Nincs nekünk
semmink.
Csak a város. Napfelkelték.
Kora reggelek,
arcokra pingáltan,
Az első pálinkát
elnyelvén,
Siet a melós, a paraszt,
Hogy anyagból a
fényt teremtsék.
És sosincs kenet,
írott malaszt,
A sorsok iszapba,
sárba firkálva.
Bennünk csorog a
délelőtt,
Régtől vérünkbe
applikálva.
Síp szól a
gyárban, fut a szalag,
Mély barázdába
kerül új mag,
S ha mint
búzaszem
A tenyérről leperegsz
majd:
Itt sosem por
leszel, hanem agyag.
Nincs nekünk
semmink.
Csak a Járás. A sziki
fű.
S ahogy a dűlőút
kanyarog rajta
Úgy oszt áldást,
mert jószívű.
Nem gazdag. Nem.
Ám folyton ad.
Magában ilyen egyszerű.
Kapsz, ha dajkál.
Kapsz, ha fojtogat.
Akár mint mi.
Sírós kacajú fajta.
Emberi. Lapos,
nem közhelyes.
Közepe sem más, egy
üres pajta.
Kincseit szóró kedélyes
ószeres.
Lapályán henyél a
délután
Üreges szemmel
Lókoponya mered
bután,
Ha sínbusz döcög,
s tülköl Kanizsán.
Nincs nekünk
semmink.
Csak ez a
Tisza-mente,
Menny és pokol
közé préselt tájéka.
Ahol még
éjjelente,
Béke van, szelíd
szánalom.
Dúdoló:
tente-tente.
Harmat ül a
búzaszálakon.
Azért könnyű a
szegénység játéka,
Mert nekünk olyan
tenger jutott,
Ahol se hullám
nincs, se tajtéka.
Állunk magunkba.
Mint síkságot törő
Megfeneklett,
ős-pannoni hajók.
Sejteni kezdjük,
Hogy ötödik elemként
Mi vagyunk: a
negyedik dimenzió.
Magyarkanizsa, 2014. április 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése