Pósa Károly: GUSZTÁV OPTIMISTA

„- Hogy lehet egy ilyen kis országot ennyire magára hagyni – zokogta egy teherautó.

- Minket is mélyen megrázott az áram – tették hozzá bólogatva a környékbeli trolibuszok.

…

A politikus mélyen meghatódott.

- Hát ennyire nem tudtok nélkülünk élni? - mondta, majd csokornyakkendőt kötött, és felmászott a falon egy plakátra.”

Most, hogy szinte már az Európai Unió előszobájában vagyunk, nyelvöltésnyire a szalon aranyozott kilincsétől, illő dolog számot vetnünk, miként is sikerült idáig eljutnunk?

A kezdő lépéseket minden bizonnyal az ősöknek köszönhetjük, akik valahol Dél-Szerbiában egy Rigómező nevű helyen fütyülve verték vissza a törököket. A hazai csapatok diadalai után Branković despotát kitüntették hűségéért. Bő négyszáz évig a béke, a nyugalom és a gyarapodás jellemezte a Balkán-félsziget nyugati fertályát. Az egymással baráti viszonyt ápoló szomszédos népek között még az Európát megosztó vallásháborúk sem okoztak törést, mert az itt élő különféle nációk legendás türelme megakadályozott minden szélsőséges megnyilvánulást. 

Az évszázadok során persze akadtak nagyhatalmak, akik ujjat szerettek volna húzni velünk, de a szerb fejedelmek rendre ajtót mutattak a török, a Habsburg meg az orosz cári követségeknek is. Hogy függetlenségünk, semlegességünk nem lehet alku tárgya, annak legszebb példája, ahogy a pánszláv húrokat pengető oroszokkal elbántunk. Hivatkoztak ugyan a pravoszláv összetartásra, de eleink csak nevettek az ilyen olcsó trükkön: érzelmi alapon soha nem lehetett megvásárolni őket. A szakmaiságot, a nemzeti érdekek szigorú képviseletét és a közjó iránti szolgálatot már akkor is fontosabbnak tartották a vezetők, saját önös céljaik megvalósítása helyett. Ez a szép hagyomány a mai napig dívik nálunk, és büszkék vagyunk arra, hogy a műveltnek hitt Európa modernkori diplomáciája tőlünk tanult, rólunk vett példát, amikor nagy nehezen eszmélni kezdett zsenge demokráciájuk. Mivel senki sem lehet tökéletes, az is az igazsághoz tartozik, hogy próbálkoztak ellenfeleink megvesztegetéssel, ilyen-olyan paktumokkal, háttéralkukkal befolyásolni ennek a kis balkáni államnak a vezetését, de a történelem során bizonyítást nyert, hogy az erkölcsöket tisztelőkkel szemben tehetetlen minden ármány.
Ezért tudott Szerbia testvéri jobbot nyújtani a huszadik század küszöbén úgy a bolgároknak, mint a románoknak, ráadásul önként lemondott területeiről a kicsiny de agresszív Macedónia javára. Ezek a nemes gesztusok az első és a második Balkáni Béke néven megtörtént események krónikái révén bármikor igazolhatóak. Hasonlóan gáláns módon járt el Szerbia akkor is, amikor az osztrák trónörökös – Ferenc Ferdinánd – szarajevói látogatása alatt megölt egy Gavrilo Princip névre hallgató diákot. A Monarchia hadseregét a Balatonig űzték, ahol nagyvonalúan engedték a fejvesztve menekülő háborúpárti, magyar és osztrák csőcselék írmagjának, hogy áthajózzák őket Siófokról a Tihanyi-félszigetre. A középkori szerb államiság bölcsőjének, Vajdaságnak a felszabadításakor a legelső törvényrendeletek egyikeként visszaadták az északról ide menekült magyar, sváb, szlovák, ruszin és egyéb nemzetiségek földjeit, ingóságait. Aztán arra kötelezték őket, hogy anyanyelvű iskoláikat fejlesszék, és a közigazgatásban eltörölték az egynyelvűséget. A reformintézkedéseiről elhíresült Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, az uralkodó 1929-ben kikiáltja a demokráciát.

A második világháború ideje alatt az országot a béke oázisaként emlegetik. Szerb a horváttal vállvetve kerüli a konfliktust, hogy Titót az első szabad, demokratikus parlamenti választásokon elnökké választhassák. Körülbelül negyvenezer délvidéki magyar sóhajt fel megkönnyebbülten, és a bácskai-bánáti svábokat az utolsó emberig visszahozzák a marhavagonok Zombor környékére csak úgy, mint Versecre. Az európai típusú többpártrendszernek köszönhetően Goli Otokból üdülőparadicsom lesz, és hamarosan az Adrián megjelennek az első rongyos sváb vendégmunkások, akik a konvertibilis dinárért képesek a legalja munkát is elvégezni, az egyébként messze földön szorgalmukért becsült jugoszlávok helyett. A gazdasági válság miatt Belgrád a nyugati országoknak nyújt hosszú lejáratú hiteleket. Bekövetkeznek a kilencvenes évek, amikor Belgrád először Zágrábbal, majd kisvártatva Szarajevóval fűzi szorosabbra kapcsolatait. Slobodan Milosević béke Nobel-díjat kap, amit csak úgy hajlandó átvenni a Svéd Akadémiától, ha azt régi barátjával - Franjo Tudjman elnökkel - közösen kapják meg.

A világ könnyes szemét törölgeti ennyi emberség láttán. Bill Clinton, miután kiderül a saját feleségével történt szerelmi viszonya, lebombáztatja az Ohio államban lévő Dayton városát. Albánia kéri Szerbiához való csatolását, és hűségesküt tesz Belgrádnak. Montenegró, Bosznia kétharmada, és a horvátok Zágráb külvárosáig fölajánlják területeiket. A pécsi magyarok városukat Pečujként kezdik nevezni, és népszavazáson követelik az elcsatolásukat. Az Adrián a szerb haditengerészet megtartja első hadgyakorlatát.

Mindeközben Szerbia életszínvonala egyre növekszik, az idei évben már Svájcot übereli.

Nagy a jólét, a gazdaság dübörög. Soha ennyi gyermek nem született ebben a térségben. A földműveseket a kormány minden évben aratáskor túlfizeti. Csökkennek az árak, a bérek vásárlóerejét csak a nyugdíjak emelkedése szárnyalja túl.

Szerbia hamarosan új, rátermett vezetőket választ majd.

Ismerve az előzményeket, kétségünk sem lehet afelől, milyen jó lesz nekünk.