MARGITKA

Mostanában sokszor eszembe jut. A nagytemplom bejáratánál koldult, és a miséről haza indulók könyörületből aprópénzeket adtak neki.

Margitkának hívták.

A deresedő üstökűeknek, meg az öregebbjeinek még meglehet valahol az emlékezetükben, a régi arcokat idéző múltjuk vakfoltos tükrében. Margitka teljes nevét akkor se tudtam, ma is talány. Mégis fontos részévé vált az életemnek. Az ájtatos vasárnapok kimaradhatatlan elemeként, mert a templom nagykapuja sarkában görnyedő koldusasszony látványa összeforrott az akkori akácfák illatával, a vasárnapi ebédekkel, aranyló zsírkarikás tyúkhúslevesekkel, a kikeményített ingnyakakkal, apám borotvavizének szagával, a templomi csengettyűknek az áhítatos csöndbe hangzó háromszori csilingelésével, az úrfelmutatással, csak úgy, mint áldott emlékű Tari atya boltíveket támasztó baritonjával, amint püspöklila stólájában szentelt ostyát oszt az áldozó jónépnek.
Margitka csak éppen akkora volt, mint az öklöm. Töpörödött alakja még kisebbnek tűnt görbedett, púposan hajlott háta miatt. Télen-nyáron nagykendőbe volt bugyolálva. Öregasszonyos göncei fakultak voltak, viseltesek, de a háziszappanjának az illatát mind a mai napig orromban érzem.

Még nem szóltam az arcáról – Istenem, milyen tisztán magam előtt látom az arcát! –, amely ráncos volt, keresztbe-kasul szántott mély borozdákkal. Pergamen-sárga elöregedett bőr, pisze orr, meg a kicsiny, vértelen, töppedett szája a lárvaszerű fején. És a szemek! A szelídség és a jóság olyan egyszerűen, és mégis elementáris erővel sütött a tekintetéből, hogy azt feledni nehéz. Ugyanakkor Margitka mélybarna szemében mindig a mosolygás bujkált. Benne volt a kolduló vénség szeme bogarának kútmélyében az ártatlanság, a szeretet, a bölcs ember derűje; az állhatatosság és a türelem. Olyan ember nyugalmát sugározta, aki az élettől megtiportan, a gondviselés mostohaságát megtapasztalva, hosszú ideje megbékélt sorsával. Amikor kis pókszerű kezét maga előtt tartva alamizsnára várt, nem az áldozat szűkölő fájdalmát láttatta, nem a kétségbeesésével szembesültünk, hanem a derűjével, amit az egyszerű lényéből fakadó szelleme lengett körül. Nézése, akár a szelídített állatoké: tisztasággal és hűséggel volt teli. Ma már ritkán látni ilyet. Talán házőrző kutyáink szemében csillámlik még felénk olykor az a fajta megértő jóság, ami haszon nélküli, sallangmentes, minden érdek és számítgató trükkök nélkül is az marad, ami.
A másik feltétlen szeretete.

Ezidáig a koldulás ezerféle fajtájával találkoztam. Nyomorúsággal, elesettséggel, szánni való szerzeményekkel. Manapság a nyomor nem föltétlen jelent egyet a koldulással. Lépte-nyomon találkozunk tönkrement egzisztenciákkal, testileg-lelkileg összetört emberekkel, az élet peremére sodródott szerencsétlen flótásokkal. Olyanokkal, akik reménytelenségükben abba a szalmaszálba is kapaszkodnának, amelyen át még épphogy veszik a fogyatkozó levegőt, lévén már régtől fogva víz alatt a fejük. Akik a mocsárban ölig gázolva bolyonganak egy életen át.

Láttam hajléktalanok százait, férfiakat, szederjes arcú nőket vegyesen; nejlonzacskóba bugyolált lábakat januári fagyban; aluljárókban büdös paplanba takartakat; hamisan harmonikázó mankósat és megnyomorított kezűt, amint konzervdobozba gyűjtöget; szeszszagú bohémet; pólyás babájával szánalomért kuncsorgót; ravaszdi szélhámost és valóban megindító látványú rokkantat. Számos alkalommal érintett meg a részvét. Ha tudtam, mindenkor adtam.
Ám a legszomorúbb sorsú ember tekintetében is mindig kutattam valamit, évek hosszú során körösztül reméltem, hogy meglelem azt a jelenséget, aminek hiánya régtől fogva bennem motoz, aminek a nevét, vagy okát mindez idáig nem tudtam.
Egyszer sem véltem fölfedezni. Ma már sejtem, hogy valami hasonlót kerestem, mint amit régen Margitkánál láttam, mert ez a valami nála teljesedett ki igazán, hisz egész lénye ezt testesítette meg.

Őrangyal volt ő is. A Szent Őrangyalok plébániatemplom egyetlen megérinthető, szárnyak nélküli valóságos őrangyala. Rongyokba öltözött és mégis égi tünemény. Szelíd, örökkön mosolygó, a legalázatosabb teremtmény, akit valaha láttam. Glória nélkül is szent. Hétköznapi szentünk.
Balga fejjel azt hittük, mi adunk neki, amikor filléreket nyomtunk markába. Valójában ő adott nekünk, mindannyinknak. És nem vettük észre, hogy két kézzel szórja közénk az égiek kincsét, a tiszta emberi jóságot, a példát, miként kell mindhalálig embernek megmaradnunk.
A templom bejáratánál meghúzódva szótlan koldulva várta az adományt, majd ugyanilyen csöndben várta be a halált. Úgy ment el közülünk, hogy sokan észre se vették. Én sem. A sírját se tudom, merre lehet. Pedig máma már virágot vinnék rája, sokszor.
Ugyanis most, évtizednyi létezés után, a rémületesre kaszabolt pofájú idők bekövetkeztével hasít belém pengeéllel a fájdalom és a gyász, Margitka hiánya, mert a nagytemplom küszöbén kéregető kis koldusasszony talán végérvényesen magával vitt valamit ebből a világból:
A szeretetet és az emberséget.

Ezért ha hallja most, édes Margitka, hát szépen kérem: imádkozzék érettünk.


Pósa Károly