SZEGÉNYEK ISKOLÁJA

Az ókanizsai Szegények Háza.
Aztán az első világháború alatt hadikórház, lábadozó.
Egy jó ideig volt általános iskola, Ady Endre nevét viselte.
Még oda jártam.

Emlékszem a hűvös folyosójára, ahogy két oldalt nyíltak az osztálytermek az L-alakú épületben. Nagy, kétszárnyas ablakokon tódult be a napfény. A falak vastagok voltak. Az egész épület maga volt a masszívitás és az egyszerű égetett téglafalak a tömörségnek is angolos kellemet tudtak adni.
Az említett égetett vörös téglákból minták rajzolódtak ki a homlokzaton, és az előre húzott peremek szépen tagolták és helyettesítették a pucolást, meg a festést. A ki-kiugró helyiségek ritmusra osztották a tömböt, és emberibb léptékűvé tették az egyébként vidékünkön ritkaság számba menő nagy épületet.
Én legszívesebben a vasútra néző osztályba szerettem járni, mert a kilátás az akkor már elvadult kisparkra nézett. Ha kibámultam, elmerengve az óra unalmában, mindig őserdőnek, titokzatos dzsungelnak láttam az ölig érő fűben a bodzabokrokat, és a borostyánnal dúsan benőtt buja ligetet. Úgy tudom, hajdanában arborétum volt, csak aztán valami miatt elhanyagolták.
Mi a tavaszi tornaórákat is a bokrokban bújócskázva töltöttük, és volt egy kedvenc fánk, aminek oldalsó ágán fertályórákat lehetett nyújtózva lógni.
Olyan jó szagú volt ott minden!
A Fruzsa felől egy kicsiny, tetőfödeles kapun lehetett bemenni. Balra volt a portásfülke, ahol a pedellus szívta a tózniból sodrott büdös cigarettáját. A hamuja folyton a kék köpenyére hullott.
Az iskola főterén a betonozás fölpörsögött, az apró kavicsos fölső réteget győzték a takarítók söpörni. Sose volt az sima.
Ott gyülekeztünk csöngőszóra, osztályonként sorban állva, rendezetten, hogy az ügyeletes tanár engedélyező szava után menjünk föl hat-hét széles, fölfelé szűkülő kő lépcsőfokon az iskola épületébe.
Míg befelé mentem, mindig intettem a platánfáknak. A törzsüket heten sem voltunk képesek átérni.
A napra is emlékszem, amikor kivágták őket.
Akkor nem sírtam, csak a szemem égett, míg a jó asztallapnyi csonkokat néztem. Mutatóba maradt belőlük kettő-három, amik szerencsésebb helyen nőttek az égig.
A többi útban volt.
Kellett a hely, az új épületnek.
És bontani kezdték az iskolát.
A mi osztályunk még akkor is oda járt, amikor a túlsó szárnynak már csak a falai meredeztek. Két tagozat maradt a kisebbik, még ép részben. A boldog emlékű Kaszás tanító nénié, meg a miénk.
Lerombolták a biológia szertárat is, ami az udvarra nézett. Egy sötét, ijesztő lyukként él bennem. Ott láttam először emberi csontvázat, és még hidegebbnek tűnt a raktárocska, szinte kriptának. Már nem tudom bizonyosan, de mintha Samunak, vagy Pistának hívták volna a csontvázat. Drótozott volt, ijesztő.
 Múltak az iskolás hetek, ment a tanítás és a múlt elradírozása is.
Láttuk, ahogy szedik le az irdatlan sok cserepet. Hatalmas, fenyőgerendák húsz méternél hosszabb oszlopok alkották a tetőszerkezet alapját. A padláson - állítólag - puskákat, kardokat is találtak a munkások, emlékszem mekkora szenzáció volt ez nekünk!
A fegyvereket nem tudom, de rohamsisakok bizonyos, hogy voltak. A saját szememmel láttam, amint szíjon lógva, fürtökben hozták le valamennyit.
Aztán máról-holnapra átkommandíroztak bennünket a zárdába, ott fejeztük be a nyolcadik osztályt.
Lebontották az osztálytermünket. Csak a Fruzsára néző fal egy maradványa dacolt valameddig, ami mögött már ásták az alapokat.
Utoljára a portásfülke utcai oldalát meg a kicsiny, gyalogosbejárót hagyták meg.
De az a kopott, kétszárnyú ajtó már csak nekem nyílt valahova.
Mögötte maradt a gyerekkorom.