Az utolsó - igazi értelemében
számon tartott - kísértő jelenést már a pókhálósabb emlékezetűek sem tudják,
hisz abban az időben történt mindez, amikor még bajuszt viseltek a papok, volt
becsülete a meggyőződésnek, és a dél-alföldi férfiak tántorodás nélkül kötötték
fel a kardot, hogy a magyar szabadságért meghalhassanak.
Ám ahogy tegnapelőtt, úgy
ma is van minden rendes városkának lidérce.
Igaz, ebben a tekintetben
némelyek szerencsésebbek mitőlünk, mert az omladozó ezeréves várfalak, pusztuló
kőkastélyok, vadregényes hegyormok között, vagy az irdatlan, sötét erdőkben, sokszáz
éves vadasparkokban szinte törvényszerű a szellemjárás. Ott az ilyesmi
megszokott. Vele jár a látvánnyal, mivel a méltóságos korok pusztulásánál, a
romok között érzik otthon magukat a szellemek. Hajdani grófok, nagyurak, olykor
királyok árnyalakja teszi sejtelmessé az efféle tájékot, ahol a történelmi múlt
levegője még a legmulyább embert is meglegyinti. Hisz ilyenkor azt, és ott
szuszogja a mai halandó, ahol hősök, uralkodók szívták be a létezést, vagy
lehelték ki lelküket.
De mivelhogy nálunk csak
jobbára zsúpfedeles vályogházakban, vagy sokablakos, egyszerű díszítésű,
földszintes gazdaházakban laktak a jó bácskaiak, és még egy tisztességes
széljárta padlást is legfeljebb a régen épített iskolák, elöljáróságok,
templomok tetején találni, így a mi szellemalakjaink kevesebben is vannak, és
jóval szerényebben is viselkednek. Ne tévesszen meg senkit az a tény, hogy a
temetőink tájékán még így is viszonylag sűrűn-sűrűn tapasztalni kísértetjárást.
Megannyi hiteles beszámoló alapján azt hihetnénk, hogy a spirituális jelenések
terén Magyarkanizsa és környéke sincs lemaradva a nagyvilágtól. Viszont be kell
látnunk, hogy bizony a szellemek temetői ténykedése máshol sem visszafogott. Nem
számít különösebb szenzációnak. Olyan hétköznapi dolog például a Házsongárd
platánfái között – világos nappal - kísértetet látni, hogy a kisgereblyés,
öntözőkannás kolozsvári nénik már meg sem bámulják, legföljebb, ha románul szól
rájuk a szellem, mivel ezen a nyelven Házsongárdon nem szokás hazajárni, illő
az eltévelyedett, amúgy jámbor oláh rémalakot eligazítani…
Nem.
Bármennyire szeretnénk, Kanizsa sosem lesz a halálon túli jelenségek gócpontja.
Bármennyire szeretnénk, Kanizsa sosem lesz a halálon túli jelenségek gócpontja.
Igény, pedig lenne rá,
mert amúgy szeretünk hinni minden kézzel meg nem foghatóban. Ezért egy kis
pletykát, csúsztatott állítást, hazugságot szívesebben vesz a jónép, mint a
szikár tényeket.
Nem áll messze tőlünk a
természetfelettibe vetett bizalom.
A valósággal az a bajunk,
hogy makacsul tartja magát, megkerülhetetlen.
Nem hagy időt, teret a szabadon szárnyaló gondolatainknak.
Nem hagy időt, teret a szabadon szárnyaló gondolatainknak.
Síksági emberek lévén ezt
nehezményezzük. Hozzászoktunk a szellős térséghez.
A rónasággal kitárulkozó
ideáinkhoz ragaszkodunk. Míg máshol az egzaktság a követendő, addig nálunk a
járási délibáb fejjel lefelé fordított világa remeg a látóhatáron. Hát hogyne
hinnők el mindent: az Attila sírját mutató éjféli kék lángot; az ugyanekkor
közlekedő birkanyájat, amit a rég elhalt juhász szelleme hajt borús éjszakákon,
és csak a lidércnyi paták surrogó kopogását hallani; az ártéri erdőkben
vadászokat riogató akasztott emberek hangját; vagy a Tiszában az ijedősek
lábába kapaszkodó vízbe fúlt hazajárók rettenetét.
Akárki megmondhatója:
vannak.
És mennyivel izgalmasabb
ezzel a tudattal élni, jókat szörnyülködni, időnként aggódón hátrafelé
pislogni, mintsem ülni odahaza, és a konyhaasztalra kirakott gáz-, villany-
vagy „levegőadó”-számlákon keseregni. Pont emiatt úgy kellenek nekünk a
kísértetek, mint egy falat kenyér.
Panaszra nincs okunk.
Jönnek, jelentkeznek a magyarkanizsai kísértetek.
Sosem kiszámíthatóan, de
megbízható módon mindig akkor, amikor már éppen deficitbe kerülne a bennünket
jellemző népi szorongás. Mára látszik, hogy a túlvilág nem hagy bennünket
észérvek alapján élni.
