Végignéztem egy új amerikai sorozatot.
Politikai thriller, és ezt a műfajt kedvelem, mert nem a patakvér látványával szédít, inkább a színfalak mögötti drámát-tragédiát hozza kamera közelbe: feltéve, ha jó a széria, és nem pusztán valami fölkapott eszmei áramlatban sodródik a történet.
Kicsit fáztam tehát, mikor belekezdtem. Mégiscsak egy hollywoodi produkciót látok majd, ráadásul kevéssel a valós elnökválasztás után debütált a sorozat, egy raklapnyi Demokrata Pártnak elkötelezett sztár szerepel benne, vérmes reményeim nem voltak.
Aztán mégis megtetszett a Zero Day.
A mese dióhéjban: a családi tragédiája miatt nyugállományba vonult amerikai elnököt váratlanul visszakönyörgik egy fontos feladatra, az ország elleni legnagyobb terrortámadást kivizsgáló testület vezetésével bízzák meg. Az ex-elnöknek hamar be kell látnia, a küldetése bonyolultabb, nagyobb veszélyekkel jár, mint azt hitte volna. Máról-holnapra az agg prezident egy összeesküvés kellős közepén találja magát.
Rólam nehezen lehet elmondani, hogy Robert De Niro kései alakításáért rajonganék. A gagyi komédiás szerepeiért sokat kárhoztattam, de most valami egészen jó sült ki az öreg színész főszereplésével.
Persze, egy csomó áthallás van az epizódokban. A milliárdos tech-guru a bézbólsapkában egyértelműen Musk női megfelelője, De Niro az elhülyülő, de nemes lélekkel felvértezett Joe Biden halvány célzata, a fekete elnöknő a korábban vágyott Michelle Obama bazári dublőrje, ahogy a titokgárda kenyai származású főnöke is csak egy Barack Obama áthallás, hadd ne soroljam tovább.
Ettől eltekintve élveztem a sorozatot, és örömmel vettem, hogy csak ennyi áthallásos propaganda elemmel sikerült megúszni – ezúttal. Viszont a vége felé jóval fifikásabb csavart vártam. Nagyobbat is szólhatott volna a csattanó, ha a filmeseknek van merszük tovább boncolgatni a volt elnök pszichés állapotát, meg a CIA-s kapcsolatát... A másik megjegyzésem: borítékolni mertem volna a fő gonoszt körülbelül a széria középső felétől. Nem írom ide kicsoda. Aki az elmúlt évtizedben nyitott szemmel járt a világban, annak úgyis nyilvánvaló lesz a negatív figura kiléte.
Csak a szépre emlékszem alapon megpróbáltam felidézni De Niro szerethetőbb korszakát.
Az igazán nagy alakításai: A szarvasvadász, Taxisofőr, Dühöngő bika, Éjszakai rohanás, Misszió, Volt egyszer egy Amerika, Keresztapa, Angyalszív... (Hirtelen ennyi jutott eszembe, de kétennyit is írhatnék.) És ezeknek a filmeknek az egyik kivételével (Éjszakai rohanás) a jellemzőjük, hogy messze vannak a habkönnyű komikus műfajtól, klasszikus, örökbecsű alkotások és maradandó színészi teljesítményt mutatnak fel. Írtam volt máshol: De Niro közéleti szerepvállalása nekem is irritáló, tahó.
A saját művészi (és emberi) mítoszát rombolta le. Ettől függetlenül engem jobban zavar(t), hogy vénségére ZS kategóriás mozikban grimaszkodott csupán. Kár lenne a filmművészi kvalitását a politikai naivitásával összekutyulni. Cserhalmit se a politikai-erkölcsi magatartásáért kedveltük, ellenben mindig ő marad a Keselyű taxisofőrje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése