Pósa Károly: MÁRCIUS IDUSA

Hogy megérkezett, érezzük.
Csalhatatlanul itt van - már pitymallatkor tudni. Az éjszaka neszei pókháló vékonyan szűrődnek a sötét árnyak között. Mozdulatlanok a fák ágai, és a föld ilyenkor mintha nedves téli álmát szuszogná a fölszínre. Hólészagot böffennek a barázdák. A keréknyom sarába beleragad az idő. Nehéz a levegő, karistolón hideg.

Aztán ékként hasít a múló éjszakába a hang.

Egy fülemüle kezdi a szólót.

Trilláz, ugrálnak az éles, kristálytiszta madárhangok. Szaporán fújja a nótáját, aminek a végét megcifrázza, hogy ennyi virtuozitástól elámultan, legszívesebben tapsban törne ki a hallgató.

A kismadár nem hajlong. Szerény, mint általában a vadon élő állatok. Nem lenne ínyére az ováció, mert a daláért sosem kapott elismerést, művészi díjat, honoráriumot.  Egyáltalán: semmi ilyesmire nincs szüksége ahhoz, hogy csak egyszerűen tegye a dolgát, és énekével jelezze az errefelé lépdelő márciusi hajnal közeledtét.

Csöppnyi szemében tükröződik a tegnap sötétje. Kurta lábán pihecsizma. Mellénykéje foltos.
Hamarosan duetté alakul a koncert.

Két szomszédos udvarral odébb, a nagyra nőtt lucfenyő lombjai között fölébred egy másik nevesincs énekes, aki bár egyszerűbb hangszínnel van megáldva, mégis dirigensi pontossággal tercel a fülemüle dallama alá. Két – egymástól hangmagasságban erősen eltérő – füttyszót tesz a szólista alá, mintegy megtámogatja, hangsúlyt, és elégséges ritmust kölcsönözve annak. A hosszú negyedórákig elhallgatott két hangra írt talpalávaló szívmelengető. Egyszerű. Mégsem közönséges, pláne monoton.

Inkább megnyugtató, kezdetlegességében is van valami, ami magával ragad.

Akár egy ringató. Kiegyensúlyozottság: ez a szó jut eszembe.

Közben meg azon töprengek, ilyenkor vajon mi járhat a névtelen kismadár agyában? Egyáltalán: mekkora ész szorult a parányi koponyába?

Meghatározza-e a nagyképű emberi tudomány, mennyi intelligencia, cselekvő képesség, helyzetfölismerés és egyéb badarság, nagyon is humán fölöslegesség alkotja ennek a tollas, marokban elférő csodának az értékét?

Agyveleje hiába, hogy kukoricaszemtől kisebb: a szíve igen, a kicsike szíve – az a nagyon gyorsan lüktető tünemény -, abba belefér a világom, meg még azon is túl, annyi minden, amit csak kozmikus léptékkel lehetne meghatározni.

A hajnali madárka zeneművéből kihallani a távolságok reményét, a minden mélységek alján megbúvó gondolatot, a horizont remegő piktúráját csak úgy, mint a létezésnek a mágiáját, ami olyan időtlen, megfoghatatlan és titokzatos, hogy azt csak egy pitymallatkor megszólaló kismadár füttye tudja nekünk megfejteni, fölébresztve a bennünk szunnyadó szellemvilág összes mirákulumát.

És ilyenkor a szívünkhöz kapunk, vagy a homlokunkról félrehúzzuk izzadt hajtincsünket, valami megmoccan bennünk, mintha a múltunk tűnő képéről egy ismerős alakot vélnénk látni, amint visszainteget, és bizonytalanul nézünk a vaksötét szobánk sarkába, ahol az a fajta szemfényvesztés zajlik minden álmunk megtörténésekor, ami e világra sikerült, teremtett valónk összes kérdését megválaszolni hivatott.
Fújja a fülemüle, szakad meg a szív tőle.

Előbújik a nap halvány pírja.

A keleti ég alján rőtebbek lesznek az árnyékok, majd a távoli háztetők kontúrja is egyre élesebbnek, tisztábbnak látszik. Elszakad az ég a földtől.

De ekkorra már egy rigó is feleselni kezd. Harsány, pimasz szerzeménye, mint egy pajkos kuplé dicséri az élet nagyszerűségét. Híján minden hódolatnak lelkendezve köszönti a rigó a kelő napot, az új lehetőséget, a fényt, ami immáron túlcsordulni látszik a látóhatár peremén, elönti, sárga kikirics színbe és óaranyba futtatottan láttatja a környezetet, és a zsendülő rügyek sárga glóriát kapnak, bevonja a nap sugára amit útjában megtalál, mert valahol, a Tisza-part ártéri erdeiben a tavasz már faragja egylyukú fűzfa sípját, hogy aztán vásott kölyök módjára keljen majd versenyre az ébredő madarakkal.

Egyszeriben megpezsdül a reggel, hangokkal, illatokkal és a teremtés színeivel telik meg a környék, és egy gólyapár szárnyát szétvetve kezd kelepelni, balkáni gerlék bújnak közelebb burukkolva egymáshoz, rázendít a verébkórus a surjában, csiripel, füttyög, csattog, fecseg minden, ami él és mozdul, ami beszuszogja az áldott napindító friss levegőt: kotyog, fecserészik, vinnyog, ugat és nevet a mindenség.
Pedig csak egy átlagos márciusi nap kezdődött.
A rádió szerint időváltozás nem lesz, az évszaknak megfelelő átlaghőmérséklet várható.
És mégis.

Mit tudhatja mindezt, egy virradatkor ébredő kismadár?       

Magyarkanizsa, 2014. március 15.