POFÁTLAN PRESSZIÓK

Ursula bemosakodik a III. világháborúhoz

Riport Adáról

Egy jó tollú magyarországi újságíró, Constantinovits Milan ellátogatott Tisza-menti Adára. Riportot írt a bácskai-bánáti magyarok mindennapjairól, nem is akármilyet. A szokásos, húsba vágó kérdéseket megfogalmazva a jó dolgokat sem restellte feljegyezni. Örülök a cikk pozitív hangvételének. Kicsit sok volt már a panasz, hisz az a sikk, ha folyton siránkozunk. Néha viszont a lekváros kenyérnek a megkent oldalát is érdemes észre venni. Tény: fogyatkozik a magyarság a Délvidéken. De hol nem? Még Magyarországon is, mi több, Európa összes jóléti államában egyfajta demográfia mínusz van az őslakosság, az adott területen élő őshonos népesség tekintetében. (Könnyű a svédeknél egy-két évtized alatt plusz 15-20 százalékos népességnövekedést produkálni. Majd kérdezzük meg őket ötven év múlva, feltéve, ha akad majd arrafelé szőke, kék szemű ember, aki hajlandó – vagy mer – svéd nyelven válaszolni.) Tehát fogyunk, Istenem, ez van. De! Voltunk mi már a déli végeken 150 évig kiirtva is, hogy tízezernyi magyar emberöltőkön át végig bujkálta a mocsarakban az életét: és mégis magyar lett az a föld, az a tájék, mihelyt esélyt kaptunk az újjáépítésre. Most is ez a helyzet. Aki akar, menjen: inkább legyen 100 oroszlán, mint tízezer nyúl – vagy miként is szól az egri Dobó kapitány találó mondása. A bácskai-bánáti magyart a termőföld szeretete tette azzá, ami. Arról az itteniek java nem fog lemondani. Rájuk kell és lehet építeni. És mivel nekünk, a Délvidéken magyarként már jó negyven éve nem szabadna léteznünk, mert mindenfajta módon irtottak bennünket: előbb Trianonnal, az elűzött értelmiségünkkel, aztán '44-ben negyvenezer apa-fiú likvidálásával, később a jugoszláv ideológiai agymosással, asszimilációval, most a szegénység miatti elvándorlás dilemmájával, mégis – kiböjtöljük ezeket a rémes, értelmetlen és embertelen időket is. Úgyhogy nyugalom. Még sokáig magyarul fognak imádkozni a déli végeken.

Pofátlan pressziók

A minap a magyar külügyminiszter rövid, erélyes nyilatkozatban helyre tette az Egyesült Államok Budapestre akkreditált nagykövetét, aki sokadszor is elkövette azt a politikailag vállalhatatlan hibát, hogy beleszólt a magyar kabinet munkájába, mi több, helytartóként viselkedve irányítani igyekezett a kormány álláspontját. David Pressman előszeretettel fogalmaz meg – stílszerűen – pressziókat. Aztán csodálkozik nagyon, amikor erre az adjon Istenre hasonló hangnemben a fogadj Isten megérkezik. Azt találta mondani ez az ide küldött karrier politikus, hogy (idézem) : „Minden tisztelettel, de Oroszország azon kísérletét, hogy egyoldalúan átrajzolja Európa határait, nem tartjuk csupán magyarországi belpolitikai fejleménynek" – jelentette ki közösségi oldalán Pressmann. Nehéz erre kulturált módon reagálni, én meg sem kísérlem. Jó lenne szembesíteni az amerikai konzult azzal, hogy bezzeg Koszovónál, aminek létrejöttében vastagon benne volt a Clinton adminisztráció, nem volt ilyen finnyás egyetlen amerikai politikus sem! Pedig – figyelem, Pressman úr, ott a Balkánon – precedenst teremtett a bandájuk. És az oroszok jó tanulók. Megértették: erőszakkal, erővel, nagyhatalmi pozícióból megcsinálják, amit az ő érdekük kíván. Pont, miként a Pressman urat ide küldő Washington teszi, tette azt nem csak az elmúlt években, hanem az elmúlt évtizedekben. Egészen pontosan több mint száz éve szolgáltatják a jó (?) példát arra, miként kell és lehet az erősebb kutya jogán lerohanni, tönkre tenni, visszabombázni a középkorba, akit valamilyen légből kapott okok miatt kiszemeltek áldozatnak.

Vármegyék, ispánok

A horvátoknál rögtön a kilencvenes évektől vármegyék és ispánok vannak. Ott még az egyébként szélsőbalosnak számító, jugó-nosztalgiából tőkét kovácsoló politikai erők sem mertek nyikkanni ellene, szépen le is hurrogta volna őket a horvát társadalom többsége. Nekünk bezzeg a baloldalból is csak a legszarabb jutott. Ezek szaladoznak Brüsszelbe árulkodni, külföldről várják a segítséget, mert politikailag gyengék, tehetségtelenek és ötlettelenek, Orbánék megeszik őket reggelire, hosszú évek óta ezért megy náluk a picsogás. Akit zavarnak a huszárok, nemzeti jelképeink, a tradicionális magyar közigazgatási fogalmak, vagy éppen a himnuszunk, az kezeltesse magát, menjen pszichiáterhez. Vagy költözzön máshová.
Ahogy az Országház előtti tér restaurációját libsi nyérvogás és siralmak kísérték, akként megy most a fanyalgás és a kifogások keresése a vármegye megnevezés ellen. Hofi kezdte Antallék alatt, amikor a kacagányt a színpadi porba dobta: őrjöngő vastapsot kapott érte. Aztán szép sorban, nagyon gyorsan minden mucsai, "Horthy-fasiszta-nyilas-keretlegény" ideál lett, ami kicsit is a nemzeti hagyományokat helyezte előtérbe. Kezdve a napi tornaóráktól a kabinetülésre érkező miniszterelnök tiszteletére felálló minisztereken át a rádióban megkonduló, szívet melengető harangszóval együt. Most itt tartunk. Jajgathatnak. Hofi sincs, meg a lelkesedő internacionalisták java sincs már. Csak a kései utódaik fújolnak, a normalitás védelmére is anakronizmust sivalkodnak, mert még azt sem tudják megemészteni, hogy férfi és nő kapcsolata révén születhet gyermek, lehet család: a többi zsákutcás kísérlet csupán, pusztulásba vivő pillanatnyi divat, elmebeteg ideológia.