A harmadik
1999.
Kádban fürdöttünk. Még ketten voltunk, de a legnagyobb lánykánkkal félidős állapotos volt a feleségem. Gömbölyödött a hasa, és ha rásimítottam a tenyeremet mindig némi mozgást vártam. Áprilisban jártunk, tavasz volt, mi pedig Szerbiában éltünk. Meg sem lepődtem, amikor azt a semmivel össze nem téveszthető morajlást meghallottam. Törölközőt csavartam a derekamra, kiléptem az udvarunkba, és mint ahogy liba kémleli a viharfelhőket, féloldalvást döntött fejjel néztem fölfelé. Csillagtalanul borult ránk az ég firmamentuma, sötétkékek voltak az árnyak. Egy darabig hallgattam az egyre távolodó mély hangú nehézbombázók búgását, majd bementem a fürdőszobába, visszaléptem a kádba és mondtam a feleségemnek, hogy elkezdődött. Nézett rám, nagy fénylő szemekkel. Elfordítottam a fejemet, ne kelljen állnom a tekintetét. Így született meg ebben az évben Luca lányunk.
 |
| Harangláb a Kistemető pipacsai között |
A negyedik
2000.
Már tanítottam, amikor azon az őszön valami új történt. Esténként kivonultunk az utcára, sípokkal, kereprőkkel, és a szocialista-nacionalista rezsim azonnali távozását követeltük. A Tisza-mente magyarlakta kisvárosaiban heteken körösztül több ezer ember tüntetett. Pedig előfordult, hogy rezsimhű pártkatona gépkocsijával a tömegbe hajtott. Naponta voltunk lefasisztázva az állami televízió jóvoltából. Belgrádból vezérelt gyárigazgatók munkahelyi felmondásokkal terrorizálták a dolgozókat, hogy a hatalom szolgalelkű rendőrségének fenyegető viselkedéséről ne is szóljak. Géppisztolyos verőlegények grasszáltak az utcákon, és a diktátor utolsó tévébeszédében, a márványkandalló előtt - szélütötten dülöngélve -, burkoltan ellenünk, a vajdasági magyarság ellen uszította a többségi nemzetet. Aki látta a többször ismételt elnöki szózatot, és érti a szerb nyelvet, az a demagógia, a kétségbeesettség, és a sarokba szorított patkány vak dühének furcsa, hátborzongató egyvelegét tapasztalhatta. Az egyébként jámbor délvidéki magyarság nem hagyta megfélemlíteni magát. Minden nap sötétedéskor családok, párok indultak a városközpontokba, sípjaikkal, rozsdás fazékfödőkkel. És senki nem rettegett, az arcokon boldogság, büszkeség honolt. Ma már tudom, hogy ezt a különös állapotot a közösség ereje gerjesztette. Ilyen érzés lehetett megélni ’56-ot, a prágai ’68-at, vagy a ’80-as években részt venni egy vasárnapi misén, valamelyik lengyelországi templomban. Ebben a könnyáztatta térségben ritkán érint meg bennünket a történelem szele. Akkor angyalszárnyak suhogtak fölöttünk. Milosevity 2000. október 5-én megbukott.
Az ötödik
2001.
Sötétben ücsörögtünk, naponta pár órára volt csak áram. Amikor megjött a vezetékes víz, alig volt nyomás. Az emberek vödrökben, fürdőteknőkben gyűjtötték a vizet, legyen mivel mosogatni, főzni. A boltokban nem volt áru. A fizetéseink hónapokat késtek, sztrájkok bénították meg Szerbiát. Mindeközben megszületett a második kislányunk. Emmának kereszteltük el. Tévé, rádió nem lévén, sokat énekeltünk neki. Azt hiszem, pont emiatt rajong a néptáncért és a magyar népzenéért. Hisz a vérében van, ezt adhattuk neki ajándékként.
A gimnáziumi osztálytalálkozónkon alig páran jelentünk meg. A hiányzók zöme Magyarországon kereste a boldogulást, vagy a nagyvilág más szegleteiben szétszórtan élt. Ültünk az asztal körül, mint akik halottakat virrasztanak.
Amikor elmeséltem, hogy mi már egyszer elszakadtunk innét, de visszajöttünk, hitetlenkedve néztek rám. Nem tudom magukban mit gondoltak. Vannak élethelyzetek, döntések, amelyekre egyszerűen nincs magyarázat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése