, nyögve-nyelve olvasta egy szűk réteg, a pozőrök, kékharisnyák hada, hanem a széles néprétegeknek is kedvencévé tudott válni, akár egy vasárnapi magazin tárcarovata által követte a közönsége, akár a szakelőadásai révén adta át a tudását.
Más, bestsellereket púpozó macskajancsik aforizmáival, álságos életbölcseleteivel, apácabódító szövegeivel teli a világháló. Ha netán vannak még emlékkönyvek, azoknak a lapjain, a filctollal kopírozott rózsaszálak mellé ezek a kamu filozófiák illenek legjobban. Umberto Ecot a kezdetektől fogva nagyon nehéz volt idézni. Az a fajsúlyos kortárs ő, akinek egy-egy cinikus aranyköpéséhez is lábjegyzetet muszáj írni. Terpeszállásban szavalni meg egyenesen bazári majomnak való föladat.  
Nagyon hiányolom, hogy a kortárs magyar irodalom nem tud ilyen útmutató alkotókkal büszkélkedni. Akikről azt terjesztik, hogy azok: nekem nem mérvadóak. Belterjes az a népség. Kosztolányi, Herczeg Ferenc, Karinthy köreihez képest halk szavún teszetoszák. Csak zümmögő a kórusuk.
Tegnap jó társaságba csöppentem. Vitaképesbe. Éppen azt beszéltük, hogy mennyien vannak, akik kaparnak fölfelé. Az irodalmi grádicson lógnak, rúgnák magukat a megigazulás felé, izzadtan tempóznak egy életen át. Föl, csak föl, mindig magasabbra... Soraikon megérződik az igyekezet. Minden bekezdésüket áthatja. Okosakat írni, szépen – a megfelelés kényszeréből: verítékes. Susztermunka. Írni, rajzolni, festeni, hegedülni csak úgy lehet és szabad, hogy a kezünk egyenlő távolságban van a fejünktől és a szívünktől. Félúton. Aki nem csuklóból ír, hanem vállal, görbedett pózba dőlten, könyökével taszigálva utat magának a literatúra papírszagú, tükrös tánctermében, azt a hamis valóságot láttatja, hogy ő érti az összefüggéseket. Érti a fenét! Ugatja, mint kutya a holdat. De olykor így is hajlamosak vagyunk neki hinni. A leírt szöveg hatalma óriási. Még akkor is, ha az írás csupán kényszerűség, kuli munka, amihez nem párosul tudás, tapasztalat, és a legfontosabb: a szellem ereje. Igaz, az értelmesebbje azonnal látja, ráérezni, mert a megellett alkotás ilyenkor halvány, olyan fölületes, fölszínes, mint kezdő piktornak az első festett vászna. Lespórolva róla az olajat, a sok hígítótól áttetsző. Mázolvány. Férc. Rögvest kiismerszik, ha író, ha festő az illető: még az alapozást se tudja. Vagy nincs is neki. Nem állom meg a ficamult poént: mű a mű.   
Umbert Eco nem közéjük tartozott. Légpárnái voltak. Magától emelkedett a föld fölé, és képes volt ott is maradni. Éppen e beteljesített, mérhetetlen humanizmusa miatt nincs rajta mit gyászolni.  Ritka tehetség adatott neki. Élt vele. Így is megmaradni, és a végén meghalni – nem kushadva, hanem férfiként állva, emberként – ehhez a tehetségen túl azért kellett más is.
Lélek.

Pósa Károly
megjelent a Magyar Szó 2016. február 29-i számának Üveggolyó rovatában

A GYŐZELEM ÍZE

Lear király - illusztrációm

Mióta az idők folyamán az ember emberré vált, a küzdelem volt a létének az alapja. Az írott történelmünk tele van megmérettetéssel. Aligha lehet kétséges, hogy ugyanígy volt ez a legkorábbi évezredekben is, amikor a betűt még nem ismerték, és csak egy hajszál választott el bennünket az állati körülményektől.

A törzsfejlődés során megtanultuk, hogy az erősebb egyed éli túl a másikat.

Azé a holnap, aki ügyesebb, jobban használja az eszét, vagy éppen sikeresebben tud alkalmazkodni a körülményekhez. Ha nem így történik, ha nem ez a száraz tanulság: valószínűleg kipusztulás lett volna a sorsunk.

Így hát az ember győzelemre ítéltetett. A fennmaradásának záloga a siker ízétől függ. Más kérdés viszont, hogy az említett győzelmet miként érte el? Azt sem tagadhatjuk, hogy legtöbbször bizony saját fajtársaink ellenében kellett bizonyítanunk. A történelem során kiontott tengernyi vér, a háborúk sorozata, az évszázadokon át bennünket végigkísérő erőszak is azt igazolja, hogy ember embernek tud a farkasa lenni. Hogy a győzelmet legtöbbször mások szenvedése, mások eltiprása árán szereztük meg – és nem is mindig a legtisztább eszközökkel.

Sőt.

Árulás, ármány, csapdák ezrei, hazugságok révén kóstolták meg eleink a győzelem ízét.

Nincs az állatvilágban még egy faj – mint mi emberek -, aki ennyiféle piszkos trükkel tör saját fajtársának életére.

Tökéletesedő harci eszközök, gyilkoló gépek segítik az egyik embercsoport érdekeit a másik ellenében érvényesíteni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a mi igazságunkkal szemben nem tűrjük a mások véleményét. Esetleg zavar bennünket a bőrének színe, a tőlünk másmilyen vallása, a nyelve, vagy éppen csak az, ahogy a nekünk idegennek tűnő szokásait megtartja. Ha sikerül lebirkóznunk, akkor elhisszük azt is, hogy az igazság a mi oldalunkon áll. Pedig csak annyi történt, hogy valamiért erősebbek voltunk, és a gyengébb alulmaradt velünk szemben. Ettől persze igaza lehetne - de megszoktuk, hogy a mai kor nem a gyengének kedvez. Legjobb esetben megtűri az ilyeneket.

Mert a győztesnek mindig hangosabb a szava.

Ők írják a történelmet, alakítják saját kényükre a múltat. Attól függően, hogy győztesként éppen aktuálisan mi az érdeke. Régen, a klasszikusnak nevezett korban a római császároknak egy ideig sokat számított az erkölcsi tartás. Pedig világrészeket hódítottak meg. Ha valakiket, hát őket meglegyintette a győzelem mámora. De az akkori hadvezérek mögött, míg a diadalív alatt vonultak, és őrjöngő tömeg szórta elébük a virágot, a harci szekéren egy szolga is állt a hadúr háta mögött. Neki csak egy dolga volt: míg a nép ünnepelt, harsogott a zene, egyetlen rövid mondatot ismételgetett a győztes fülébe: „Mulandó a dicsőség… mulandó a dicsőség…” Ahogy lenni szokott: hosszú évszázadok múltán a római uralkodók elfelejtették ezt az igazságot. Akkor jöttek - mert elérkezett az idejük - a lesajnált barbárok, és a büszke római birodalom kártyavárként omlott össze.

A középkorban a lovagi erények között szerepelt a gyengébbek segítése.

Az utolsó lovagias háború talán az első világégéssel ért véget, amikor a lelőtt, vagy fogságba esett ellenfél már nem számított ellenségnek, hanem hősnek kijáró tisztelettel emlegették. A második nagy háború már ártatlan civilek milliói árán ért véget, az egyik fél teljes győzelmével, a másik megalázásával. Szomorú irányba haladt a világ. Ma az iskola is arra nevel bennünket, hogy mindenáron csak a kiváló eredmény az elfogadható. Aki nem annyira sikeres, az középvonalból figyelheti a győzelemre születetteket. Pedig azt tanultuk, hogy mindenkiben van valami tehetség, érték, ami révén az ember megérdemli a dicséretet. Mégis: kicsi korunktól arra szoktatnak bennünket, hogy elsők legyünk az elsők között. Könyököljük ki magunknak mások csodálatát.

Hovatovább csak ez számít.

A tisztességet, a szerénységet, a mások iránti szeretetet és alázatot gyengeségnek tulajdonítják - elavult fogalmaknak. A televízió, az internet tele van fölkapaszkodott figurákkal, akik példaképként állnak előttünk, mert győztek egy bugyuta vetélkedőben, valóságshowban, botrányaiktól hangos a média. Valójában nem győztesek ők, csak mulandó emberek, akiket fölkap a siker hulláma, hogy holnap elveszítse őket, és névtelenül menjenek a bulvár süllyesztőjébe.

Mulandóak, kétes körülmények között szerzett dicsőségükkel együtt.

Pósa Károly

      

BÓDI BÁCSI - Kocsmák népe

Az öregúr csak annyira volt öreg, amennyire a szesz miatt annak tűnt. Ha ivott - mindig panaszkodott, ezért elmondható, hogy szinte csak panaszból állt életének utolsó néhány éve. Gyakorta megjegyezte: nem volt szerencséje egyik feleségével sem. Az első elhagyta, a második meg nem.

- A falnak magyarázok. Az emberek többsége akkora suháng*, Karcsikám, hogy a nedves földbe legyugva két nap alatt kirügyeznének. Vályoggödri okádékok. – tette hozzá, és a sodrott cigaretta bűzlő füstfelhője bekeretezte a gyéren megvilágított kocsmai arcát.

Bár a pálinkáját alázatosan itta, csöndösen meghúzódva a sarokban, gesztusaiban volt valami fölényes, mondhatni rátarti, a szó jó értelmében vett szomorúan színpadias, egészen kifejező szenvedély, ami révén időnként szellemességének, a régmúltjából hozott műveltségének is megcsillant egy-egy szikrája. De ez már csak az a fajta érték volt, mint amikor a betonhoz csapott pálinkásüveg szilánkjairól röpke pillanatra elhiszi valaki, hogy gyémántot talált. Persze, akad arra is példa, hogy tarlótüzet lobbant föl az üvegdarabka, még ha száraz fűcsomó közt hever is. A napsugár prizmáját összegyűjti, és akkor vad elemként tombol, megemlegetik hosszú ideig...  

Mert a mi vidékünkön a bácskai létforma által folyton űzött a szellem. 
A földbe visszadöngölt tehetségek vidékén élünk, ahol még most is előfordul, hogy a balkezes kisgyerek kezéből pofonnal nevelik ki a sutaságot, és a finomabbra hangolt készségűeket mint kanálisba fojtandó macskakölyköket veti ki magából a közösség, hogy aztán korai, tragikus vesztük után siratni lehessen őket, meg átkozni magunkat, amiért megint, sokadszor is veszni hagytuk az értékeinket; pedig ott voltak közöttünk, csiszolatlan drágakövek – vagy földön heverő üvegcserepek, nem mindegy? -, akikért a szó legnemesebb értelmében le sem kellett volna hajolnunk. Csak beléjük, szellemükbe kapaszkodnunk, és röpülni velük; hagyni, hogy szárnyaljanak minél magasabbra. Számát sem tudni a lángeszűeknek, akik önmaguk tüzében elevenen égtek olykor félszáz éveket. A munkájukra, az életművükre megkésve eszmélnénk rá: ha meglennének.
De az az igazság, hogy jobbára fiókok mélyén maradtak, vagy a szemétbe hajította őket valaki lelkes örökös, és a hagyatékok, művek úgy kallódtak el szép sorban, ahogy errefelé az alkotók nagy része szokott.

Bódi bácsi megtanulta, hogy az öregség nem a korral következik be, hanem a mellőzöttséggel.

- Én már nem ültetek fát. Minek? Úgyse eszek belőle. Hónapos retket – no, azt még esetleg…

Ahogy levegővé kezdett válni, egyre kevesebb volt az olyan ismerőse, aki köszönne neki. Egyre több lett az idegen. Mást nem tehetett: vállat vont. Kihátrált a családi események fotóiról. Lépésről-lépésre visszakozott. Amikor már nem volt tovább, meddig tolatnia, és a megmászhatatlan fal hidege végül a hátához ért, akkor arccal feléje fordult és elgyötört testének minden elemi részecskéje, unott derűjének lénye fölszívódott, eltűnt a habarcs és a téglák között. 

És megmagyarázta a falnak.

*Nem elírás. Következetesen suháng volt neki a husáng.

  Pósa Károly

Keresztek között 1. - Deszka

Járom a Nagytemetőt. Apám biciklijét tolom.

