MAJDNEM ELMARADT FÖLTÁMADÁS

Mi a közös a kanizsai meg a vatikáni Pietá szoborban?
Régi történet - régiekről.

Bizony, mondom néktek, van az, hogy a fegyver visszafelé sül el.*
Annak idején a kanizsai kommunisták az új rendszert próbálták meghonosítani.
Kommunistákhoz illően: nem sokat lacafacáztak, nem próbáltak finoman válogatni az eszközökben.
Papokat, parasztokat zaklattak, hazudoztak az egyszerű népnek, megfélemlítették a város lakosságát. Pimaszok voltak, hetykék, önteltek és végtelenül ostobák.
Könnyű volt a dolguk. Kanizsán és a Tisza menti falvakban akárki láthatta, hogy nem babra megy a játék. Az 1944 őszén kivégzettek sírhantjai még meg sem süppedtek. A jajkiáltások, a golyózápor még élénken visszhangzott a fülekben. A szekrényekben még meg sem molyosodtak az ártatlan mártírok esküvői öltönyei, és a falba vert a szögeken még ott lógtak az elárvult csizmák.
1946 május elsején a Topa Gábor vezetésével - akinek egyik lába kerek volt, akár az ördög patája, és úgy húzta, mint kutya a belét -, kanizsaiak százai lettek kikommandírozva a Zenta felé vivő útra, ahonnét böhöm cséplőgépek, traktorok és megannyi transzparens meg zászló kíséretében vonulnia kellett minden "győztes proletárnak".
A majálisi menet a Városháza irányába lépdelt. Út közben verőlegények lökdösték be az úton haladók közé a bámészkodó népet, hogy a rendezvény tömegességét senki meg ne kérdőjelezhesse. Akit beráncigáltak vonulni meghúzta magát, mint a vett malac és kussolt. Örült, hogy ennyivel megúszta. Ilyen idő járta akkoriban.
A Fruzsa iskolánál aztán némi zavar támadt, mert a Tóth Kálmán, ez a polihisztor, de különc gyártulajdonos, - akinek előtte való évben államosították összes ingóságát, firmástul, mindenestül - erővel befurakodott a menetelők közé. Kezében meszelőnyél volt, amire három fehér rongyot kötött. Vadul rázta, és azt ordította, hogy "Kitört a béke! Emberek! Kitört a béke!"
A szervezőkben megrezdültek a nyárfalevelek, érezték, hogy nem minden a forgatókönyv szerint kezd alakulni, de nem mertek közbeavatkozni, hátha magától is megnyugszik a szemmel láthatóan elmeháborodott Tóth.
Nem így történt.
A tömeg a Városháza elé ért, ami előtt akkor még gömbakácok illatoztak és finom tavaszi pázsit terült szét.
Az emelvényen rezesbanda stimmelt, a szónokok a frázispufogtatásra készültek, az ünneplő sokadalom meg egy emberként röhögött. No, nem a pulpitust nézték, hanem a fűben négykézláb legelésző Tóth Kálmánt. A cipőtalpak gyárosa, aki egykoron 40 munkásnak adott kenyeret, az emelvény előtti füvet legelte, akár egy járási cigája birka. A városvezetés őrjöngött, rohantak le hozzá, hogy azonnal, de tüstént hagyja abba, mit csinál?
Tóth Kálmán egy pofára való fűvel a szájában, angyali nyugalommal elmagyarázta a toporzékoló elvtársaknak, hogy mivel elkonfiskálták az összes vagyonát, kenyérjegyre sem jogosult. A hivatalban valami funkcionárius azt mondta neki, hogy őt nem érdekli Tóth nyomora, ha akarja: menjen és legeljen! Hát most eszik.  Elvégre szabad országban él, és éppen ünnep van.
Rendőrt hívtak, elvezették, de az ünnepségnek akkor már mindegy volt.
A kivezényeltek ezen nevetgéltek, vidult a megnyomorított kanizsai nép, ellibbent a forradalmi pátosz.

 Tóth Kálmán fia, László hasonlóan furcsa figura lehetett. A hatvanas években vésővel esett neki Michelangelo Pietá nevű szobrának, le is ütött belőle egy darabot. Amikor kérdőre vonta az olasz rendőrség, miért tette, az volt a válasza, hogy a kiállított szobor hamisítvány. Ez dühítette.
A taljánok egy ideig lecsukták, aztán szélnek eresztették.
Rosszul tették.
Lászlóban is fortyoghatott valami az öreg Kálmán virtusából, mert másodszor is a Pietá közelébe férkőzött - pedig akkor már erősen vigyázták, pont a tettéhez hasonló őrült merényletek miatt - és ismét megsértette a szobor márványzatát. Egy jó darabot leütött Krisztus lábfejéből. (Azóta plexiüveg mögött a szobor. A Vatikán tanult a bácskai temperamentumból...)
Az idegenvezetők mind a mai napig magyarázzák a Pietát látogató turistáknak, hogy egy magyar származású ember rontott anno neki Michelangelo egyik legremekebb alkotásának.
Csak azt nem teszik hozzá, hogy az előzményekben ennek az embernek és a családjának ugyanígy nekirontott egy elmebeteg rendszer és tönkretette őket.
Az ilyesmi már nem érdekli a finnyás nyugati turistát.
Nekünk meg a templomkertben ott a Pietá.

Húsvét van. Nézzük, simogassuk meg a tekintetünkkel.

Igaz, nem Michelangelo mesteré, csak egy szerény utánzat.

De minekünk így is szép, mert a miénk.
És reménykedjünk, hogy nem jön még egyszer egy olyan gonosz időszak, amikor ezt a másolatot is rongálnia kell majd valamelyikünknek.

Pósa Károly

*A fentebb leírt történetek Sarnyai Béla szíves közlése nyomán íródtak, aki A zöld szemű szörny című kötetében szintúgy feldolgozta és megörökítette azt a bizonyos majálist, valamint a Tóth család hányattatott sorsát.