2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. március 30., vasárnap

Valkay Zoltán: ELRAJZOLT SZÍNEK, FELAJZOTT VONALAK...



Elhangzott Pósa Károly magyarkanizsai képzőművésznek 2014. március 14-én, a dunakeszi Garas utca 26 alatti Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola Iskolagalériájában megrendezett tárlatmegnyitóján.  
 Mottó:

…„ A Rétnek csíkolt ránca van.
Bácska mezítláb.
Pőre múzsák táncolnak.
Pörög hozzánk,
Szikra búzánk.”(…)
Barázdás múlt-erő.
Pusztai szélfútta értelem.
Délibábos lételem.
Tarló óarany-rőt lánca.
Zsizsegő, zsizsegő…
Lapuló a csönd-álca.”…
(Pósa Károly: Arató dal)
És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a szűkebb világ, a szűkebb környezet, mely bennünket körülvesz. Így van ez a magyarkanizsai Pósa Károly festészetében is. Aki az Alföld azon déli tájékáról jött, ahol a magasan égő Naptűz uralkodását némileg enyhíti a Tisza-víz nílusi frissességének termékeny géniusza. Onnan; a valaha gazdagabb-boldogabb Bácskából, ahol a határtalanság kerek ege alapélmény. Bácskából, ahol az alföldi szabadságvágy és bezártság érzése szárnyak és gyökerek metaforáiként mintegy katalizálják a művészi irányultságot. Ahol a gyökerek a hagyományhoz, a szülő/termő-földhöz való ragaszkodást, a szárnyak viszont az újra való érzékenységet és a nyitottságot jelképezik. Ahol, ugyanakkor nagyon könnyű elsüllyedni is…

Még így is, hogy az élet gyakran nyakon önt vízzel, még így is lángolok, hát, még ha nem így lenne, akkor mennyire röpülnék” – mondja Pósa Károly, akinek művészetében jószerével a lángoló Nap-tűz vesz találkát a Tisza éltető vizével. Ezért képei; benső igazságának vizualizációi – a techné szemszögéből nézve – a gyorsan felhordott folyékony festékrétegek a sárral tapasztás; a saralás impulzív és expresszív pecsétjeként jelennek meg. S ha megengedhetünk magunknak ilyesmit, művészi percepciója, akár egy sörös-szódás üvegen túli, rekkenő délibábos összeolvadás, s annak ellentétét a széttörtséget idéző alföldi szénakazlak szálkás világának vegyítése, összeszövése. S teszi mindezt ide-oda cikázó fénynyalábokkal közvetítve – rivaldafénnyel keverve. Mert festve rajzol, és rajzolva fest.

Igazi bácskai fauve-ista módjára vadul, mintegy tombolva keresi önön legbelső és felfokozott, néha indulatos de mindig együtt érző érzelmeinek piktúrális kifejezését. A megélt és átélt újrafogalmazását végzi: tapasztalatait elrajzolt színek nyelvén értelmezi. Élményábrázolásába annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a hirtelen mozdulat lenyomataként. És persze, hogy meghagyja. Pósa Károly festészetében a rajzos mozdulat főszereplő. Mert hisz a mozdulat hitelességében… 

A villámgyors mozdulattal; a pőre gesztussal, Pósa az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldöntetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…


Munkáiban a spirituszt a mimézisen túltengő poézis szolgáltatja: mert ábrázolva bármi-valamit, valakit, egészen másról: érzésekről, vágyakról, a mögöttesről próbál tanúbizonyságot tenni. Alkotási módszere hasonlatos a karikacsapáshoz: indulatos szelídség. Mondhatni duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon nekünk valamit, valami olyat, ami egyébként illanó, akár egy hetérikus, fatális nő pillantása, egy faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy széljárta járásszéli kóró-csomó hajlongása, egy a Tiszán tovatűnő árnyékhullám, vagy egy magányos bácskai tanya életjele a semmiben, vagy csak egy távolba tűnő ismeretlen égi absztrakció. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget megragadni próbálna. Festészetének magasztossága ebben rejtezik. Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, s mindezt azért, hogy a kiváltott érzés által a régi emlékének kihűlő harmóniájára, az eltűnés örök esztétikájára hívja fel a figyelmet.

A megszokásba zárt nézések felszabadítására irányuló tettét akkor kíséri siker, ha a képzeletét és kezét jó érzékkel nyitott szívvel tudja közvetíteni… Mert az alkotáshoz lélek kell, a lélek pedig röpül… röpül és jószerével megfoghatatlan… És ha megfoghatatlan is, kívánságként mégis megmarad számunkra a kiengesztelhetetlen vágy – festőnk nemes és egyszerű üzenete, hogy megőrizzük a mindenkor kereső tekintet lelkes állapotát…

Nincsenek megjegyzések: