Kis Kanizsai Enciklopédia 1.

Napi egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

abalé – A disznóvágás kelléke, vagyis inkább terméke. Sok idős embernek az első gyermekkori élménye is a téli időszak disznótoraihoz kötődik. A Karácsonyt megelőző ünnepélyes készülődés, a hajdanolt szügyig érő havazások, nagy hidegek mellett a játékosság és az öröm lehet a forrása ennek a múlhatatlan nosztalgiának. Kisgyerek fejjel gyakran sündörögtem az üstház körül, ahol a csípős reggeleken is kellemes meleget ontott a vashordóból kialakított tűzhely. Pattogott a rárakott fa, a csutka parazsa világított, és zsíros, nehéz szagú gőzfelhő terjengett a rotyogó belsőségek fölött. Az üstház kéményeként – szinte törvényszerűen -, mindig, mindenütt egy kiszuperált sparhelt - mifelénk csak sporhet a neve - ütött-kopott kályhacsövét használták, és használják a mai napig, mert az üstházak, vájlingok, hurkatöltők, csontfűrészek, bárdok, csontozókések, sózóteknők rendszerint a családi örökség részei. Kézről-kézre vándorolnak. Fölbecsülhetetlen értéküket az is mutatja, hogy olykor egy vissza nem adott öntöttvas üst életre szólóan megmérgezi a legközelebbi rokonok kapcsolatát is.

Egyesek szerint a disznóvágást hajnalban szokás kezdeni, nyelet pálinkával indítva a nagy eseményt, de akinek valaha része volt benne, az tudhatná, hogy ez a véres rituálé már egy nappal korábban indul, amikor nekikészülődik a család a másnap hajnali drámához. Asztalokat, edényeket, szerszámokat kell előkotorni. Az évente egyszer használatos hurokban végződő sodronyt – Kanizsán szajlának hívják - sűrű káromkodások között muszáj megkeresni, mert máskülönben nehéz lenne a végzetére ítélt hízót meg- és lefogni. Volt idő, amikor szalmakupacban pörköltek, és a disznó csülkeire szalmacsóvákat kötöttek hogy hatékonyabban éghessen le a szőr, és a bőr hámrétege, de aztán valaki érdemes ember föltalálta a kézi pörkölőt, ami egy csutkával fűtött hordozható, kurbliját tekerve lángot okádó mechanikus és dögnehéz szerkezet, és a jónép kapva-kapott az újdonságon, feledésbe merült a szalmakupac izzó gomolyában feketedő sertés látványa. Mint az a technikai csodáknál lenni szokott, hamar átlép rajtuk a kor, így a derék- és hátfájást garantáló kézi pörkölőt hamarosan le-, vagyis pontosabban fogalmazva fölváltotta a gázzal történő eljárás. Immáron félszáz éve gázpalackkal és gyakran biztonsági szelep nélküli gázpörkölővel égetik kormosra a kés alá vett sertést. A népi leleményesség határtalan: az ürülőfélben lévő butángáz-palackot meg-megzutyulják, igen gyakran forró vízzel teli edénybe teszik, öntözgetik, hogy az apadó gáz utolsó leheletét is hasznosíthassák. Szinte a csodával határos, hogy tudtommal eddig nagyobb tragédia még soha nem történt, jóllehet egy tisztességes, a törvényeket respektáló tűzvédelmi szakember sikítva őrjöngene, ha látná: miként hadonászik a félspicces böllér a lángoló pörkölővel, közvetlen a gázpalack mellett. Persze, amit most írtam, csak fikció. Errefelé a legóvatosabb tűzoltóknál is ugyanígy zajlik a disznóvágás.

A megfelelő címszónál ígérem visszakanyarodok ehhez a kifejezetten érdekes, néprajzi szempontból kitüntetett eseményhez, és annak szokásaihoz, de most az abaléről kötelességem írni. Amilyen finnyás a korunk embere, a gyerekeink már meg sem kóstolják az üstben fortyogó májat, tüdőt, veséket. Pedig az üstház körül pákosztoskodni, belenyúlni egy-egy, a csontról leváló finom húscafatért, olyan jó érzés, hogy elmondani lehetetlen. Az abalében ott a majdani rizses hurka minden ígérete, ízének sava-borsa. Mondhatni, az abálóban lakozik a hurka lelke. Ügyes háziasszonyok pontosan megítélik, meddig kell főzni, hogy aztán a sűrű, barnásan kavargó, zsíros léből gőzölve előkerülő finomságokat további földolgozásra előkészítsék. A végére hagytam a legfontosabbat. A nyers disznóbőrt kezdetektől fogva nagyon szeretem. Vessenek meg érte, de a hasa alól lefejtett vékony, sózott bőrnek én még nem leltem párját! Palacsinta gyanánt összegöngyölve olykor annyira jóllaktam vele, hogy már a disznótoros reggelire sem volt igényem, ámbár a hagymás vér, meg a frissen sütött máj, a pecsenye, a tokaalja zsírosabb, szalonnás része is megérne egy hozsannás ünnepi misét.

Amikor még a hajnali harangszó sem húzta el az első versét, és utcahosszal odébb a csöndöt megtöri egy ismeretlen udvaron visító disznó utolsó üzenete, akaratlanul, félálmomban is kordul egyet a gyomrom, és arra gondolok, micsoda szép napjuk lesz azoknak, akik most gumicsizmásan, bekecsben dideregve részesei egy igazi kanizsai disznóvágásnak!

acat - Mezei acat. Közönséges mezei bogáncs, vagy kanadai bogáncsként is ismerik. Latin neve Cirsium arvense, de ezt nem muszáj megjegyezni. Vasúti töltések, utak mellet, gyöpös helyeken, szántóföldeken föllelhető gyomnövényünk. Alig lehet kiirtani, hisz a gyökere legtöbbször fél méterre a fölszín alatt kapaszkodik, de akár a hét méteres (!) mélységbe is lefúródik. Az őszi búzában olykor bizony komoly terméskiesést okoz. Mégis arra kérek mindenkit, hogy emiatt ne nehezteljen erre az igénytelen, minden körülmények között megtelepedő haszontalan növényre. Ugyanis az acat sem akar mást, csak élni. A természete ilyen vad. Megmaradásának záloga a szívóssága. És ha a skótoknak lehet a nemzeti viráguk a bogáncs, akkor nekünk - szintén elanyátlanodott végváriaknak -, nem kell szégyellnünk, ha az acat konok túlélését követendő, példaértékű magatartásnak, egyfajta szimbólumnak tekintjük.

Még ma is hallom a sürgető, felszólító kifejezést, hogy „acatoljunk odébb”, ami egyenértékű a tűnjünk ellel, vagy a tűnés innéttel. Fogalmam sincs, honnét származik. Rákerestem, hogy tán az „elavecolás” torzított párja lenne-e, de ez utóbbira sem találtam magyarázatot. Azt kell hinnem, hogy az elacatolni, meg az elavecolni is egyformán helyi jellegű fogalmak. Nem kell hét méteres mélységbe ásni, ha énképünk, önazonosságunk ilyen szép példái egy kis kapirgálás után üdítő módon fölcsillanhatnak!