Hitler verbunkja

rajzom

Skandináv rejtvény?

A svéd – meg általában a skandináv – krimiket nagyon bírom. Egynémelyik sorozatban már pedzegetik az albán, észak-afrikai, litván, csecsen, ukrán és délszláv maffiák jelenlétét, tevékenységét, amit úgy próbálnak ellensúlyozni a derék, mindinkább svédisztáni filmesek, hogy a filmekben szereplő rendőrök közé kötelezőn, kvótaszerűen mindig oda biggyesztenek jelenetenként egy-egy afrikai vagy közel-keleti egyenruhást, mintha bizony ez náluk olyan nagyon jellemző lenne: pont, mint Amerikában a néger ügyészek, ügyvédek, bírók, netán vadászpilóták unalomig ismert kliséje. Csak hát a valóság az nem ilyen Disney mozi: ezt is tudjuk immáron az argentinoktól. A svédek viszont prímák önáltatásban. Ha a gyilkost üldözik egy filmen, mindig a legelső kék szemű, templomba járó, szőke, elegáns úriembert kell kiszúrnom: száz százalékban ő testesíti meg a legsötétebb lelkű – általában rasszista – sorozatgyilkos gazembert.

Orgia

Bolgár György mostanában az Amerikai Népszavában is publikál. Tudják, ez az a felület, amit a Hit Gyülekezetéből kiugrott és a felekezeti társai haragja elől az Egyesült Államokba települő Bartus László szerkeszt, ha egyáltalán a gyűlölettel elegy hazugság kimeríthetetlen tárházát szerkesztéspolitikának lehet nevezni. Nem tudok szabadulni a képtől: amikor, és ahogy Bolgár ír az Amerikai Népszavába, akkor a pornográf irodalmi vénával bíró Bolgárt látom magam előtt a kappan Bartus franciaágyában úgy, hogy harmadikként beszáll a buliba a ragacsos ujjú Gréczy. És jól érzik magukat, hisz egy húron pendülnek. Csak a paplan hullámzik rendületlenül, és az ötágú csillagos éjszakában a Gyurcsány-Dobrev házaspár esküvői képe leesik a rózsaszín tapétás falról. Az összetört kép csörömpölésére a pucér Vásárhelyi Mária nyit be a félhomályos szobába, mindössze egy zsebkendőnyi kötényke a hasa alatt. A fején szolgálólány lámpabúra, kezében krómozott, ovális tálcán gőzölgő, meleg szappant hoz, DK-s feliratú síkosító tubussal. Mögötte feltűnik Perintfalvy Rita, nyomakodna befelé lucskos apáca jelmezben. Hiába van a fején piros-fekete latex szopóálarc, alóla kivillan a két kapafoga, felismerhető. A szobába szerelt rejtett hangszórókból felcsendül az Internacionálé, mire az ágy alól kissé bódultan, lisztporos orral előbújik a Nagy Gatsby jelmezes Dániel Berg, Cseh Katalin tettestársával és potom négy és fél millió eurót kérnek a zeneszerzői jogdíjért.

Hitler verbunkja

A magyarországi szélsőbaloldal szócsöve, a Mérce nevű furcsa portál egyik munkatársa a magyar táncházmozgalomról írt cikket. A mozgalom nyilvánvaló erényeit már neki is túl sok lett volna megkérdőjeleznie, ezért – hogy ellensúlyozza a dicsérő passzusokat – rögtön azzal folytatta, hogy „túl nacionalisták” ezek a rendezvények, a jelenség „magyarkodó”, maradi. Jót nevettem rajta. Persze, hogy szörnyülködnek. Harminc éve mást sem tesznek. Mindig találnak okot a megrökönyödésre, mikor minden mögé, ami magyar menten kérdőjelet raknak. Csöppet sem csodálkozom – ezek ilyenek. Szerintük ilyetén a Fonóban ugyanaz zajlik, mint anno a müncheni sörpincében. A magyarországi baloldali-liberális fősodor hangadói egyszerűen nem tudnak különbséget tenni még maguk között sem, keverik a fiút a lánnyal. Nekik a világ egylényegű. Magyarán: az a lényeg, hogy mindenki ugyanazt gondolja, ugyanúgy viselkedjen, és ugyanolyan eszement legyen, mint ők: akkor szerintük beáll a paradicsomi állapot. Addig viszont: harcz, efftársak, harcz!

Miért vagyok liberális?

Alapból elvetem a trollokkal való vitatkozást. Társaságban vagy kocsmában sem politizálok szívesen, de még a facebookon is kerülöm a kommentelést, mert ott rögtön a személyről kezd szólni a disputa, háttérbe szorul a lényegi téma. Meddő szócséplésre, bárki meggyőzésére meg nincs időm. Nekem is csak egy életem van.

Hogy néha mégis válaszolok valamelyik provokátornak, az csak a miatt van, mert magamat szabadelvűbbnek, megengedőbbnek és nyitottabbnak gondolom az efféle hívó szavak mögé búvóktól. A politikailag szembenállóktól is, és az általuk preferált közéleti embereiktől is, lévén több mint harminc éve délvidéki Fidesz szimpatizánsként egy valamit megtanultam: ahogy öregszem, úgy látom egyre tisztábban a dolgokat. És amit látok, attól nem vagyok jókedvű.

Csak a magyar liberális fősodor rovására írható, hogy a liberalizmust szitokszóvá lett. Mint ahogy az is a jelenlegi mainstreamnek nevezett ideológiai katyvasz eredménye, hogy a társadalom értelmes többsége undorodni kezdett olyan dolgoktól, amelyeket korábban észre sem vett. Hogy csak egy példát mondjak: a homoszexualtás régebben intimitásnak számított. Aztán a magukat liberálisnak címkézők, pontosabban a közülük kikerülő okosabbak, a szabadelvűségre éhes tömeget az orránál vezető gazemberek kovácsoltak belőle erényt. Csakhogy visszafelé sült el a puska. És minél inkább erőltették az „elfogadást”, annál ellenszenvesebbé vált az a széthulló rendszer, ami még ma uralni látszik a világot, vagyis inkább a média, a kommunikáció világát. (Mintha bizony annak bármi köze is lenne a valósághoz, de azt könnyű belátni, ők is belátjátok már, hogy koránt sincs így.) Sorolhatnám a példákat a zöld politikától kezdve az ukrán konfliktus hipokrita megítéléséig: mind-mind kiüresedő hívó fogalmakká lesznek, amint a hiteltelen kufárok szájukra veszik őket. Ha tételesen megcáfolod valamelyiküket, mert a tények makacs dolgok – elkezd terelni.

Értem én, hogy argumentumok híján pusztán annyit tudnak tenni, hogy odaböknek egy személyeskedő rövid köpedelmet a véleményem alá, de hát a világ ettől kicsit bonyolultabb és – igen, még velük és a hasonszőrűekkel is – tarkabarka, több nézőpontú, ugyanakkor mégis értelmezhető egységet alkot. Ez ellen hiába ágálnak. A normalitás vissza fog állni, a társadalmak többségében előbb, mint hinnék, noha jóslat erre nem létezik, mikor. Lehet, felesleges is emberileg mért idővel számolni: el kell múlnia egy-két generációnak, akik a mostani folyamatok miatt, vagyis végső soron a liberális, kártékony és elkárhozott ideológiák miatt iszonyú kataklizmákat fognak átélni – nem jó ezt leírni egy családapának. Ám velük ellentétben nekem legalább nincsenek illúzióim.
Ahol még tél-túl ügyelnek a rendre, ott jobb a helyzet, de még ott sem fogják megúszni pofonok nélkül. A kijózanodásig megy majd a harc, mert a rendetlenséget hirdetők, felforgatók ügye eleve veszett fejszévé vált. Ami most zajlik a világ jóléti felében, az híján van minden jövőbe mutató morális mércének. Mindazonáltal hiába hiszik, hogy nekik áll a (szivárványos, meg a jóég tudja milyen eszement) zászló. A férfiak sosem fognak szülni, amíg paraszt van a Földön, addig mindig lesz ember, aki nem akar sáskát vacsorázni, a balra mindig balra fog mutatni és az alant a helyére kerül a fenttel szemben. Úgyhogy ilyen téren nyugodt vagyok. A most jajongókat elnézve meg már szánakozni sem tudok, derülök rajtuk. Ez a legtöbb, amit tehetek: lerajzolva, leírva – kinevetem őket. Hisz ez fáj a legjobban nekik.