Kalodában a nyelvünk...Pósa Károly
Mottó: "Govori magyarul, hogy az egész világ ne értsen meg."
Az idegen nyelvről
Nekünk, Kanizsaiaknak minden időben kisebb, vagy inkább nagyobb problémát okozott a szerb nyelv elsajátítása.
Ez a helyzet mára sem javult, legföljebb akkor nő a tarajunk, ha az adorjáni, oromi, oromhegyesi polgártársaink államnyelv tudása kerül szóba, mert ők szerbül pediglen legendásan egy szót sem tudnak, de tán még mutogatva se.
Ahogy bizonyára szerb ajkúaknak se lehet könnyű magyarul megtanulni.
Mégis akadhatnak olyan élethelyzetek és szakmák, ahol joggal várhatjuk el a másiktól a szerb és magyar nyelv alapszintű ismeretét.
Hivatal, közeg, pincér, jegykezelő: hadd ne soroljam, fölösleges. Egy normális ember naponta 10-15 szót bármely nyelven képes megtanulni. Jól tudom mit beszélek, mert a kisiskolás lányaink kétszer ennyit bifláznak be szerb, német és angol nyelvből is!
Lehet, hogy a fatengős Monarchia egyszerű gyakorlatát kéne bevezetni, amikor is minden köztisztviselőnek, hivatalnoknak, állami alkalmazottnak, horribile dictu! - katonatisztnek ösmernie kellett azon népcsoportok, nemzetek nyelvét, ahova a beosztása szólt.
A katonai, meg a csendőri(!) hierarchiában rendkívül komolyan vették a nyelvtudást, évente(!) vizsgát tettek az al- és főtisztek, és az előmenetelüket nagyban befolyásolta ezen nyelvvizsgák eredménye.
Mégsem vádolhatjuk a szerbeket. A hiba bennünk, vajdasági megmaradt magyarokban is leledzik, akik hagytuk-hagyjuk immáron kilenc évtizede, hogy idáig fajuljanak gondjaink.
Hogy a hivatalokban, postán, bankban, boltban, buszon vagy cukrászdában meg sem próbálunk anyanyelvünkön kérni, csak meghúzzuk magunkat, mint a vett malac. A rendőrségünk meg most egy külön misét is megérne, de azt egy másik alkalommal.
És ha már édes anyanyelvünk állapotán mélázhatok.
Orcánknak pirulni azért nem kéne.
Pláne, ha az anyaországi elektronikus média "sztárjai" adják a viszonyítási alapot. Boldogult Rímhányó-Romhányi – több klasszikus alapmű mellett: a Doktor Bubó, Mézga Géza meg a Frédi és Béni szinkron szülőatyja - már a hetvenes évek elején vizionálta a magyar nyelv korcsosulását.
Milyen igaza lett! Sajnos.
Mára a többség, különösen a "trendi" népség színe-java az újmagyarul tolmácsgéppel beszélő Köbüki bácsi silány utánzójává korcsosult.
Így lett a mézédes narancsból «mézinari», a papír-zsebkendőből «pézsé», a férfigyűlölő nőből «macsópicsa», szegény kisnyugdíjasból «nyugger», a koncerteknek helyet adó Petőfi Csarnokból pedig pikánsan kétértelmű közönséges «Pecsa».
A legmeghökkentőbb föliratot a Kerepesi-úti temető bejáratánál lévő árusnál láttam: AKCIÓ! HALINAPI KOSZIKA. Ami lefordítva azt jelentette, hogy a kereskedő árengedménnyel Halottak napjára készült koszorúkat árult...
Hogy az ilyennek ideje korán miért nem krokodil úszkált a magzatvizében?...
Persze a délvidéki magyar konyhanyelvbe csakúgy becsusszannak a szerb szavak, mint a partiumi sorstársainkéba a román, vagy a felvidéki véreinkébe a tót kifejezések.
Mondhatnám, hogy ez csak természetes, de magamagam sem örvendek neki.
Ám látva a magyarországi helyzetet, ahol a hellyel-közzel egynyelvű közeg is föl-fölvesz idegen tollakat: a vajdasági magyarságnak emiatt egyáltalán nem kell röstellkednie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése