Orosz krímtorta, amerikai pite

„Lopj el mindent. Amit nem lehet, azt gyújtsd fel,

 és öld meg, akit nem tudsz a lovad mögé kötni!”

Jelen írást nem a tudományos igényesség ihlette. Még csak nem is a televíziós híradókból önmagát tájékozottnak, naprakésznek gondoló polgár fotelszakértelme, vagy a történelemhez konyító kompetencia megnyilvánulása lenne. Azt meghagynánk a kocsmapultnál vitatkozó polihisztoroknak, és a kávé mellett hüledező háziasszonyoknak, akik az atomháború rémképét oly nagy hozzáértéssel taglalják a kiskanállal adagolt tejszínpor, VV Pista, meg az ismerős barátnő magánélete között.

A súlytalan Absztinencia Tyereskova

De mivel már a hamarosan ismét használható kerti csapból is az ukrán krízis folyik, erős hajtóerővel tör rám a szükség, hogy kontárkodó véleményemet szavakba öntsem.

Egy régi székely bölcsesség szerint balszerencsés ember, aki olyan verembe pottyan bele, amiben már egy medve is tartózkodik. Bátor az, aki a veremben együtt is tud élni a mackóval. Aki viszont a közös kelepcében ücsörögve is a medvét próbálja hergelni: az hülye.

Szögezzük le gyorsan: Európa természetesen nem hülye.

Ám Amerika zöme - köztudottan igen, és a lelkes idiotizmusukban, gügye infantilizmusukban csak annyi a szerencséjük, hogy néhány vezetőjük a mi fogalmaink szerint még normális. Persze nem a szó közjogi-, mentális-, pszichológia- és pláne nem erkölcsi értelmében.

Hanem csak úgy: szimplán politice.

Másképp mondva: Washingtonban akadnak még néhányan, akik kinéznek a fejükből, és csak a zsebükön túl lesz homályos a látásuk. De a zsebükig ellátnak…

Ennyi pont elegendő ahhoz, hogy az Ó- meg az Újvilágban is betéve tudják a székelyek medvével kapcsolatos álláspontját.

Londonban, Washingtonban, Párizsban de a világ más pontján sem jut senkinek az eszébe, hogy meggondolatlanul molesztáljon egy medvét.
Egyébként igény az lenne rá, nagy a kísértés, mert a mackónak – bár nem finom, mint a királyi hermelinprém -, régtől fogva sokat kóstál a bundája.
Napóleon meg Hitler uralkodói palástot szeretett volna készíttetni belőle, a tímárjaik, cserzővargáik már dörzsölték a tenyerüket, de végül mindkettőnek túl drága lett a medvebőr-trófea.
A kis korzikai jóformán egy szál gatyában dideregve szánkázott vissza a baldachin alatt terpeszkedő imádott Josephine-jéhez, a hajdani bécsi piktor meg sose fejezhette be a Moszkva alatti tájképét, mert 1945 tavaszán Csendéletet parancsolt neki a berlini Reichstagnál fotózkodó diadal- és amúgy is ittas Vörös Hadsereg. Mindazonáltal a medve élettere akkora, hogy azt idáig még aszfaltúttal sem lehetett összekötni, csak a szépnevű Transzszibéria-vasút szeli ketté. Régen ugyan U2-es kémrepülőgépek megpróbálták föltérképezni, ám a ruszki légvédelem szépen le is csúzlizta a meggondolatlanokat a magasból.

Köztudottan a medve ürülékével jelzi a vadászterületének határait, és a múltban, úgy máma sincs senkinek ínyére medveszarba lépni. Amilyen Amerika, mint az egyszeri cigány falnak nekimenő lova, a minap Afganisztánban azért megpróbálta, mert azt hitte, hogy bátor, pedig csak vak volt.

Aztán amikor derékszíjig belegázolt egy gőzölgő kupacba a kaland bűze már neki is facsarta az orrát. És mostanában örülhet, ha a szotyéban ott ragadt bakancsa nélkül, mezítláb hazasunnyoghat a sarki hamburgeroshoz.

Az orosz medvével ujjat húzni tehát nem lehet, merthogy ujja sincs, csak böhöm nagy mancsa, ami karmokban végződik. Mi – magyarok – évszázados történelmi leckéinket megtanulván még ma is csak a denaturáltabb, cirkuszi körülményekhez igazodott medvével pacsizunk, tisztes távolságból. Jóllehet kertszomszédok lennénk, mert gyarmataink egymás mellett helyezkednek el: a Ferenc-József földtől csak egy jégmezőnyire kezdődik a szintén festői Szibéria.
Tőlünk jobban, álmukban is fújják a leckét a lengyel barátaink, a balti kis népek, meg a posztszovjet kaukázusi térségben a szőnyegjén guggoló szivárvány tarka siserehad. Még a hidegvérükre büszke finnek is fölszisszennek, ha a karjalai mocsarak tájékán, a piknikező Szerjózsáék harsány nótáit hozza az északi szél. Nem beszélve a krími tatárokról, akiket retúrjegy nélkül, százezer szám, Sztálin invitált meg egy hosszabb belföldi kirándulásra.
Szegény tatárokkal ellenben mi helyben vagyunk. 

Megérkeztünk. Ugyanis írásom legelején szóltam, hogy a Krímről lenne szó, Ukrajnáról. 

És ha valaki azt hiszi, hogy eldönthető - ebben az állapotban ki a jó, és ki a rossz; hol a jobb, és hol a bal: nos, az fatálisan téved. Merthogy Ukrajnában a helyzet már régen túllépte a józan ítélőképesség határait.

Marad a találgatás, és az események kivárása. A többi: hipokrita okoskodás.

Adott egy – a történelem során alig, vagy keveset – létező államalakulat.

Csődtömeg, üveglábakon.

Nagyhatalmi terepasztallá változott, amin most izmoznak, szkanderoznak zárt ajtók mögött, és mennek a hazug forró drótok, szállnak a milliárdos ígéretek, most köttetnek a titkos záradékok, kicsi Breszt-Litovszki békék, Jalták, papírszalvétán megpecsételt szerződések, bécsi döntések unokái, amikhez képest a Molotov-Ribentropp paktum úriemberek tisztes diskurzusa volt, a moralitás aranybetűs emléke.
Mert az orosz medve a bőrét ugyan nehezen, vagy éppen sehogy se adja.

De az irhája alatt tele van gázokkal.
És nincs az a párizsi parfüm, aminek odőrje kellemesebben, megnyugtatóbban hatna a nyugati tárgyalófelekre, mint egy hosszú távú békességet szavatoló, erőteljes, orruk alá durrantott medvefing.