RÖVID C.V.

 

Hálás vagyok, amiért kaptam valami többletet. Hogy írhatok és rajzolhatok, festhetek, amik révén némi hangom lehet a világban. Ez a saját magam ügye. Eszemben sincs semmit másokra erőszakolni, de arra ügyelek, hogy ha már szólok, akkor az ne hasbeszéd, pláne ne motyogás legyen, hanem élettel teli, tiszta beszéd. A rám mért többlet tőlem is többet követel. Így tisztességes. Az a parancs, hogy a gondolatot csak letisztult erővé szabad alakítani. Aki másként cselekszik – pénzért vagy a manapság divatos öncélúságért –, az kufár és áruló.

Tizenöt éve írom és illusztrálom a blogomat, ami egyben az egyéni szabadságom záloga. Szabad vagyok, sehova sem tartozom, ez erőt adó, jó érzés. Idén megjelenik a rajzaimmal egy meseregényem, jövőre meg egy esszékötetem lát napvilágot. Július 3-án Budapest belvárosában lesz önálló tárlatom: félszáz nagyméretű vászon képem egy képzeletbeli utazásról fog szólni Gyimesközéploktól a Kotori-öbölig. Úgy készülök vele, hogy rólunk szóljon az a történet.

Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, ha a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása.

Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.

Nincsen jogom sem festeni, sem írni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.

A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható. Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra tanultam meg hinni.

(Megjelent a 80 éves Magyar Szó jubileumi kiadványában) 

Pósa Károly: HÉT GERENDÁNK - 6-7.

A hatodik
2004.

Három emlék. Egy boldogsággal tölt el. Egyre mérhetetlenül büszke vagyok. Egy, pedig a keserűségé.
Nagycsaládos ember lettem! Megszületett a harmadik, legkisebb - Ilka nevű - lányunk. Egyenes derékkal jártam az utcát. Lapogatták a vállamat az ismerősök: derék dolog a három kisleány! Csak a sósabb epéjűek jegyezték meg, hogy nem meggondolatlanság ebben a világban több gyermeket vállalni? Oda se figyeltem rájuk. Tanítottam, előadásokat tartottam. Megírtam és megrajzoltam első könyvemet.
A tanáriban, a kollégák csak Petrocellinek neveztek, mert folyamatosan építkeztem. Mindig az éppen legolcsóbb téglát, szigetelőanyagot, nyílászárókat kerestem. Egy notesz volt nálam, amibe a szaküzletek, fatelepek árajánlatait tartottam számon. Nálam tudakozódott, akit hasonló ág húzott. Mai szemmel nézve, talán az a lázas időszak volt a boldogsággal elhált frigyem.
Ebben az évben hoztuk létre a magyarkanizsai Rákóczi Szövetséget. Az induló szervezet elnökévé választottak. Bár szerb barátaim egy része görbe szemmel kezdett méricskélni, lelkesen szervezkedtünk tovább. Büszke vagyok az évtizedes sikereinkre.
Viszont ami ebben az évben bekövetkezett, arra kalap alá szorított ábrázattal, és nem kevés szomorúsággal emlékezek. Bezengtük a december 5-én este tízkor megtartandó hálaadó szentmisét, és a hóban toporogva a Szent Pál plébániatemplom előtt gyülekeztek a kanizsai magyarok. Annyi szárnyaszegett lelket azóta csak temetésen láttam. Elmondtunk hangosan egy Miatyánkot, miközben a hátul állók között egy asszony jól hallhatóan sírt. Aztán ki-ki ment haza, elmélázva sorsról, nemzetről, politikáról. A sarki feszületnél megálltam. Néztem rá, zsebre dugott kézzel. Ököllel vertem volna fájdalmam a megfeszített mellkasán.
A hó megint esni kezdett.

 

A hetedik
2010-2014.

Sikernek lehet-e nevezni azt, ha valaki csak teszi a dolgát? Tőle telhetően tisztességgel, jó szándékkal. Alázattal de nem meghunyászkodással. Magakelletés helyett inkább erős hittel, vasakarattal. Nem tudom.
Mindenesetre: egészségünk hál’Istennek - megvan. Örömünket leljük az életben.
Luca lányom hegedül, állatorvosnak készül. Idehaza van két lovam, a lányok is szeretnek nyergelni. Emma hatodikos, sudár nagylány. Az öreganyja szelídségét örökölte. A legkisebb – Ilka – kajakozni jár a Tiszára, és olyan jóízűen tud nevetni, hogy annak hallatán tán még a haldokló is fölkönyökölne. Feleségem az idén lett az Év Pedagógusa-díj kitüntetettje. Köszönjük, megvagyunk itt, Magyarkanizsán. A szikes Járás, meg a Tisza közé szorítva. Félúton Budapest és Belgrád között. Tavasz közeledik.
A régi vasúti talpfák Erdély hegyeiből származnak. Keresztülrobogott rajtuk másfél száz esztendő. Láttak búzával, kukoricával, Bácska kincseivel megrakott szerelvényeket. Olykor menekülő, olykor rabigába terelt nációkkal voltak teli a vagonok. Elorzott holmi csakúgy zakatolt felettük, mint mások szenvedése, tragédiája. Hisz a fájdalom soha nem lehet egy nemzet kiváltásága.
Mégis. Azok a sokat megélt talpfák mára egy otthon melegét jelentik. Erejük maradandó, de megszelídült. Mementói a délvidéki múltnak.
Mi azt tesszük, amit megkíván tőlünk a sorsunk. Meg-megújuló reménnyel naponta küzdünk azért, hogy a helyen, ahová születtünk, és ahová a gondviselés rendeltetett, még sokáig magyarul szóljon az ima. Mert valljuk a régiek igazságát: ameddig a templomunk tornyából ellátunk, ameddig a harangjának szavát halljuk - addig van az igazi hazánk.
Hogy magyarként élhetek itt, a világ leggyönyörűbb helyén, Bácskában, a Tisza-partján: minden nap köszönöm Neki.

Magyarkanizsa, 2014. február 20.

·        Az írás előző két részét a számokra kattintva lehet elolvasni!
1-2.

      3-4-5.

Pósa Károly: HÉT GERENDÁNK - 3-4-5.

A harmadik
1999.

Kádban fürdöttünk. Még ketten voltunk, de a legnagyobb lánykánkkal félidős állapotos volt a feleségem. Gömbölyödött a hasa, és ha rásimítottam a tenyeremet mindig némi mozgást vártam. Áprilisban jártunk, tavasz volt, mi pedig Szerbiában éltünk. Meg sem lepődtem, amikor azt a semmivel össze nem téveszthető morajlást meghallottam. Törölközőt csavartam a derekamra, kiléptem az udvarunkba, és mint ahogy liba kémleli a viharfelhőket, féloldalvást döntött fejjel néztem fölfelé. Csillagtalanul borult ránk az ég firmamentuma, sötétkékek voltak az árnyak. Egy darabig hallgattam az egyre távolodó mély hangú nehézbombázók búgását, majd bementem a fürdőszobába, visszaléptem a kádba és mondtam a feleségemnek, hogy elkezdődött. Nézett rám, nagy fénylő szemekkel. Elfordítottam a fejemet, ne kelljen állnom a tekintetét. Így született meg ebben az évben Luca lányunk.

Harangláb a Kistemető pipacsai között

A negyedik
2000. 

Már tanítottam, amikor azon az őszön valami új történt. Esténként kivonultunk az utcára, sípokkal, kereprőkkel, és a szocialista-nacionalista rezsim azonnali távozását követeltük. A Tisza-mente magyarlakta kisvárosaiban heteken körösztül több ezer ember tüntetett. Pedig előfordult, hogy rezsimhű pártkatona gépkocsijával a tömegbe hajtott. Naponta voltunk lefasisztázva az állami televízió jóvoltából. Belgrádból vezérelt gyárigazgatók munkahelyi felmondásokkal terrorizálták a dolgozókat, hogy a hatalom szolgalelkű rendőrségének fenyegető viselkedéséről ne is szóljak. Géppisztolyos verőlegények grasszáltak az utcákon, és a diktátor utolsó tévébeszédében, a márványkandalló előtt - szélütötten dülöngélve -, burkoltan ellenünk, a vajdasági magyarság ellen uszította a többségi nemzetet. Aki látta a többször ismételt elnöki szózatot, és érti a szerb nyelvet, az a demagógia, a kétségbeesettség, és a sarokba szorított patkány vak dühének furcsa, hátborzongató egyvelegét tapasztalhatta. Az egyébként jámbor délvidéki magyarság nem hagyta megfélemlíteni magát. Minden nap sötétedéskor családok, párok indultak a városközpontokba, sípjaikkal, rozsdás fazékfödőkkel. És senki nem rettegett, az arcokon boldogság, büszkeség honolt. Ma már tudom, hogy ezt a különös állapotot a közösség ereje gerjesztette. Ilyen érzés lehetett megélni ’56-ot, a prágai ’68-at, vagy a ’80-as években részt venni egy vasárnapi misén, valamelyik lengyelországi templomban. Ebben a könnyáztatta térségben ritkán érint meg bennünket a történelem szele. Akkor angyalszárnyak suhogtak fölöttünk. Milosevity 2000. október 5-én megbukott.

Az ötödik
2001.
Sötétben ücsörögtünk, naponta pár órára volt csak áram. Amikor megjött a vezetékes víz, alig volt nyomás. Az emberek vödrökben, fürdőteknőkben gyűjtötték a vizet, legyen mivel mosogatni, főzni. A boltokban nem volt áru. A fizetéseink hónapokat késtek, sztrájkok bénították meg Szerbiát. Mindeközben megszületett a második kislányunk. Emmának kereszteltük el. Tévé, rádió nem lévén, sokat énekeltünk neki. Azt hiszem, pont emiatt rajong a néptáncért és a magyar népzenéért. Hisz a vérében van, ezt adhattuk neki ajándékként.
A gimnáziumi osztálytalálkozónkon alig páran jelentünk meg. A hiányzók zöme Magyarországon kereste a boldogulást, vagy a nagyvilág más szegleteiben szétszórtan élt. Ültünk az asztal körül, mint akik halottakat virrasztanak.
Amikor elmeséltem, hogy mi már egyszer elszakadtunk innét, de visszajöttünk, hitetlenkedve néztek rám. Nem tudom magukban mit gondoltak. Vannak élethelyzetek, döntések, amelyekre egyszerűen nincs magyarázat.

(folyt. köv.)

Az előző rész ide kattintva olvasható el!

Pósa Károly: HÉT GERENDÁNK - 1-2.

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.

