KÍSÉRTETJÁRTA KANIZSÁNK

Az utolsó - igazi értelemében számon tartott - kísértő jelenést már a pókhálósabb emlékezetűek sem tudják, hisz abban az időben történt mindez, amikor még bajuszt viseltek a papok, volt becsülete a meggyőződésnek, és a dél-alföldi férfiak tántorodás nélkül kötötték fel a kardot, hogy a magyar szabadságért meghalhassanak.

Ám ahogy tegnapelőtt, úgy ma is van minden rendes városkának lidérce.

Igaz, ebben a tekintetben némelyek szerencsésebbek mitőlünk, mert az omladozó ezeréves várfalak, pusztuló kőkastélyok, vadregényes hegyormok között, vagy az irdatlan, sötét erdőkben, sokszáz éves vadasparkokban szinte törvényszerű a szellemjárás. Ott az ilyesmi megszokott. Vele jár a látvánnyal, mivel a méltóságos korok pusztulásánál, a romok között érzik otthon magukat a szellemek. Hajdani grófok, nagyurak, olykor királyok árnyalakja teszi sejtelmessé az efféle tájékot, ahol a történelmi múlt levegője még a legmulyább embert is meglegyinti. Hisz ilyenkor azt, és ott szuszogja a mai halandó, ahol hősök, uralkodók szívták be a létezést, vagy lehelték ki lelküket.

De mivelhogy nálunk csak jobbára zsúpfedeles vályogházakban, vagy sokablakos, egyszerű díszítésű, földszintes gazdaházakban laktak a jó bácskaiak, és még egy tisztességes széljárta padlást is legfeljebb a régen épített iskolák, elöljáróságok, templomok tetején találni, így a mi szellemalakjaink kevesebben is vannak, és jóval szerényebben is viselkednek. Ne tévesszen meg senkit az a tény, hogy a temetőink tájékán még így is viszonylag sűrűn-sűrűn tapasztalni kísértetjárást. Megannyi hiteles beszámoló alapján azt hihetnénk, hogy a spirituális jelenések terén Magyarkanizsa és környéke sincs lemaradva a nagyvilágtól. Viszont be kell látnunk, hogy bizony a szellemek temetői ténykedése máshol sem visszafogott. Nem számít különösebb szenzációnak. Olyan hétköznapi dolog például a Házsongárd platánfái között – világos nappal - kísértetet látni, hogy a kisgereblyés, öntözőkannás kolozsvári nénik már meg sem bámulják, legföljebb, ha románul szól rájuk a szellem, mivel ezen a nyelven Házsongárdon nem szokás hazajárni, illő az eltévelyedett, amúgy jámbor oláh rémalakot eligazítani…

Nem.
Bármennyire szeretnénk, Kanizsa sosem lesz a halálon túli jelenségek gócpontja.

Igény, pedig lenne rá, mert amúgy szeretünk hinni minden kézzel meg nem foghatóban. Ezért egy kis pletykát, csúsztatott állítást, hazugságot szívesebben vesz a jónép, mint a szikár tényeket.

Nem áll messze tőlünk a természetfelettibe vetett bizalom.

A valósággal az a bajunk, hogy makacsul tartja magát, megkerülhetetlen.
Nem hagy időt, teret a szabadon szárnyaló gondolatainknak.

Síksági emberek lévén ezt nehezményezzük. Hozzászoktunk a szellős térséghez.

A rónasággal kitárulkozó ideáinkhoz ragaszkodunk. Míg máshol az egzaktság a követendő, addig nálunk a járási délibáb fejjel lefelé fordított világa remeg a látóhatáron. Hát hogyne hinnők el mindent: az Attila sírját mutató éjféli kék lángot; az ugyanekkor közlekedő birkanyájat, amit a rég elhalt juhász szelleme hajt borús éjszakákon, és csak a lidércnyi paták surrogó kopogását hallani; az ártéri erdőkben vadászokat riogató akasztott emberek hangját; vagy a Tiszában az ijedősek lábába kapaszkodó vízbe fúlt hazajárók rettenetét.

Akárki megmondhatója: vannak.

És mennyivel izgalmasabb ezzel a tudattal élni, jókat szörnyülködni, időnként aggódón hátrafelé pislogni, mintsem ülni odahaza, és a konyhaasztalra kirakott gáz-, villany- vagy „levegőadó”-számlákon keseregni. Pont emiatt úgy kellenek nekünk a kísértetek, mint egy falat kenyér.

Panaszra nincs okunk. Jönnek, jelentkeznek a magyarkanizsai kísértetek.

Sosem kiszámíthatóan, de megbízható módon mindig akkor, amikor már éppen deficitbe kerülne a bennünket jellemző népi szorongás. Mára látszik, hogy a túlvilág nem hagy bennünket észérvek alapján élni.

Nappal még csak-csak megvagyunk nélkülük, bár ha az oromhegyes alatti dűlőúton váratlanul ballangó bokor hengeredik a lovas kocsi elé, amitől ágaskodni kezd a rudas, és majdnem fölfordul a szekér, akkor a gyeplőbe kapaszkodó sosem a föltámadó szelet kezdi szidni, hanem a túlvilágiakat, meg a poklot, ahonnét elégörgetik riogatón a kerekded gizgaz cserjét. Alkonyattájt néha kondul egyet – mindig csak egyet, azt is tompán - a régen megszüntetett Kistemető lélekharangja, és ilyenkor a kakukkmadárba is belefagy a szó, percekig csöndös lesz a környék. Ha piros rongy úszik a Tiszán, a halász elfordítja a fejét és nesztelen odébb lapátolja magát, mintha nem látná a vízfelszínen sejtelmesen mozgó szövetet, valami szerencsétlen önmagán beteljesített végzetét.

A padláson kopogó léptek zajától, vagy a saralt mennyezeten megreccsenő gerendáktól rémüldöző gyermekeket az anyjuk nyugtatóan simogatja, és a huzatra, meg a régi dióhéjak között neszező macskára lesz fogva minden, de miután álomba csitította a kölykeit, az asszony visszafekszik a férje mellé, és egymásba kapaszkodva, hajnalokig lesik dideregve, hogy meddig duhajkodik, piszmog odafönt a néhai Pista bácsi.

Italosan, hazafelé menet, olykor lámpa nélküli bicikli surran el mögöttünk, s mire jól megnézhetnénk azt a nagyon ismerős alakot, aki a tavasszal elhalt végszomszédra emlékeztet, pláne a rozsdás kerékpárja, már föl is szívódik a gyér utcai lámpák fényében, miközben tudván tudjuk, hogy most is ott les bennünket a sötétbe vesző következő utcasarkon, kormányra támaszkodva, kéretlenül eszkortíroz, zaklat, míg az adósságunkat vissza nem adjuk. Ilyenkor másnap reggel az az első dolgunk, hogy visszavisszük a kölcsönkért lapátot, sövénynyírót az álmosan ébredő, zavart szemmel ámuldozó özvegy szomszédasszonyunknak, néhány meleg szóval biztosítjuk együttérzésünkről, és dicsérjük a volt urát jóságáért. A kerékpáros kísértet többet nem fog a nyomunkban járni, mert az éjféltől kiporciózott idején immáron a komáját akarja vegzálni, aki évekkel korábban egy fél disznó árát felejtette visszafizetni.    

A korán sötétedő téli estéken, lefekvés után a régi kéménykürtőkből dúdoló, sípoló dallamok hallatszanak, ahogy a régi lakók vissza-visszajárnak megvizsgálni a hajdani ingóságuk sorsát, és jaj annak, akinek túl harsányra sikerült a ház pucolása, vagy durva átalakítással megbántják a hazajáró lelkeket! Hamar csőtörés következik be nála, vizesedni fog a fala, és bontania lesz muszáj, drága pénzen tákoltatni a mindig meg-megbontott tetőt; be fog ázni a dudáknál, sosem lesz tökéletes; mint ahogy a mosógépe, frizsidere, televíziója is rendre bedöglik, csak győzze javíttatni! A legváratlanabb helyen a salétrom, vagy a penész rajzol majd mintákat a szobák meszelésére, és az értőbbje ezekből a rajzokból – mint jósnő a kávézaccából – esetleg kiolvashatja a kísértetek üzenetét, gyorsan jóváteheti bűnét.

Viszont mindig lesznek olyanok, akik ezért a szelet, az időjárást, a fizikailag igazolható jelenségeket okolják majd, és legyintenek minderre, hogy babona.

A legjobban tesszük, ha nem hallgatunk rájuk.

Egy csipetnyi mögénk hajított só, földre löttyintett kortynyi itóka, és a lefekvés előtti Miatyánk szavatolni fogja békés álmunkat.        

Pósa Károly