Nyikorog a huszonéves vascsődör, visszafelé pörögnek a küllők. Az eszem is visszafelé forog, ahogy emlékeim ki-kihulló küllői járnak, és közben fölöttem a gesztenyefák koronája gubancolódik. Sírföliratok. Nézelődök, olvasom, ki van odatemetve, meddig élt.

A kripták, hantok alapján megítélhető, kinek az emlékét vigyázzák az utódok, melyik az a nyughely, amit időnként látogatnak, és ki lett végképp leborítva a feledés foszló rongyú kendőjével. Gondolatok vergődnek bennem. Már mélyen bent járok a temető túlsó végén, az utolsó előtti soron, amikor előfehérlik az ismerős márványtömb.

Sokan hisznek a horoszkópban. Az indiai ember hosszú évezredek alatt nézte, vizsgálta a csillagos eget. A precíz adathalmozást csak úgy, mint a keleti észjárást áthatotta a matematika, az áhítat és a miszticizmus. Bizonyosság nem lett ugyan – a mai szemléletet látva meg eleve kudarc, hogy elfeledtük a bizonyosság erejét, mint annyi mást -, de az ősidőkbe vesző tapasztalat, megismerés és az összefüggések láttatása mégis üzen a mának.  

A fátum, a nagy játékos már a születés pillanata idején gyakorta fölmutatja, hogy az illető sorsa miként fog alakulni. Milyen lesz a természete? A vezérlő csillagának fénye vakítóan fog-e ragyogni, vagy csak pislákol? Ez az üzenet kódolt ugyan, de a beavatottnak érthető.  

Az életút végén, az egyszerűbb látásmódú is megfejti. Utólag döbbenünk rá az elrendeltetettségre.

Arra, hogy már minden volt egyszer, mert valahol meg lett írva. És a véletlen csak nekünk tűnik annak, mert a Teremtő egyébként sose pislog.

Igazi lázadó volt.

Forradalmak szülötte. 1956-ban látta meg a napvilágot.

Abban az évben, amikor a magyar nép megmutatta, hogy időnként, a történelem sötét árnyékát is el lehet kergetnünk, ha bátrak vagyunk. Hogy a szabadságáért pusztulni kész nemzet maradhat csak örök időkig.

1956 jó év volt. Lobogó fáklyák és virrasztó gyertyák fényének éveként emlékezünk róla.

Ráadásul, a kis Deszka, e lázadó, gyönyörűséges idő gyermeke éppen március 15-én látta meg a napvilágot. Hát mi ez, ha nem a gondviselés első, felhőkbe rajzolt útmutató szignója?!

A magyar história két legszentebb ünnepének dátuma, egy születendő gyermek csillagösvény kapujára függesztve! Arany szöggel volt az oda tűzve, és a küzdelmes sors kacskaringósra írva, tele tragédiával, de gyönyörűséggel, a helytállás mellett az elbukást láttatva.

De úgy, hogy mindeközben a férfias jellem, az emberi tartás, a meg nem alkuvás végig ott dobog a szívben, és igazi emberi arcot rajzol viselőjének, kinyújtott kezet mutat a nagyvilágnak.

A kalapja. A szügyig kigombolt ingje. Tarisznyás hórihorgas alak, az irgalmatlan nagy cipőkkel. Hanyagul vállán lógó bőr zekéje. Ahogy befordul a piac sarkán, fogja a kocsma kilincsét, bütykös keze szorítja a sárgaréz nyelvet és valahonnét – csak a kaján vigyorú ördög tudhatja honnét -, rögtön cigányzenét hengerít a szél a gömbakácok lombjai közé…

Ezt, csak ő tudta.

Régi rajzom

A kanizsai gázhálózat kiépítésekor többedmagammal, brigádokba osztva az utcákat ástuk. Ájult nyár volt, vakáció, nyaralásra meg sok másra kellett a pénz. Nyakig az árokban túrtunk, szentségelve budákkal nyestük a vastagabb gyökereket, betonrétegeket vertünk krampáccsal, bagrenát rágtunk, lapátoltuk a földet, köbméterre fizettek. A Deszka is ásott, legendák keringtek félelmetes munkabírásáról. Egyszer, egy péntek délelőttön, a heti fizetésosztás napján a Kispiszkos nevű becsületvesztő előtt fizetett a zenészeknek és a járókelők, piacozók legnagyobb megdöbbenésére, vidám muzsikaszóra ásott a társaság, ölig sárosan, de széles jókedvvel. Ez a virtus, a hányaveti csibészség volt az, ami annyira magával ragadta mindazokat, akik a közelében lehettek. És sokan voltunk. Mindannyinknak: mindig csak adott. Szerettük.

Volt a tartásában valami megragadó. Tiszteletet parancsolt ugyan a szálfaegyenes termete is, meg az, ahogy a keleti küzdősport legsötétebb övéig verekedte magát, de ismerek néhány megtermett, jó vágású és sikeres sportolót, akikben hiába keresem a néhai Deszkára oly jellemző nemes tartást, az igazán emberi méltóságot. Arisztokrata tudott lenni a csőcselék között is. Nem csak fejjel magasodott ki a tömegből. Úgy lehetett vele kezet fogni, hogy közben a természetes jó szándék, a tiszta jóság érzete bizsergett végig rajtam.

Abban a viseltes őzbőr zekében olyan valaki járt közöttünk, akiből - míg élt – a lélek igaz melege sugárzott.  

Persze ivott. Ittunk mi is. Ám a Deszka sorsa meg az egész lénye olyan volt, hogy ezt is a maga módján, túlfűtötten, a biztos vesztébe rohanó ember úri belenyugvásával és derűjével tette. A megdöntött pálinkásüveget meghúzta, és míg a szesz lecsorgott a torkán, az életéből, a jövőjéből kiégett egy darabka. Itta az italt, aztán meg már az ital itta őtet, emésztette föl szegényt.

Bombáztak bennünket és tavasz volt Szerbiában. Nősülni készültem, építettünk, pénztelenség járta. Bánátban, valahol Majdán környékén kellet ásni. Egy teherautónyi cigánnyal szorongtunk minden hajnalban, mi ketten. Büdösek voltunk, és szikkadtak. Hétágra sütő nap alatt, egy mezőn dolgoztunk. A Deszka meg én: egy brigád. Most is mosolyra húzódik a szám, pedig már a könny gyűlik a szemembe, mert eszembe jut az a nap, amikor láztól legyengülve abbahagytam az ásást, megroggyant bennem az akarat és föladtam. Lefeküdtem a szerszámokra akasztott ruhák árnyékába, miközben a tehetetlenség szégyene mardosott.

A Deszka odaguggolt hozzám, kopasz fejéről levette karimás kalapját, gyengéden a fejemre igazította és csak annyit szólt:

 - Te csak pihengess haverkám, meglesz a normád... – aztán betakart a bőrkabátjával.

És aznap meg utána sokszor, jaj de sokszor! ásott, dolgozott helyettem is olyan önzetlenül és olyan természetességgel, mintha neki azt parancsba adta volna valaki.

Vasárnap van. Lila kis virágokat teszek a sírhoz.

A temetőből hazafelé jövet kíváncsiságból kinézek erre a semmicske kanizsai vásárra. A hűvös oldalon, ruhahalom közepette egy bőr zeke ragadja meg a tekintetemet. Szakasztott, mint egykoron a Deszkáé, zsibbad át rajtam a fölismerés! Próbálom. Jó. Mintha rám öntötték volna. A cigány szinte ingyen adja.

Ha az előbb azt írtam, hogy nincs bizonyosság, akkor ez nem igaz.

Van, hogy a szeretet onnét is igazít a sorsunkon.

És ránk teríti a jóság a bőr kabátkáját.

Vajda János volt az igazi neve.

Április 22-én tizenegy éve, hogy pihen. 57 éves lenne.

Tiszai napkelte

„Ez a perc, ez a már jelenvalóságában elfeledett, amely úgy múlt el, mintha el se jött volna, ez a megízleletlen íz, ez a parlagi föld, ez az elgurult gyöngy, ez is az életed volt,
ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.”

A mai helyzetkép - fotó: Valkay Bicskei Ágnes

Van egy nagyszerű macedón film. Az a címe: Eső előtt. Meggyőződésem, hogy a térségünkben valaha született legjobb, legérzékenyebb műalkotás, ami a közelmúlt jugoszláv testvérháborúival foglalkozik. Ennek a filmnek a vezérmotívuma a történések és a világ ciklikus összefüggése. A végtelenített emberi létforma.

Már a bevezetője is kemény, filozofikus. „Az idő nem hal meg. A kör sohasem gömbölyű.” Emiatt idéztem.

A magára valamit adó ismeri ezt a furcsa érzést. Folytonosság és megismétlődés kísér bennünket.

Számos alkalommal cikázik át rajtunk, az egyszer már megtörtént – lám! - megint bekövetkezett esemény megtapasztalása.

Állandóan ugyanazt éljük meg, de mégis kicsit másként. Ilyenkor sajdul a döbbenetünk, hogy minden az elrendeltetettséget igazolja. Hogy bármekkora szabad akarattal bírunk is, valójában csak a princípium és a vég közötti út máshonnét irányított vándorai lennénk.

Egyformán peregnek napjaink?

Lehet.

Hetek múlnak el úgy egymás mellé szürkülve, hogy csak időnként kapjuk föl a fejünket, nézzük fejcsóválva a naptárat: megint véget ért egy esztendő. Hogy esett meg! És a fő kérdés: mikor? Észre sem vettük. Még a hónapokat sem, nemhogy a percet. Akkor és ott, nem köszöntük meg a szépség pillanatait. Helyette vállaltuk a körkörösséget. Ahogy a mókuskerék diktálja a tempót.

Akad azért jó példa. Leírom, hátha lesz követője.

Az ember eszmélésétől kezdve az idő meghatározásával, mérésével próbálkozik. Legegyszerűbben a nap járását állapította meg. Pirkadattól estig: egy egység. Már húzta is a barlang falára, a kő-, a fa- vagy agyagtáblába a reckát - ahogy mifelénk a vonalkát hívják. Olyan triviális megállapítás ez, amit még a kisgyerek is tud. A nap fölkel, a fű zöld, az ég kék. És mégsem. Ismerősöm felesége egy ideje már minden hajnalban lejár a Tiszához, megáll a mólón, megvárja a napfölkeltét és lefényképezi az első fénysugarakat. A fotók mindig egy szögből, és ugyan arról a helyről készülnek. Aztán a nő hazamegy, és a számítógépe révén föltölti a képet egy közösségi portálra, ahol Isten tudja csak hányan látják, nézik meg az aznapi kanizsai napfölkeltét. Biztos vagyok abban, hogy nagyon népszerűek a fotók. Számos bejegyzés, visszajelzés tanúskodik erről. Mára népes, és egyre szaporodó rajongótábor lesi-várja az éppen aktuális tiszai helyzetkép megjelenését. Némi iróniával élve: a házhoz szállított hajnalhasadás kényelme is rólunk szól. Ám sokkal inkább az a fontos, hogy még az egymás sarkába hágó hétköznapokon is lelepleződik a csoda: a pillanataink megismételhetetlensége.

Hisz a kelő nap sem lehet mindig ugyanaz. 

Tiszta időben tüneményes. Visszatükrözi a folyó vize, játszik a fénysugarakkal, megborzolja, eltorzítja, néha megkettőzi a nap képmását. Ha az ég felhős, a szürke lefesthetetlen árnyalatai jelennek meg. Párolgó Tisza fölött átsejlik, ködben gyéren világlik. Olykor szikrányi szeletkéje kukucskál. Az őszi-téli reggelek hangulata rajzolja ki a napkeltéinket. Vagy fordítva.

A folyó sem ugyanaz. A part menti erdő is mindig másként kócolódik. Napról-napra elénk tárul a nagy titok: az állandó is örökkön változó, amiként az újdonság mindig önmagában hordozza a voltat, a már meglévőt.

Elképzelem, milyen nagyszerű érzés lehet nap, mint nap megélni a tiszai hajnalhasadtát. Áll egy ember a mólón és valamit megérez abból, amiért érdemes.

De jó lenne, ha többen követnénk példáját!

Akkor lesz itt más a világ, ha a jövőben minden pirkadatkor a várakozó tömegeket ragyogja majd be a Tisza fölött kelő nap.

Pósa Károly

Pár nappal ezelőtti fotó: Valkay Bicskei Ágnes