2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. március 21., péntek

Pósa Károly: A BUDZSÁK VIGASZA





„Az élet az aratás.
Mert bár úgy tűnik
- banalitás:
A Tópartba fúlni
 - beavatás.
Itt ritka a megrendülés.
Levert cövek a realitás.”


Gondolom, nem kell nagy előtudás ahhoz, hogy a név török mivoltát leszögezhessük. 
Amiben ilyen hangsúlyosan van jelen a “dzs” zöngés mássalhangzónk, ez az amúgy ritkán használt magyar hangunk, valószínűsítheti az idegen eredetet, mint a dzsungel, a lándzsa, meg még jónéhány szavunknál.
Az sem lehet véletlen, hogy az internetes keresőbe beütve leginkább dél-alföldi helyrajzi fogalomként él, a mi környékünkön használatos. (Meg a most zűrös Ukrajnában is így hívnak egy régiót. Egyelőre…)
 A Tisza-mentén több Budzsákot is számon tartanak. Adán, Zentán, de Hercegszántón, Szőregen is van ilyen nevű településrész. Nem néztem utána, de mintha a török változatban bekerített kertet, hátsó udvart, gyümölcsöst vagy valami hasonlót jelentene.  *(Frissítés! Rosszul tudtam. Az írás végén a valós jelentés! Köszönet érte Farkas Tibornak!)
Az alvégi, a város peremén elterülő hajdani lugasok felparcellázása után kaphatta a nevét, a múlt század elején, a megduzzadó kanizsai népesség helyigénye révén válhatott építkezési területté, az amúgy vizenyős talajú, kanálisokkal, vályoggödrökkel, kenderáztató tóval, tocsogókkal tarkított Budzsák.
Mivel nem szándékom helytörténeti igénnyel írni, a további ismertető adatokat mellőzném. Meghagyom a tőlem nagyságrendekkel okosabbaknak, hadd bogarásszák kedvükre a levéltári dokumentumokat.
Mindazonáltal a Budzsákról szeretnék írni, a magam módján. Elvégre én is ott élek. Csöppnyire illetékes vagyok tehát abban, hogy a Tóparti Közök, a Disznópiac  és a zentai út határolta szabálytalan háromszögletű városrészben mi történik, miként élünk, hogy forog velünk a mindenség kereke.
Ugyanis ez az a hely, ahol hazátlanságodban is otthonra lelsz.
A Budzsák olyan édesanya, aki amúgy mostoha.
Szűz, de szajha.
Úgy is viselkedik veled. Babusgat, cirógat, eldalolja kedves nótádat, a kedvedre tesz és amikor már igazán a magadénak érzed, akkor gorombul egyet, megrángatja a gúnyádat, tíz körömmel esik az arcodnak, miközben hangos vihogással, kárörvendve  űz gúnyt belőled.
Ilyenkor menekülnél tőle, de reménytelen.
Hát hogy szökhet meg valaki a Rét peremén előbukkanó napkeltétől?!
A kispadon kutyorgó kendős öregasszony tekintetétől, a csáléra csapott kémény füstszagától, a korai traktorok zúgásától, vagy attól, ahogy a rosszvasat kunyeráló cigány óbégat, lőrinces dinnyéjét árulja? Nem lehet lelépni bűntetlenül, csak úgy, fütyülve távozni, miközben az utolsó gondolatod mélyén is ott lappang a tudat: te a Budzsákhoz tartozol!
Vele vagy egy.  
Ha elhagyod, mész a nagyvilágba, pecsétet ütnek a passzusodba, bőröndszámra viszed a füstölt kolbászt, a hazai pálinkát vagy dunsztot, száz meg száz kilóméterekkel odébb se állapodsz meg – akkor is budzsáki fogsz maradni. Leélhetsz idegenben évtizedeket, és a lelked mélyéig budzsáki leszel. Megmásíthatják a neved, leüthetik az ékezeteket róla, németül, hollandi nyelven, vagy angolul káromkodsz, a fiad törve fogja beszélni a magyart, az unokád meg sehogy: azt hogy a Budzsákban születtél sosem tudod majd eltagadni.
Akárhogy akarod. Ami másnak előkelő vérvonal, nagyszerű pedigré, gazdag ősök, dicsőséges múlt, kitüntetések, doktori, grófi titulus, netán vaskereszt vagy háborús hőstett – neked egyetlen szóban elmondható mindhalálig: budzsáki.
Pedig nem kiváltság az egyik legszegényebb kerületben fölnőni. És mégis: annyi élmény, siker, színes csoda, megpróbáltatás megpróbáltatás hátán, és kudarcok utáni öröm ér Magyarkanizsa délkeleti szegletében, hogy az egy életeden keresztül elég erőt tud adni a holnapokhoz. A létezésedhez.
Alap lesz, az emberségességed fundamentuma.
Ám mint az alapokhoz általában, ehhez is elég mélyre kell ásnod, magadban, belül, óvatos kíváncsisággal, olykor szorongva, olykor megriadva önnönmagadtól és a lehetőségeidtől, attól, ahogy és amint kellene élned. Merthogy a Budzsákot, mint billogot ott hordod legbelül, tán a szívedbe vésve, akár anyád tekintetét, apád kezének melegét, emlékét az első csóknak, vagy a tavasszal zsendülő cseresznyefák virágzását. Ha elmennél is, két távozás között mindig ide jössz vissza, időnként rossz lelkiismerettel, bűntudattal, megbántottan, vagy éppen másokat bántva. A Budzsákban szédelegsz akkor is, amikor a kétely, a megaláztatás szorítja mellkasodat, és nekidőlsz a huzatos utcán nyargalászó szélnek, összeszorítod magadon a lötyögő nagykabátodat, könyékig zsebbe tűröd a kezed, miközben markolod, szorítod a benne száradó kenyérmorzsákat, a régen vasalt zsebkendőd, a rozsdás kapukulcsot.
A Budzsák sosem lesz irántad elnéző, nem fog tanácsot adni, megnyugtatni.
A Budzsákban közömbösség lakozik. Nem meghatódós fajta.
Azokon a ráncos homlokú, lezárt szemű parányi, jobbára verett falú házakon nehéz a részvétet számon kérni, ahogy a széles gesztusok, a nagy érzelmi megrendülések sem ide valóak. Póz nélküliség járja a Budzsákban, és ezt a tempót az ott lakók ugyanolyan szenvtelen módon élik meg, mint azok az egyszerű lelkek, akiknek már minden mese el lett mondva, minden színjátékról tudnak és minden hazugságot meghallgattak.
Láttak fán baglyot: mondaná a folklór bölcselete.
Mindezek ellenére úgy fogod áhítani a Budzsákot, hogy a sajgás még álmodban sem szűnik soha, mert a valahová tartozás alfája és ómegájaként a véredben lüktet majd ellobbanásodig.
Ez nem tragédia, ez a valóság.
Amikor megállsz a Hosszú Sor végén, vagy a Kistemető csücskénél, jusson eszedbe az, hogy most valahova megérkeztél.



Magyarkanizsa, 2014. 03. 21.

*A török nyelvek szótára szerint moldvai tatár szó a budzsák, és sarok a jelentése. A gagauzok is arrafelé laknak, talán tőlük ered, még az ó-török időkből való, nem is annyira az oszmán-törökből. A mai Moldova köztársaságban legalább 3 magyar helynév is akad, Orhei, Szorok és valami Mugyiló. Az első kettő ismerős, románul Orhei Vece ( Régi v. Ó-Várhely, -őrhely). A Szorok az egyszerűen sarok, a harmadik nem ismerős még. A gagauz meg kék-oguzt jelent, amiből egy kis lépés az ogur, a z-r hangcsere bizony ó-török nyelvekben törvényszerű volt, a magyarban így lett a régi török ököz-ökör.
A kárpát-medencei hun népesség Attila halála után részben elvonult azokra a területekre, amikről fentebb írtunk, simán meg is maradtak utódaik ott évszázadokon át. Persze, lehet, közben már nem hun néven, hanem kisebb al-csoportokra bomolva nevezték meg őket a szomszédaik vagy a bizánciak, akikkel kereskedtek.

Farkas Tibor, Szeged

Nincsenek megjegyzések: