Lóember, ha lóra szállna,
Háta mögött éjsötét a gond.
Valkay
Zoltán
Bizonyára
szépszámú kanizsai látta annak idején a mára már klasszikusnak számító filmet,
ami egy maratoni táncverseny kegyetlen küzdelmeit tárja elénk. Regényként olvasva
sem szól egyébről, mint az amerikai társadalom képmutatásáról.
Arról, hogy a
hétköznapi embert miként morzsolja fel egy minden erkölcsiség híján lévő,
rémületes rendszer.
És mivel tudjuk,
hogy a múlt század óta az Újvilág mennyi divatja, eszméje, hóbortja, vagy inkább
átka gyűrűzött be hozzánk, nem kell különösebben csodálkoznunk azon, hogy az
imént emlegetett elembertelenedő világfelfogás összes baját a saját bőrünkön
tapasztaljuk.
Szomorú tény, hogy nem ildomos Amerikára mutogatnunk, amikor reggelente elég, ha a vakfoltos tükrünkbe belenézünk.
A látvány lehangoló.
Söpörjünk csak kicsit a saját portánkon!
Szomorú tény, hogy nem ildomos Amerikára mutogatnunk, amikor reggelente elég, ha a vakfoltos tükrünkbe belenézünk.
A látvány lehangoló.
Söpörjünk csak kicsit a saját portánkon!
Mivel mindenki
magából indul ki - rögtön rajtam kezdeném.
Az úgy volt kérem szépen, hogy míg kisgyerek lehettem, soha nem öltem állatot.
Nem boncoltam békát, nem fojtogattam kismacskát, nem abajgattam sündisznót. Lepkék, legyek szárnyát se téptem ki. Nem csaltam lépre madarakat, hogy utána kalitkában lássam elsorvadni őket. Pecázni is csak surbankó koromtól kezdtem, és a horogra akadt halak vergődését látva gyorsan le is szoktam róla. Már nem emlékszem pontosan a körülményekre, de valamikor fölnőtt fejjel történt meg velem először, hogy megnyúztam azt a nyulat, aminek én lettem a végzete.
Nincs ebben semmi drámai.
Hacsak az nem, hogy valahol az ilyesféle tettekkel együtt hal el az a bizonyos ártatlanságunk, ami születésünk pillanatában még teljében ragyog, majd egyre halványodik, és a végén elveszik. Pont úgy, mint a meséink. Vagy a fiatalos hitünk. Emberek vagyunk mindahányan. Fölnövünk.
Szépíteni lehet, ám megmagyarázni már nehezebb.
Az úgy volt kérem szépen, hogy míg kisgyerek lehettem, soha nem öltem állatot.
Nem boncoltam békát, nem fojtogattam kismacskát, nem abajgattam sündisznót. Lepkék, legyek szárnyát se téptem ki. Nem csaltam lépre madarakat, hogy utána kalitkában lássam elsorvadni őket. Pecázni is csak surbankó koromtól kezdtem, és a horogra akadt halak vergődését látva gyorsan le is szoktam róla. Már nem emlékszem pontosan a körülményekre, de valamikor fölnőtt fejjel történt meg velem először, hogy megnyúztam azt a nyulat, aminek én lettem a végzete.
Nincs ebben semmi drámai.
Hacsak az nem, hogy valahol az ilyesféle tettekkel együtt hal el az a bizonyos ártatlanságunk, ami születésünk pillanatában még teljében ragyog, majd egyre halványodik, és a végén elveszik. Pont úgy, mint a meséink. Vagy a fiatalos hitünk. Emberek vagyunk mindahányan. Fölnövünk.
Szépíteni lehet, ám megmagyarázni már nehezebb.
Észre sem
vesszük, ahogy változunk.
Mindeközben egyvalami állandó marad, amiről viszont sosem szabadna megfeledkeznünk: helyünk, szerepünk – mi több! – feladatunk van ezen a világon. A nagy egész része vagyunk, az állandóság malomkerekének kicsiny, de pótolhatatlan alkatrésze.
Mindeközben egyvalami állandó marad, amiről viszont sosem szabadna megfeledkeznünk: helyünk, szerepünk – mi több! – feladatunk van ezen a világon. A nagy egész része vagyunk, az állandóság malomkerekének kicsiny, de pótolhatatlan alkatrésze.
A régiek tudták
ezt, és ekképpen igyekeztek élni.
Egyek maradtak a
természettel. Tisztelték, szerették, óvták a mindenséget, hisz tisztában voltak
annak minden értékével, csak úgy, mint a saját felelősségükkel.
Például az állatok iránt.
Például az állatok iránt.
És ma?
Nézzünk csak szét magunk körül! Hová tűntek az udvaron kapirgáló tyúkok, kacsák, pulykák? Hány udvarból hallani tehénbőgést? Évtizedekkel ezelőtt ezen a környéken koldusszámba vették azt, akinek csak egyetlen disznót sikerült fölhizlalnia. Manapság meg festékes pácba mártogatott sonkát, gyanús tőkevakarékot eszik még a módosabbja is! Kecskét tartani egyenesen szégyen, a birkapaprikást is orrfacsarónak tartja a sok finnyás. Fejből, majdnem a két kezünkön összeszámolható, hány ló van ma Magyarkanizsán! (Viszont szamaraknak, ökröknek nem vagyunk híján...)
S mindez miért?Nézzünk csak szét magunk körül! Hová tűntek az udvaron kapirgáló tyúkok, kacsák, pulykák? Hány udvarból hallani tehénbőgést? Évtizedekkel ezelőtt ezen a környéken koldusszámba vették azt, akinek csak egyetlen disznót sikerült fölhizlalnia. Manapság meg festékes pácba mártogatott sonkát, gyanús tőkevakarékot eszik még a módosabbja is! Kecskét tartani egyenesen szégyen, a birkapaprikást is orrfacsarónak tartja a sok finnyás. Fejből, majdnem a két kezünkön összeszámolható, hány ló van ma Magyarkanizsán! (Viszont szamaraknak, ökröknek nem vagyunk híján...)
Mert elszoktunk az állatok iránti felelősségtől.
Jó, ha itt-ott a kutyát, macskát megtűrik. Fontosabb a díszpázsit, az elvágólag nyírt sövény, a drága ivóvízzel föllocsolt, kikockázott háztájék.
Pedig azzal, hogy
kiirtottuk udvarunkból a jószágokat, egy bizonyos értelemben az üdvösségtől
fosztottuk meg magunkat.
Ez utóbbi állításomat csak az érti, aki valaha nézett háziállatának a szemébe; naponta forgolódott négylábú társai szolgálatára; akit röhögve, toporogva, mekegve, bégetve, röfögve, rikácsolva, kotyogva, boldogan szökellve vártak teremtmények, és akiktől több ragaszkodást, szeretetet kapni minden egyes találkozáskor, mint a legtöbb embertől valaha elvárható lenne. Olyan kincsről mondunk le önként, ami végig ott lapulhatna a tarsolyunkban, és általa hitet, erőt, bizonyosságot tudhatnánk magunknak egy egész életen keresztül.
Ez utóbbi állításomat csak az érti, aki valaha nézett háziállatának a szemébe; naponta forgolódott négylábú társai szolgálatára; akit röhögve, toporogva, mekegve, bégetve, röfögve, rikácsolva, kotyogva, boldogan szökellve vártak teremtmények, és akiktől több ragaszkodást, szeretetet kapni minden egyes találkozáskor, mint a legtöbb embertől valaha elvárható lenne. Olyan kincsről mondunk le önként, ami végig ott lapulhatna a tarsolyunkban, és általa hitet, erőt, bizonyosságot tudhatnánk magunknak egy egész életen keresztül.
Ám a kényelem, a
tespedtség nagy úr.
Nagyobb, mint a
vállalás, a felelősség.
És ez amennyire
állja az állatok révén elszalasztott lehetőségeinket mérlegelve, úgy még inkább
az, hatványozottan igaz a másik ember iránt.
A környezetünket, a közösségünket ért mulasztásaink tükrében.
A környezetünket, a közösségünket ért mulasztásaink tükrében.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése