Pósa Károly
Erősen szubjektív értékelő írás Orbán Viktorról
Hát akkor – szögezzünk most le a legelején egy vaskos közhelyet, nagy rezsdásodó vasékkel:
Meggyőződésem, hogy mindannyian emberből valók vagyunk.
Orbán Viktor sem kivétel ez alól, még ha egyesek patákat vizionálnak a lábfeje helyére, akkor sem.
Ember tehát ő is, itt-ott bizonyos tökéletlenséggel, ilyen-olyan hibákkal.
Mindazonáltal úgy vélem - és ezen nézetem révén bizonyos hogy szépszámú magyar embertársammal vagyunk ugyanígy -, hogy egy igen tehetséges, sokra hivatott személy, aki történelmi léptékben mérve is meghatározó alakja a magyar közéletnek.
Olyan politikus, akinek döntése többnyire az én családom jövőjét, sorsát is meghatározza és meg is fogja. Délvidéki magyarként ez egy fontos szempont.
Vele szemben alternatívát egyenlőre nem látok, még utcahossznyi közelbe se. Ha pedig az előző kurzusra és címeres figuráira gondolok, akkor megfordul bennem a keresztényi szelídség, mert amit velünk, határon túliakkal művelt az a kompánia (élükön tudjuk kivel!), attól ökölbe szorul a kezem. Talán a jó Teréz anya is kiosztana nekik egy csattanós parasztpofont, szépen egyenkint. Megérdemelnék.
Hogy miért pont a Fideszre szavaznék?
Kicsit hosszú a történet, dőljünk hátra. Megpróbálom az elejétől kezdeni, és persze egy kicsit zanzásítani.
1989-ben tökig hóban ácsorogtam éjféltájban a Macedón-Koszovói határon, tengerszint fölött másfél ezer méteres magasságban a Popova Šapka nevű hegy csúcsán. Őriztem az akkori Jugoszlávia nagyon értékes kavicsait és a muflonokat, amik ekkor-akkor ott ugráltak el a táborunk mellett, mert akkor már két hete túlélősdit játszottunk, mint sorköteles kiskatonák, vagyis egy hegyi vadász századnál földerítősködtem, néhány szerencsétlen begazolt flótással együtt.
Őrségen két-három dolgot csinálhat egy egészséges fiatalember: vagy révetegen hazavágyódik, vagy tranzisztort szorít a füléhez, és híreket hallgat. A harmadik opció ismertetésétől most eltekintenék…
Tehát én is rádiót hallgattam, egy Orbán nevű fiatalember szónokolt (előtte nem tudtam róla, a csajok jobban érdekeltek, mint a napi politika), a Kossuthon meg szépen bejött az ismétlés. Nem azért, de a belgrádi adókat például nem tudtuk fogni: büszke is voltam egy szem magyarként a szentesi adótorony teljesítményére!
Akkor, az az ember egyszer csak azt mondta, hogy „az orosz csapatok meg menjenek haza”.
És akkor és ott, 800 kilométernyire szülővárosomtól, meg hét és fél hónap idegenbe taszajtottság, anyanyelvem nélkül - nem akarok patetikus lenni, pedig muszáj - én elbőgtem magamat. Rítam, mint a kisgyerek, és nagyon erősen megfogadtam, hogy ezzel az emberrel egyszer kezet akarok majd szorítani, és közösséget akarok vele vállalni.
A párt ugyan olyan szabadelvű talajról indult, mint alig nagykorúként az egész generációm, de aztán ugyan oda jutottunk mind a ketten: a tisztes középkorú helyünkre, amikor már némi bölcsességgel tudunk mosolyogni a világ dolgain, ugyan akkor pont abban a helyzetben vagyunk, hogy azon a bizonyos dolgokon jobbító szándékkal tudunk, de legalább akarunk is segíteni.
Érdeklődéssel elegy bizalommal szemlélem az anyaországi megváltozó külpolitika kapcsolatrendszerének alakulását, lévén hogy bennünket, szerbiai-vajdasági magyarokat is érinteni fog ez a dolog. Nagyon örülök annak, hogy az új Orbán-kormány fölmérte a geopolitikai paradigma-váltás szükségszerűséget.
És tette azt pont akkor - még jó időben - amikor a nagyvilágban, a globális csocsóasztalon éppen a támadó ékek meg a középpályások cseréje folyik.
Hát röviden: ezért szavazok az első adandó alkalommal a Fidesz MPSz-re.
Remélem egyszer méltó módon megköszönhetjük nekik mindazt, amit értünk - illetve Magyarországért - tesznek.
Meg persze az ellentábor figuráinak is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése