2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. április 25., péntek

Pósa Károly: HÉT GERENDÁNK - 1-2.

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.



Amikor elkezdődtek a bombázások, a kaszálónk végébe, a kanális innenső partjára bunkerokat épített az akkori jugoszláv katonaság. A lőállások Szeged irányába mutattak.
A lánctalpas munkagépek borzalmas pusztítást végeztek. Tönkretették a zsenge vaksziki füvet, odalett a jószág takarmánya. Aztán rosszarcú, idegen egyenruhások jöttek, az ormótlan üreget vasúti talpfákkal fedték le, amikre fóliát terítettek, és mindezt a kiásott réti földdel vastagon beborították. Nevetséges, kezdetleges tákolmánynak tűnt. A huszadik század végén, a lézerrel irányított bombák idején, a napóleoni háborúkat idézte. Hónapokig tátongott tőszomszédságunkban a friss lyuk, mint valami dohos szagot árasztó fekete sebhely, a kamillarét közepén. Ám egy kis idő után benőtte a gaz, és mire kisült a legelő, és a mezei pacsirták nyári énekétől zengett a bácskai táj, már rókák vackoltak benne, mert időközben okafogyottá vált a bunker szerepe: Szerbia szép csöndben kapitulált.
Egy darabig kerülgettük az omladozó építményt, mígnem egy alkonyatkor lovas kocsival kidöcögtünk a Járásra, és az esti csillagok fényénél elbontottuk a bunkert. Kocsira pakoltuk a vasúti talpfákat, meg a nejlonfóliát, aztán az álcaként lekaszált fűvel bogárhátúra rakottan hazaóvatoskodtunk. Nem volt veszélytelen a vállalkozás, hiszen tiltott portékát vittünk. Kevesebbért is börtönbe csukták akkoriban az embert.
Pláne ha magyar volt.
Még mielőtt bárki megrökönyödve lopással vádolna meg bennünket, gyorsan közlöm, hogy nálunk, a Délvidéken van egy mondás, ami talán valamelyest igazol bennünket, ha a jelenlegi magakellető világ erkölcsileg fanyalogna. Szegény öregapám szájából gyakran elhangzott: „Kisfiam, ami többet ér egy döglött tetű bűrinél, azt vidd haza!”
Ezen a tájékon, ahol a szerencse ritkán akad bele a földjét túró ember gúnyájába, szemfülesnek muszáj lenni, mert a málészájút még a Jóisten is hamarabb fordítja le a tenyeréről. Hazavittük hát, amit jussunknak véltünk, és mint böjtben a mészárszék, csöndben voltunk, nem beszéltünk róla. Elmúlt vagy két év, mikor egy ismerős bognár takaros gerendákra szelte föl a talpfákat. Építkeztünk, szegények voltunk, kellett a faanyag. Családi házunk százesztendős verett falú parasztház, amihez hozzáépítettünk egy sátortetős újabb részt. Odafönt galériát alakítottunk ki, ahol most ezeket a sorokat írom. Hálószobának is használjuk, és a leterített matracon végignyúlva gyakran az esőcseppek tetőn kopogó muzsikájára alszunk el. S míg elnyomna az álom, sűrűn gondolok arra a hét gerendára, amelyek a vasúti talpfákból származnak, és most a galéria támaszai. Mindnek a tövébe egy-egy évszámot írtam föl. Mert lehet, hogy az erős bükkfák a galériát tartják, de a rajtuk lévő dátumok viszont engem, a feleségemet és három lánykánkat. Szeretteimet, a családomat. Hét gerenda. Hét évszám. Nekem a világ pillérei.

Az első
1993.

Tankó Imrének hívták. Gyergyóból származott, ács volt a szakmája. Mondanám, hogy szobatársak voltunk, de ez így nem lenne igaz, ugyanis egy liftaknán osztoztunk. Akkoriban már két hónapja Budapesten csöveztem. Mindenszentek előestéjén szólt egy jólelkű ismerős a katonai ügyosztályról, hogy két napon belül megkapom a behívómat, a nevem rajta van a tartalékos besorozásomat előlátó listán. 1989-ben, Macedóniában voltam katona, egy hegyi vadász századnál földerítőként letudtam állampolgári kötelességemet. Mégis. Ha nem akarok Szlavóniában, Eszék környékén lődözni az ottani magyarokra, akkor íziben pucoljak valahová. Lehetőleg határon túlra: ha egyáltalán még átengednek, tette hozzá. Megköszöntem, hogy szólt, s mikor kezet fogtunk, éreztem a remegését. Bizalmi állásán túl, ő a fejével játszott.
Ma is hálával gondolok rá.
Még abban az órában gyalog mentem át Röszkénél.
Hosszú kocsisorok álltak a két ország határán. Szüleim kikísértek. Apám falfehéren búcsúzott, anyám zokogott, míg átölelt. Rajta kívül nem egy könnyeivel küszködő asszony volt már az államhatárt jelző táblánál. Jó néhány velem egyívású föltarisznyázott legényember szemében láttam az űzött vad kétségbeesését, a riadt tanácstalanságot, amit csak az olyan ember ismer, akinek már egyszer földönfutóvá kellett lennie, akit szülőföldjét otthagyva idegenbe taszított a sorsa.
Félbehagyott egyetemem, Magyarkanizsa, apám-anyám, testvéreim, az összes ismerősöm elmaradt mögöttem. Már nem emlékszem hogy kerültem Budapestre. Stoppal mehettem, spóroltam a kevéske pénzemet. A hajléktalanszállóról elküldtek, mert nem volt ott-tartózkodási engedélyem. A novembert a Margit-szigeten húztam ki, mígnem egy éjjel iszonytató lárma riasztott fel: valakik csatárláncban a bokrokat verték, és üvöltözve közeledtek. Kerítettek, hajtottak, a balhét akarhatták: megverni valakit, akinek annyi joga sincs, hogy háza, vagy netán hazája legyen. Háló- és hátizsákkal a kezemben futottam előlük, míg végül a körúti lámpák biztonságot adó fényében megálltam, és elhánytam magamat.
Attól az éjszakától kezdve a Széna tér egyik padján aludtam. Volt ott egy kutyáját sétáltató néni, aki miután látta, hogy reggel a frissen hullott hó alól mocorgok elő, adott egy kiflit, és aztán heteken keresztül minden alkalommal meglepett valami kevéske elemózsiával. Sosem tudom meg ki volt, nem árulta el a nevét. Néha azt képzelem, nem is evilági tünemény lehetett.
Január első fertályában került fedél a fejem fölé, amikor Imre mellé, a liftaknába költözhettem. Imre csöndös volt, mint általában a székelyek. Őt a nyomor hajtotta el otthonról. Nagyokat hallgattunk vele, míg feketén nehezedett ránk a városi este. Kereseti lehetőségként a Ferenciek terén, meg a Blaha Lujza-téri aluljáróban portrékat, karikatúrákat készítettem. Mindig jól rajzoltam, és ez a kegyelmi talentum segített túlélni az ínséges időt.
Feleségem - akinek szülővárosomban már három éve udvaroltam – szintén Budapesten volt. Gyógypedagógusnak, logopédusnak készült. Amikor rendeződtek a papírjaim, raktárkezelő segédmunkásként felvettek a Református Egyház könyvkiadójába. Az első fizetésemből egy kis szobát béreltem, aminek idegen volt még a szaga is. Akkoriban gyakran megesett, hogy az ébredés első pillanataiban azt sem tudtam, hol vagyok. Furcsán, mélyen aludtam. Még álmaim se voltak.


A második
1998.
A Milosevity-rezsim javában tombolt. Már túl voltunk háborúkon, békekötéseken, embargókon, hazugságokon, hiperinfláción. A nyomor legmélyebb bugyrait is átéltük. Mint ahogy a riadozó kismadár ront neki az ablaküvegnek, úgy kerestük a szabadságot, az igazságot. Hasztalan. Ahogy morzsoltuk az időt, egyre apadt bennünk annak a reménye, hogy valaha élhető életet fogunk megérni. A feleségem summa cum-laude minősítéssel fejezte be a pesti főiskoláját, és mindketten hazajöttünk. Ő az oktatásban helyezkedett el, én meg elmentem a helyi téglagyárba máglyarakónak. Tudják mi a máglya? A kemence és a szárító közötti platót hívják így a melósok, ahol futószalagon jön a cserép, a tégla - mikor mi -, és ezeket kell kapkodni, majd egy vas kalodába rendezni. Naponta több tíz tonnát mozgat így meg az ember. Nyáron negyven-ötven fokos száraz melegben, télen pedig a befúvó mínuszos huzatban, félmeztelen, klottgatyára vetkőzve, fapapucsban, mert a samott téglán a gumitalpú lábbeli megolvadna.
Nevettek is rajtam a kollégák! Csupa inas, szikár kétkezi munkás, akiknek az összes ősük már a Ferenc-csatornánál is a kubikostalicskán görnyedt. Hozzájuk képest puha voltam. Sokat ugrattak, mert a reggeli szünet alatt könyvet olvastam, de tudtam, hogy a baltával faragott lelkük valójában tisztességgel, emberséggel van áthatva. Jó szívvel gondolok rájuk.

(folyt. köv.)

Nincsenek megjegyzések: