2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. április 3., csütörtök

Lopott muzsika

Általánosságban elmondható, hogy valamilyen szinten minden alkotó a múltbéli teljesítményére alapozottan építgeti önmagát, karrierjét, szakmai tudása kiegészülésének – stílszerűen – fundamentuma, pillére az asztalra egyszer már lepakolt munkájának elismerése. Ez az alap. És egyetlen megkezdett irányzat, stílus, eszme, ideológiai önmeghatározás se nagyon tűri a szakmai hajtűkanyarokat, a kilengést. Pont azért, mert hite van. Magyarán: amikor kőkeményen hiszek valamiben, akkor már nem kísérletezgetek. Pláne nem fogok magammal szembemenni. Negyvennégy vagyok. Ha idáig nem döntöttem el, mit szeretnék, elég nagy a baj. Ezért mást, jobbat nem tehetek, a rálépett utamon végigmegyek, nem használok kerülőket, nem ülök fel járműre, és ha a célom messzinek is tűnik, csábítanak a rövidített ösvények, szirénhangok, akkor sem bolyongok. Legföljebb kikerülöm a kátyúkat, de tartom az irányt. Szerintem ez így tisztességes és vállalható. Inkább a finomításokra, a tisztázásra, a kicsiszolódásra helyezem a hangsúlyt. Ekképpen olykor önmagam ismétlésének hat mindaz, amit művelek. De a rajz, a festés, az írás és minden más, amit csinálok – éppenséggel szellemiségéből, értékrendjéből kifolyólag – olyan teremtett, mint amennyire én vagyok, ami behatárolatlanságával együtt sem venné jó néven, ha megfelelési, vagy más kényszertől űzve folyton kilépnék a szerepemből. Mert lehet, hogy a bohócé, de ez is csak egyféle szerep. Egyféle. Kötelező.

Nincsenek megjegyzések: