LEVÉLVÁLTÁS* - Drága Karesz barátom!

Indokoltnak véltem a minap íródott levelek tartalmának szélesebb körben történő megjelenítését. Talán nem magakelletésből. És talán nem hiába.

Drága Karesz, barátom!

Természetesen az egyik, ha nem a legfontosabb a nemzeti hovatartozásunk, de úgy vélem ezzel legalább egyenértékű emberi mivoltunk.
Ha ez így van, akkor más nemzetiségekre is legalább annyi figyelmet kell szentelnünk, mint a magyarokra (vagy majdnem annyit). Mondom ezt úgy, hogy jó érzés magyarként levegőt venni és mindezt magyarul megfogalmazni, s közben úgy gondolom, hogy nyelvben többet kaptunk, mint más népek.
Ez számomra szerencse.
Mégis kötelességemnek érzem, hogy kiálljak azon népcsoportok mellett, kik nem élnek számottevő mennyiségben Vajdaságban. Legyenek szlovákok, svábok, ruszinok vagy vlahok:
ha akár egy kis csoportjuk is őrzi hagyományaikat, akkor legalább annyi figyelmet kell nekik szentelni, mint másoknak. Egyébként mi is olyanok lennénk, mint akik a mi kultúránkat és igényeinket veszik semmibe, számbeli fölényükre hivatkozva.
Ne érts félre, nem célom veled vitatkozni! Csak arra szeretnék rávilágítani, hogy miként mi morzsolódunk, úgy ők is. Csak mellettük nincs ott az anyaország, ahova átlibbenhetnek, vagy csak átgondolhatnak levegőért vagy egy szabadság utáni sóhajra. Igaz, eltűnőben az összes nemzetiség Vajdaságban, egy-kettőt kivéve. (S ebbe - nem tartozunk bele). 

Mégis, mi magyarok vagyunk azok, kik tehetnének még valamicskét ez ügyben, hisz elegen vagyunk, hogy szárnyaink alá vegyük azt a néhány bizonyos népfoszlányt. Talán ebben az esetben segítségül hívhatnánk a kulturális autonómiánkat (ha valóban létezik) és megmenthetnénk belőlük valamit, nekik, nekünk - mindnyájunknak. Hisz mi aztán át tudjuk érezni a helyzetüket! Mondom ezt úgy, hogy most költöztem el majd kétezer kilométerre. Sajnálom.
Őszinte, baráti ölelés!
B.

…

Kedves Barátom!

Majdnem minden szavaddal maradéktalanul egyet tudok érteni és köszönöm, hogy szántál annyi erőt, időt ránk, hogy pontos megállapításaidat meg is osszad velem!
Nyilvánvaló, hogy mindannyian az emberi faj származékai vagyunk, és ilyetén szent dolgunk (lenne) a humánum szempontjából maradéktalanul teljesíteni kötelességünket.
De ha nem maradtunk gyermekien naivak, azt is látnunk kell, hogy erre bizony csak ritkán és kevesek képesek. Hisz a legegyszerűbb bibliai tíz törvényt sem szoktuk betartani. 

Álszentségtől ódzkodván: ez alól természetesen én sem vagyok kivétel.
Mindazonáltal az azért dicséretes, hogy bár kétség kívül van bűnünk, de legalább megpróbálunk törekedni a jóra.
Aki számon tartja ezt, annak tán ennyi is elég lesz a végelszámolásnál.
Abban is teljesen igazad van, hogy ha valakinek, hát nekünk, délvidéki magyaroknak hiper-érzékenynek kéne lennünk minden töredék náció segélykiáltására, jajszavára.
Van ugyanis egy régi mondás: "Ma veled, holnap velem."
Az ő sorsuk előrevetíti a miénket is, és ha el szeretnénk kerülni a tragédiát, ha elfogadjuk, hogy nincs véletlen, illetve a már velük megtörténni látszó dolgokat, nekünk szánt intő égi jelként fogjuk fel, akkor a tanulságok leszűrésén túl cselekednünk muszáj - segítő jobbot illik nyújtanunk nekik.
Sajnos a tanulságok leszűrése, és a cselekvési lehetőség nem a kisemberek kezében van, hanem a politikuméban. Az meg - nehézkes, túl komplikált.
Hadd ne minősítsem.
Ezért nekünk, egyszerű embereknek marad az a kevéske esély, hogy kellő empátiával, és az emberségesség mércéivel viseltetünk irántuk. Mint ember, az emberrel.
Lett légyen szó bármely nemzeti közösség tagjairól.
Egy valamiben viszont tévedsz, vagyis inkább nem látsz pontosan..
Senki - ismétlem - senki nem képes egy másik náció érdekeit képviselni, érvényesíteni! Ez abszurdum.
Ezt már néhányszor megtapasztalhatta a vajdasági magyarság, amikor bizalmát helyezte belgrádi, vagy újvidéki szerb, demokratikusnak vélt pártokba. Helyettünk senki nem fog a gesztenyéért a tűzbe nyúlkálni!
Gesztusok, szavak szintén persze segítenek, de ez a pátyolgatás kábé annyi, mint amikor Te vagy én fejcsóválva nézzük a tévét, és sajnálkozunk a kelet-timori keresztények üldöztetésén.
Pont ezért húzza a száját Belgrád az autonómia szó hallatán is.
Nem érdeke. Sem a magyar, sem a rutén, sem más náció önrendelkezése. Szélsőségesebb esetben már a puszta megléte sem – gondoljunk csak vissza, azokra a gálánsan fölkínált szendvicsekre...
Ettől persze mi még lehetünk mások, jobbak, segítőbbek: ezt diktálná a föntebb ránk rótt parancs. Csakhogy az élet sajnos nem igazolná vissza erőfeszítéseinket. Hisz még önmagunk ügyeit is alig-alig tudjuk kordában tartani.
Utoljára: valaki egyszer azt mondta, hogy Vajdaságban csak azok a nációk remélhetnek hosszabb távon, akiket az anyaországuk segíti.
És egyáltalán - van ilyen bölcső, ország, ahová kötődhetnek.
Többnyire minden töredéknek megvan a maga mentora, még ha nem is Szerbia tőszomszédságában. Ott vannak például a tótok Bácska közepén: Pozsony sokszor hatékonyabban segíti őket, mint bennünket odaátról. Vagy emlékezz vissza, Bukarest hogy verte az asztal a timoki vlah kisebbség ügyében, Európa Uniós vétóval fenyegette Szerbiát, mire az rögtön viszakozott és nyüszítve szabadkozott.
Szóval - talán nincs minden veszve.
Ha a hitünk megmarad, és legalább személyre szabottan emberek tudunk maradni az embertelenségben - semmi képen nem veszthetünk.
De ezt a végszót, ami remélem nem az, már az előző írásomban is bátorkodtam használni.
Barátággal: Pósa Károly

* Az írás a levelek keveset szerkesztett, lektorált változata.