NAPLÓ - 169.

 

Pk - Halászok

Húsvét vasárnap. Előtte furcsa álom. Megint, mint már annyiszor – építkezek. Álmomban egyedül dolgozom. Teljesen ismeretlen, hangtalan dal szól ott belül, míg emelem a gerendát és nézem, lesz-e elég magasan a tető, hogy a hegyéből a Tisza ártéri erdeinek mélyzöld folyondárját láthassam. Repedt ezüst színű az égbolt. A világ egyensúlyban van. Csak az időtlenség él, ahogy izzadok, pakolok. Minden tagom fáradt és mégis, valami jóleső, titkos izgalom jár át, valahányszor vállamra veszek egy-egy meszes zsákot, ahogy cipelem a malteros vödröt. Mosollyal aludhattam.

Hatkor ébredek. Elmúlt a mozdulatlanság vágya, hogy tovább feküdjek.

A tegnap esti filmen jár az eszem. A történet arról szól, hogy néhány – évekkel korábban – elhunyt személy váratlanul visszatér egy kisvárosba. Van közöttük tinédzser és kisgyerek, ifjú zenész, szeretett feleség és kétes múltú falurossza is. Egyik visszatérő sem tudja, hogy őt egyszer már eltemették. A közösséget sokkolják az események. A jelenséget senki sem képes megmagyarázni. A többi bonyodalom felejthető. Már nézőként sem a legfontosabb az okokat firtatni. Sokkal inkább érdekes, elgondolkodtató, hogy az a féltucatnyi újraéledt ember miként értelmezi saját, groteszk helyzetét. A középkorú nő monológja a legmegrázóbb. A bethániai Lázár esetét hasonlítja az övéhez. Hogy bár az írás szerint Lázár nővérei könyörögtek Jézusnak, hogy hozza vissza a fivérüket, és Ő megtette a csodát, új életet adott a halott testnek, ám valójában Lázárt senki sem kérdezte meg, szeretne-e feltámadni. Ami még inkább okot a töprengésre: a Biblia a továbbiakban nem említi, hogyan és meddig élt, mi lett Lázár sorsa. Ringatózott vagy remegett új élete új végéig? Az egyik és a másik féle választ illetően is szunnyad bennem némi kétely. Mert jó válasz nincs. Azt csak a hit fénye világíthatja meg, és itt menten megtörik a prizma, lévén egyenetlenül ugyan, de örök kételkedő vagyok. Kézzel, lábbal, karmokkal kapaszkodva, mellet döngetve hinni akarni nem lehet. A kételyt legtöbbször csak a könny, a vér vagy végül a halál oltja ki. Nem áltatom mással magamat.

Tegnap kora délután, mikor odaértem már illatos eső szemerkélt a temetőben. Tekingettem a bejáratnál: Zoltán, a virágárus ezúttal szabadnapot vett ki. Évek óta tőle veszem a mécsest, miattam tart a kocsijában a legolcsóbb fajtából. Gyufát is ad mellé, grátisz. Tudja, hogy nem dohányzom, megbeszéltük régen. Sunyító, indigó fellegek horzsolták a fenyőfák csúcsát. A hegyen túl már bő lére eresztve esett. Amerre lépdeltem a fölrepedt aszfalt mentén a szokott rend fogadott. A sírok közti tér végtelene most ázottan csillogott, aztán a földutak sara a tavalyi korhadt avarral együtt a cipőm talpára ragadt. Most is megálltam a templomokat építő Mester síremlékénél, akinek hálából egy jókora harangot öntöttek a tisztelői. A hantján, a leszúrt kopjafán a százával oda kötözött megfakult között megint virított egy-két újabb szalag. Aztán egy órácskát céltalanul ténferegtem, nézelődtem. Álltam egymagamban, mélázva, mit hibáztam? Sápadt lehettem, néha köhögtem, forgattam a fejem, lát-e valaki. A közeli táj látványa, a csönd, az itteni és az ottani magány nehezen viseli a zajokat. Titokban keresztet vetettem egy emberderéknyi, kicsorbult fejfánál. Már nem látszottak rajta a betűk, a rovás elsekélyesedett. Az olvashatatlan felirat mégiscsak valakit jelölt, valakit, aki már nemzedékek óta itt pihen, olyan hosszú ideje, hogy már a sírdombját is régen behorpasztotta az idő.

Csak a rigók szóltak, cifrázva a hideg, délutáni dallamot. A szél söprögetett, az eső alábbhagyott, én meg egy pillanatra lehajoltam, megérintettem a földre dőlt fejfa mohos, nyirkos testét. Rég volt ilyen szép ünnepem.

                 Pk