---

Amikor elkezdődtek a bombázások, a kaszálónk végébe, a kanális innenső partjára bunkerokat épített az akkori jugoszláv katonaság. A lőállások Szeged irányába mutattak.
A lánctalpas munkagépek borzalmas pusztítást végeztek. Tönkretették a zsenge vaksziki füvet, odalett a jószág takarmánya. Aztán rosszarcú, idegen egyenruhások jöttek, az ormótlan üreget vasúti talpfákkal fedték le, amikre fóliát terítettek, és mindezt a kiásott réti földdel vastagon beborították. Nevetséges, kezdetleges tákolmánynak tűnt. A huszadik század végén, a lézerrel irányított bombák idején, a napóleoni háborúkat idézte. Hónapokig tátongott tőszomszédságunkban a friss lyuk, mint valami dohos szagot árasztó fekete sebhely, a kamillarét közepén. Ám egy kis idő után benőtte a gaz, és mire kisült a legelő, és a mezei pacsirták nyári énekétől zengett a bácskai táj, már rókák vackoltak benne, mert időközben okafogyottá vált a bunker szerepe: Szerbia szép csöndben kapitulált.
Egy darabig kerülgettük az omladozó építményt, mígnem egy alkonyatkor lovas kocsival kidöcögtünk a Járásra, és az esti csillagok fényénél elbontottuk a bunkert. Kocsira pakoltuk a vasúti talpfákat, meg a nejlonfóliát, aztán az álcaként lekaszált fűvel bogárhátúra rakottan hazaóvatoskodtunk. Nem volt veszélytelen a vállalkozás, hiszen tiltott portékát vittünk. Kevesebbért is börtönbe csukták akkoriban az embert.
Pláne ha magyar volt.
Még mielőtt bárki megrökönyödve lopással vádolna meg bennünket, gyorsan közlöm, hogy nálunk, a Délvidéken van egy mondás, ami talán valamelyest igazol bennünket, ha a jelenlegi magakellető világ erkölcsileg fanyalogna. Szegény öregapám szájából gyakran elhangzott: „Kisfiam, ami többet ér egy döglött tetű bűrinél, azt vidd haza!”
Ezen a tájékon, ahol a szerencse ritkán akad bele a földjét túró ember gúnyájába, szemfülesnek muszáj lenni, mert a málészájút még a Jóisten is hamarabb fordítja le a tenyeréről. Hazavittük hát, amit jussunknak véltünk, és mint böjtben a mészárszék, csöndben voltunk, nem beszéltünk róla. Elmúlt vagy két év, mikor egy ismerős bognár takaros gerendákra szelte föl a talpfákat. Építkeztünk, szegények voltunk, kellett a faanyag. Családi házunk százesztendős verett falú parasztház, amihez hozzáépítettünk egy sátortetős újabb részt. Odafönt galériát alakítottunk ki, ahol most ezeket a sorokat írom. Hálószobának is használjuk, és a leterített matracon végignyúlva gyakran az esőcseppek tetőn kopogó muzsikájára alszunk el. S míg elnyomna az álom, sűrűn gondolok arra a hét gerendára, amelyek a vasúti talpfákból származnak, és most a galéria támaszai. Mindnek a tövébe egy-egy évszámot írtam föl. Mert lehet, hogy az erős bükkfák a galériát tartják, de a rajtuk lévő dátumok viszont engem, a feleségemet és három lánykánkat. Szeretteimet, a családomat. Hét gerenda. Hét évszám. Nekem a világ pillérei.

Az első
1993.

Tankó Imrének hívták. Gyergyóból származott, ács volt a szakmája. Mondanám, hogy szobatársak voltunk, de ez így nem lenne igaz, ugyanis egy liftaknán osztoztunk. Akkoriban már két hónapja Budapesten csöveztem. Mindenszentek előestéjén szólt egy jólelkű ismerős a katonai ügyosztályról, hogy két napon belül megkapom a behívómat, a nevem rajta van a tartalékos besorozásomat előlátó listán. 1989-ben, Macedóniában voltam katona, egy hegyi vadász századnál földerítőként letudtam állampolgári kötelességemet. Mégis. Ha nem akarok Szlavóniában, Eszék környékén lődözni az ottani magyarokra, akkor íziben pucoljak valahová. Lehetőleg határon túlra: ha egyáltalán még átengednek, tette hozzá. Megköszöntem, hogy szólt, s mikor kezet fogtunk, éreztem a remegését. Bizalmi állásán túl, ő a fejével játszott.
Ma is hálával gondolok rá.
Még abban az órában gyalog mentem át Röszkénél.
Hosszú kocsisorok álltak a két ország határán. Szüleim kikísértek. Apám falfehéren búcsúzott, anyám zokogott, míg átölelt. Rajta kívül nem egy könnyeivel küszködő asszony volt már az államhatárt jelző táblánál. Jó néhány velem egyívású föltarisznyázott legényember szemében láttam az űzött vad kétségbeesését, a riadt tanácstalanságot, amit csak az olyan ember ismer, akinek már egyszer földönfutóvá kellett lennie, akit szülőföldjét otthagyva idegenbe taszított a sorsa.
Félbehagyott egyetemem, Magyarkanizsa, apám-anyám, testvéreim, az összes ismerősöm elmaradt mögöttem. Már nem emlékszem hogy kerültem Budapestre. Stoppal mehettem, spóroltam a kevéske pénzemet. A hajléktalanszállóról elküldtek, mert nem volt ott-tartózkodási engedélyem. A novembert a Margit-szigeten húztam ki, mígnem egy éjjel iszonytató lárma riasztott fel: valakik csatárláncban a bokrokat verték, és üvöltözve közeledtek. Kerítettek, hajtottak, a balhét akarhatták: megverni valakit, akinek annyi joga sincs, hogy háza, vagy netán hazája legyen. Háló- és hátizsákkal a kezemben futottam előlük, míg végül a körúti lámpák biztonságot adó fényében megálltam, és elhánytam magamat.
Attól az éjszakától kezdve a Széna tér egyik padján aludtam. Volt ott egy kutyáját sétáltató néni, aki miután látta, hogy reggel a frissen hullott hó alól mocorgok elő, adott egy kiflit, és aztán heteken keresztül minden alkalommal meglepett valami kevéske elemózsiával. Sosem tudom meg ki volt, nem árulta el a nevét. Néha azt képzelem, nem is evilági tünemény lehetett.
Január első fertályában került fedél a fejem fölé, amikor Imre mellé, a liftaknába költözhettem. Imre csöndös volt, mint általában a székelyek. Őt a nyomor hajtotta el otthonról. Nagyokat hallgattunk vele, míg feketén nehezedett ránk a városi este. Kereseti lehetőségként a Ferenciek terén, meg a Blaha Lujza-téri aluljáróban portrékat, karikatúrákat készítettem. Mindig jól rajzoltam, és ez a kegyelmi talentum segített túlélni az ínséges időt.
Feleségem - akinek szülővárosomban már három éve udvaroltam – szintén Budapesten volt. Gyógypedagógusnak, logopédusnak készült. Amikor rendeződtek a papírjaim, raktárkezelő segédmunkásként felvettek a Református Egyház könyvkiadójába. Az első fizetésemből egy kis szobát béreltem, aminek idegen volt még a szaga is. Akkoriban gyakran megesett, hogy az ébredés első pillanataiban azt sem tudtam, hol vagyok. Furcsán, mélyen aludtam. Még álmaim se voltak.


A második
1998.
A Milosevity-rezsim javában tombolt. Már túl voltunk háborúkon, békekötéseken, embargókon, hazugságokon, hiperinfláción. A nyomor legmélyebb bugyrait is átéltük. Mint ahogy a riadozó kismadár ront neki az ablaküvegnek, úgy kerestük a szabadságot, az igazságot. Hasztalan. Ahogy morzsoltuk az időt, egyre apadt bennünk annak a reménye, hogy valaha élhető életet fogunk megérni. A feleségem summa cum-laude minősítéssel fejezte be a pesti főiskoláját, és mindketten hazajöttünk. Ő az oktatásban helyezkedett el, én meg elmentem a helyi téglagyárba máglyarakónak. Tudják mi a máglya? A kemence és a szárító közötti platót hívják így a melósok, ahol futószalagon jön a cserép, a tégla - mikor mi -, és ezeket kell kapkodni, majd egy vas kalodába rendezni. Naponta több tíz tonnát mozgat így meg az ember. Nyáron negyven-ötven fokos száraz melegben, télen pedig a befúvó mínuszos huzatban, félmeztelen, klottgatyára vetkőzve, fapapucsban, mert a samott téglán a gumitalpú lábbeli megolvadna.
Nevettek is rajtam a kollégák! Csupa inas, szikár kétkezi munkás, akiknek az összes ősük már a Ferenc-csatornánál is a kubikostalicskán görnyedt. Hozzájuk képest puha voltam. Sokat ugrattak, mert a reggeli szünet alatt könyvet olvastam, de tudtam, hogy a baltával faragott lelkük valójában tisztességgel, emberséggel van áthatva. Jó szívvel gondolok rájuk.

(folyt. köv.)