Nappal még csak-csak
megvagyunk nélkülük, bár ha az oromhegyes alatti dűlőúton váratlanul ballangó
bokor hengeredik a lovas kocsi elé, amitől ágaskodni kezd a rudas, és majdnem
fölfordul a szekér, akkor a gyeplőbe kapaszkodó sosem a föltámadó szelet kezdi
szidni, hanem a túlvilágiakat, meg a poklot, ahonnét elégörgetik riogatón a
kerekded gizgaz cserjét. Alkonyattájt néha kondul egyet – mindig csak egyet,
azt is tompán - a régen megszüntetett Kistemető lélekharangja, és ilyenkor a
kakukkmadárba is belefagy a szó, percekig csöndös lesz a környék. Ha piros
rongy úszik a Tiszán, a halász elfordítja a fejét és nesztelen odébb lapátolja
magát, mintha nem látná a vízfelszínen sejtelmesen mozgó szövetet, valami
szerencsétlen önmagán beteljesített végzetét.
A padláson kopogó léptek
zajától, vagy a saralt mennyezeten megreccsenő gerendáktól rémüldöző
gyermekeket az anyjuk nyugtatóan simogatja, és a huzatra, meg a régi dióhéjak
között neszező macskára lesz fogva minden, de miután álomba csitította a
kölykeit, az asszony visszafekszik a férje mellé, és egymásba kapaszkodva,
hajnalokig lesik dideregve, hogy meddig duhajkodik, piszmog odafönt a néhai
Pista bácsi.
Italosan, hazafelé menet,
olykor lámpa nélküli bicikli surran el mögöttünk, s mire jól megnézhetnénk azt
a nagyon ismerős alakot, aki a tavasszal elhalt végszomszédra emlékeztet, pláne
a rozsdás kerékpárja, már föl is szívódik a gyér utcai lámpák fényében,
miközben tudván tudjuk, hogy most is ott les bennünket a sötétbe vesző
következő utcasarkon, kormányra támaszkodva, kéretlenül eszkortíroz, zaklat,
míg az adósságunkat vissza nem adjuk. Ilyenkor másnap reggel az az első
dolgunk, hogy visszavisszük a kölcsönkért lapátot, sövénynyírót az álmosan
ébredő, zavart szemmel ámuldozó özvegy szomszédasszonyunknak, néhány meleg
szóval biztosítjuk együttérzésünkről, és dicsérjük a volt urát jóságáért. A
kerékpáros kísértet többet nem fog a nyomunkban járni, mert az éjféltől
kiporciózott idején immáron a komáját akarja vegzálni, aki évekkel korábban egy
fél disznó árát felejtette visszafizetni.
A korán sötétedő téli
estéken, lefekvés után a régi kéménykürtőkből dúdoló, sípoló dallamok
hallatszanak, ahogy a régi lakók vissza-visszajárnak megvizsgálni a hajdani
ingóságuk sorsát, és jaj annak, akinek túl harsányra sikerült a ház pucolása,
vagy durva átalakítással megbántják a hazajáró lelkeket! Hamar csőtörés
következik be nála, vizesedni fog a fala, és bontania lesz muszáj, drága pénzen
tákoltatni a mindig meg-megbontott tetőt; be fog ázni a dudáknál, sosem lesz
tökéletes; mint ahogy a mosógépe, frizsidere, televíziója is rendre bedöglik,
csak győzze javíttatni! A legváratlanabb helyen a salétrom, vagy a penész
rajzol majd mintákat a szobák meszelésére, és az értőbbje ezekből a rajzokból –
mint jósnő a kávézaccából – esetleg kiolvashatja a kísértetek üzenetét, gyorsan
jóváteheti bűnét.
Viszont mindig lesznek
olyanok, akik ezért a szelet, az időjárást, a fizikailag igazolható
jelenségeket okolják majd, és legyintenek minderre, hogy babona.
A legjobban tesszük, ha
nem hallgatunk rájuk.
Egy csipetnyi mögénk
hajított só, földre löttyintett kortynyi itóka, és a lefekvés előtti Miatyánk
szavatolni fogja békés álmunkat.
Pósa Károly
1 megjegyzés:
Ide másolom Farkas Tibor magyarországi törzsolvasóm néhány sorát, aki nem első ízben tesz hasznos megjegyzést a leírt szövegeimmel kapcsolatban. Köszönet érte!
Vörös Pál hódmezővásárhelyi "hírversíró" paraszt gazda rímbe szedte a ballangó nevű növényt:
Balla István esete a ballangóval...
Kevés volt kemencébe való fűtőanyaguk, ezért ez a Balla kitalálta, hogy összeszedi a határban a száraz ballangót. Egy napig keményen dolgozott, sokat össze is szedett, de lova-kocsija nem volt, másnap akarta haza vitetni a sógorával. Addigra az éjjeli szél szétkergette az egészet, amit össze tudott gyűjteni:
" Hiába dolgoztam, oda a ballangó! Hogyan is visszük át mi most már a telet,
A szél gúnykacaja volt rá a felelet.
Melléből fölszakadt egy panaszos sóhaj, Balla István a télen nem fűt ballangóval." (1945.okt.30.)
Megjegyzés küldése