A hatodik
2004.
Három emlék. Egy boldogsággal tölt el. Egyre mérhetetlenül büszke vagyok. Egy, pedig a keserűségé.
Nagycsaládos ember lettem! Megszületett a harmadik, legkisebb - Ilka nevű - lányunk. Egyenes derékkal jártam az utcát. Lapogatták a vállamat az ismerősök: derék dolog a három kisleány! Csak a sósabb epéjűek jegyezték meg, hogy nem meggondolatlanság ebben a világban több gyermeket vállalni? Oda se figyeltem rájuk. Tanítottam, előadásokat tartottam. Megírtam és megrajzoltam első könyvemet.
A tanáriban, a kollégák csak Petrocellinek neveztek, mert folyamatosan építkeztem. Mindig az éppen legolcsóbb téglát, szigetelőanyagot, nyílászárókat kerestem. Egy notesz volt nálam, amibe a szaküzletek, fatelepek árajánlatait tartottam számon. Nálam tudakozódott, akit hasonló ág húzott. Mai szemmel nézve, talán az a lázas időszak volt a boldogsággal elhált frigyem.
Ebben az évben hoztuk létre a magyarkanizsai Rákóczi Szövetséget. Az induló szervezet elnökévé választottak. Bár szerb barátaim egy része görbe szemmel kezdett méricskélni, lelkesen szervezkedtünk tovább. Büszke vagyok az évtizedes sikereinkre.
Viszont ami ebben az évben bekövetkezett, arra kalap alá szorított ábrázattal, és nem kevés szomorúsággal emlékezek. Bezengtük a december 5-én este tízkor megtartandó hálaadó szentmisét, és a hóban toporogva a Szent Pál plébániatemplom előtt gyülekeztek a kanizsai magyarok. Annyi szárnyaszegett lelket azóta csak temetésen láttam. Elmondtunk hangosan egy Miatyánkot, miközben a hátul állók között egy asszony jól hallhatóan sírt. Aztán ki-ki ment haza, elmélázva sorsról, nemzetről, politikáról. A sarki feszületnél megálltam. Néztem rá, zsebre dugott kézzel. Ököllel vertem volna fájdalmam a megfeszített mellkasán.
A hó megint esni kezdett.
2010-2014.
Sikernek lehet-e nevezni azt, ha valaki csak teszi a dolgát? Tőle telhetően tisztességgel, jó szándékkal. Alázattal de nem meghunyászkodással. Magakelletés helyett inkább erős hittel, vasakarattal. Nem tudom.
Mindenesetre: egészségünk hál’Istennek - megvan. Örömünket leljük az életben.
Luca lányom hegedül, állatorvosnak készül. Idehaza van két lovam, a lányok is szeretnek nyergelni. Emma hatodikos, sudár nagylány. Az öreganyja szelídségét örökölte. A legkisebb – Ilka – kajakozni jár a Tiszára, és olyan jóízűen tud nevetni, hogy annak hallatán tán még a haldokló is fölkönyökölne. Feleségem az idén lett az Év Pedagógusa-díj kitüntetettje. Köszönjük, megvagyunk itt, Magyarkanizsán. A szikes Járás, meg a Tisza közé szorítva. Félúton Budapest és Belgrád között. Tavasz közeledik.
A régi vasúti talpfák Erdély hegyeiből származnak. Keresztülrobogott rajtuk másfél száz esztendő. Láttak búzával, kukoricával, Bácska kincseivel megrakott szerelvényeket. Olykor menekülő, olykor rabigába terelt nációkkal voltak teli a vagonok. Elorzott holmi csakúgy zakatolt felettük, mint mások szenvedése, tragédiája. Hisz a fájdalom soha nem lehet egy nemzet kiváltásága.
Mégis. Azok a sokat megélt talpfák mára egy otthon melegét jelentik. Erejük maradandó, de megszelídült. Mementói a délvidéki múltnak.
Mi azt tesszük, amit megkíván tőlünk a sorsunk. Meg-megújuló reménnyel naponta küzdünk azért, hogy a helyen, ahová születtünk, és ahová a gondviselés rendeltetett, még sokáig magyarul szóljon az ima. Mert valljuk a régiek igazságát: ameddig a templomunk tornyából ellátunk, ameddig a harangjának szavát halljuk - addig van az igazi hazánk.
Hogy magyarként élhetek itt, a világ leggyönyörűbb helyén, Bácskában, a Tisza-partján: minden nap köszönöm Neki.
Magyarkanizsa, 2014. február 20.
1 megjegyzés:
Személyesre sikeredő megjegyzést engedjen meg: hajnali élményem volt írása, alig várom, hogy férjem felébredjen, Neki is elolvashassam! Gratulálok, minden jót kívánva.
Megjegyzés küldése