 |
| Fotó: Kudari Nóra |
Tegnap a lélek dohogott,
járt, szelíd megelégedéssel:
édes gőze volt a gondoknak,
alma-, naftalinszag a szobában,
valaki vétett, akit körbeálltak,
és nézték kövéren, soványan,
szemlélték, csukott, tárt szájjal:
– Mire faragtad ezt az alakot,
Uram, minek a tegnap a mába?
Amit a hajnal ködbe göngyölt,
úgysem lesz örökkön való,
elveszik hallgatag komolysággal.
A holnapi tétlen csöndben
apró neszek lesznek az arcok.
Falnak dőlve majd csodálkozom
a holnapi opálos álmomon,
mit holnap is egyedül álmodok.
Hogy majd megint süt a nap,
kévéket rongyol a jövő, a nyár,
helyettem élni fognak mások,
és a végén elveszejtem
a lopott lelkű szószátyárok,
a létükbe kergültek ellen
viselt reménytelen harcom.
Ma viszont még van merészség.
Még dobban a kínzott szív.
A liget sarkán, túl a városon
Nagycsütörtök az Ő lila leplét
már holnapra hajtogatja kétrét.
A vég és kezdet mindjárt egybeér.
De ma még menyasszony a hó,
és gyászszalag a tavaszi tél.
Huzat indul tova, eloson,
csak percekre marad a szeretet,
az utca telis-tele emberekkel:
milyen jó lesz, elmenni innen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése