Kis Kanizsai Enciklopédia 4.

Napi egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.

adu – Hej Istenem, hova tűntek a kártyás társaságok! 

Hogy hiányoznak a sunyi tekintetű spillerek! A pakli bűvészei, akik boszorkányos gyorsasággal osztották a lapokat! Emberi szem nem tudta követni mutatványaikat! 

A fejszámoló lángelmék, a zseniálisan variáló léha mázlisták! Azok a megrögzött szerencselovagok, a minden hájjal bíró machinátorok, akik az üdvösségüket is képesek voltak elcserélni egy-egy jól sikerült szubkontra diadaláért! 

A bácskai lét Kerekasztal lovagjai voltak ők minden koron. 

Kockás abroszán a nyitásától zárásáig füstös kiskocsmának csak úgy verték a blattot, mint az úri kaszinók, finomabb éttermek zöld posztóval borított politúros asztallapjain; a régi Vigadó teraszán, szúnyogfelhőben, esetleg a Tisza-parti Békavár akkor betonlábú balkonján - sokkal több szúnyog között -; és sosem szabadott szólni az asszonynépnek, ha odahaza a gerendás parasztházak kinyitható tésztanyújtó konyhaasztalát ököllel ütötték a nekibőszült játékosok, midőn ugráltak, dőltek a pálinkás- és fröccsös poharak egy-egy vérfagyasztó, lehetetlen állásból megélt attak során, hogyha  a lapjárás szerencséje révén duhaj, vagy éppen elkeseredett atyafiak szólalkoztak össze, anyáztak, üvöltöttek örömükben, és kínjukban, mert az ördög Bibliájának szenvedélye fölülírt minden megszokást, illemet. 

A verandára kirakott régi szekreteren csakúgy púpozva állt az aprópénz, majd később a papírfecnik, de a lövészárokban a katonaládák fedelén, meg a szüreti hordókon is kísértették nagyapáink a szerencsét. Számolatlanul megesett, hogy a sok fogdosástól a pakli kezdett szaglani Fortuna kisasszony csélcsap szeszélyétől; a lassanként elzsírosodó, össze-összeragadó kártyalapokat bugylibicskával fejtették szét, amiket egy késő délutántól hajnalig tartó preferánsz-csata utolsó fertályában már minden résztvevő játékos a hátoldalukról is fölismert.

A széljárta síkon sosem volt üzlet a nagy háborúskodás. 

Bácskában rendre átszáguldottak fölöttünk a seregek, hogy csak valamelyik nagy folyónk, a Tisza, vagy a Duna hökkentse őket vissza, torpanjon meg egy szusszanásra a legerősebb ármádia, lett légyen szó barangoló középkori páncélos hadakról, portyázó törökről, hóka üstökű labanc férgekről, vagy újabban a tankokkal robogó német, ritkábban orosz megszállókról. (Mikor – melyikről.) 

Ám nem kellenek hadvezérek a lapályos rónára, amikor van nekünk stratégánk annyi, hogy fortélyukkal egybevetve még a hellén Poszeidoniosznak, vagy a bizánci Bölcs Leónak a Taktika című harcászati könyve is csak lábjegyzet lehetne! Bezzeg a mi haduraink egy négyzetméternyi asztallapon, harminckét lappal vívnak végig ütközeteket, rohamokat és ostromokat egyszerre, egy olyan (általában) vértelen háborúban, ahol sosincs szövetséges, és az ellenség se mindig ugyanaz. Erre varrjon gombot az a híresen csökött kis korzikai!
 - Minden dáma meghágható, csak az adu dáma nem! ( Svaka dama se jaše, sem adutska!)  tartja a kártya rigolyáit, meg a szebbik nemet ismerő, nem minden életbölcselet híján lévő szerb kártyázó. Akinek adu ásza van, általában jól jár. Az a mondás forog közszájon, hogy ha szerencsés valaki, akkor a legrosszabb lapjárás mellett sem veszíthet. És hallottam már olyan pallérozott embert is, aki ha választhatna aközött, hogy büszke férfiúi szerve, vagy szerencse nélkül kelljen megszületnie, akkor az utóbbit választaná. Ugyanis akinek szerencséje van, annak jó esetben a hiányzó hímtagja is ki fog majd nőni...

Kártyajátékban a különböző színek - magyar kártyában a piros, a zöld, a tök, meg a makk; a finomkodó francia kártyában meg a pikk, a kör, a káró, és a treff közül az az adu, amelyik a többi szín erősebb lapjait üti. Vicces, amikor a szerény, jelentéktelen zöld hetessel a makk disznót is nyakon lehet csapni. Nincs olyan parti, hogy a bibliai Góliátot ne alázná meg, az amúgy erőtlen Dávid. Hogy melyik játszmában melyik szín az adu, abban a résztvevők az éppen aktuális osztás után megállapodnak. Ez az úgynevezett licitálás, ami legalább annyira izgalmas, mint a szeretkezést megelőző előjáték. Miként a kártyaasztalnál, úgy az ágyban ennek a bevezető aktusnak a minősége, izgalma fogja meghatározni a tulajdonképpeni hátralévő szórakozás minden élvezetét, sikerét.

Tegyünk a párnánk alá egy pakli kártyát, kapcsoljuk ki a villogó televíziót, és karoljuk át az ágyban mellettünk szuszogó kedvest.

Akárki meglátja: meggyőzőbbek leszünk minden adu dámánál.

Pósa Károly