HÉT ÜTEM - cikk

Vezércikk az Új Kanizsai Újságban

A szív világnapjára.

HÉT ÜTEM

 

fotó: Gulyás Bertalan

1.  A legelső, még tétova lélegzetvételkor fölsír. Létének pókháló-fonalát elmetszik, maga mögött hagyja a beszédes csöndöt, s a tündérkerti állapot - mint füst szokott a szőlőlugas homályában - szétfoszlik. Elfelejti, ami volt. Csak akkor jut majd eszébe életlenre exponált fotóként, köd-titkos emlékkép gyanánt, amikor a Petőfi utca lapuleveles árokpartján papsajtot eszik, és két szívdobbanás között, szünetnyi időre kihagy a külvilág körülötte. Akkor még nem tudja, mitől lesz a szeretet tüzes, a csömör özönvíz-szerű, hogy az emberre rámért sorsát a sebesség milyen viszonyrendszerben emészti föl, és hogy a tréfa meg a tanítás kötéltáncmutatvány. Lekottázott hullámok neki a szavak. Jobbára csak hangokból összeilleszkedő zene, míg a mindenség folyton átrendeződő százszorszép virágcsokor: megtapintható, egymásba tűnő kellemes fény-, szín-, illat- és hanghatások összessége.

2. Odaér, hogy a második. Hinni akar, és mert nagyon akarja - hisz is másokban. Kettős hitének nincs még hamis bizonyossága. Sietség nélkül figyeli a derűs vasárnapi délutánokat. A nyitott ablakokon kiszűrődő Muzsikaszó – jókívánság adását. Az „Erdő mellett nem jó lakni” nóta hegedűszavára ráemeli tekintetét a Fejős-bolt melletti lóitató vályúra. Nehéz, tonnás spediter kocsi közeleg a Széles-utca porában. A sarok mögé bújik Rózsa Pista bácsi ostora elől, aki káromkodva igazgatja az istrángot. Kút mély komolyságot lát a szürkék szemében. A moha vastagon, puhán tapad a betonteknő aljára.

3. A reggeleit önvizsgálattal kezdi. Érdeklődéssel olvas, fejezetről fejezetre ballag a tekintete. Sosem érez elégedettséget a nyomtatott írás végén, nincs még meg az a kerekdeden befejezett gondolatmenet, ami tökéletesebbé, derűsebbé rajzolná az elképzeléseit. Egy fölfedező elszántságával folytatja tovább. Közben észre sem veszi, hogy minél több sejtelem púpozódik föl lelkében, annál vadabbul dörömböl agyában a kétely. Körülötte - a városban, ahol helyét keresi mások között - lassan eltemetnek egy tőle több évtizeddel idősebb nemzedéket. A nagyszülők, az öregek emléke jobb napokon váratlanul bukkan föl neki, úgy ahogy Adorján alatt, a zsombékos földön járva, a talp nyomása alól szüremlik elő a víz.

4. Köddel pamacsolt nyári hajnal. Fűszerillatú a levegő. Részegen a Békevár mögött. A lapályos kaszálón őzek csoportosulása. Az ölig érő fűben négy ártatlan vad áll tőle pár méternyire. Néznek rá, kifényesedett hatalmas szemekkel, mint egy ismerősre. Üdvözlégynyi idő után az egyik megtöri a pillanat ünnepélyesre merevített, és mégis vérpezsdítő varázsát: egy szökelléssel eltűnik az ártéri erdő bokrai között, mire a másik három mentem utána iramodik. Akkor megérti, hogy nincs rajz, ami mindent elmondhatna. Csupán kísérletek vannak. Ehhez képest viszont túl sokszor gyengék, erőltetettek a próbálkozásai, és nagyon ritkán, kegyelmi helyzetekből adódón érhet csak oda, hogy a szenvedély megragadásán túl az örökös belső parancsot beteljesíthesse. Félúton jár a keze a papíron. A fejétől és a szívétől pont egyforma távolságra.

5. Ötödszörre valaki más is fölébredt benne. Indulatai mégis tiszták. Módszerei egyre tudatosabbak, egyre magasabb ívű a röpte, és ha a tapintatlan kor kihívásaitól eltekinthet, olykor felismerszik az önzetlensége. Majdnem tiszteletre méltók az erőfeszítései. Tárgyilagosabb aligha lehetne. Világnézetileg aszkéta. Az útleírás módszerével dolgozza föl élményeit, és titokban hálás, ha kinőheti a rá ruházott csodálkozó krónikás szerepét. Egzotizmus nem szédíti, helyzetfölmérése csillagos ötös. Akad, aki dicséri, ámbár kétannyian pont emiatt gyűlölik. Nem bánja. Ahogy körülötte a világ veszít varázsából, megelégszik az ismerős tájékkal. Ha nem is fejti meg teljességében a Rekeczki-ház repedésének bonyolult szerkezetű kriptogramjait, észleli a Járáson, a Tiszán, a kanizsai utcákon szétszórt nyelvemlékeket, fölbontja a kódjukat, és óvatos kézzel - más minőségben - visszapalántálja valamennyit a szülőföldje termékeny földjébe. Párnája cihájáról fölemel, tűnődőn vizsgál egy ősz hajszálat. 

6. Kétszer három taktus. Minduntalan elakad a lélegzete. Érdekli a véletlen. Eközben egyre közömbösebb arra, ami fájhatna. Élcei penge módjára hasítanak. Nem az élük, hanem az erejük, a tapasztalat edz belőlük fegyvert. Cigarettacsikkéből pisztolygolyó lesz, ám a kedélye megingathatatlan és befelé kacag, amikor látja, hogy értetlenkedve néz rá a környezete. Mintha mindenki most lépett volna be a szobájába. Legjobb társa a bukófélben lévő hold. A sokadik kutyáját is eltemette. Takaróját gondosan lesimítja, és hosszú, folyó parti sétáin mindig lopva oldalt néz, nehogy véletlenül meglássák, ha babonából a vízbe morzsol egy száraz falevelet.

7. Hét szívdobbanás. Tíz másodpercnyi idő. Ennyi az emberi élet, nem több.

  

 Pósa Károly

HÉT ÜTEM

(egy perc)

Bőrödnek bársony palástja alatt,

Erek gyökérlombja, inak remegnek.

Darvak röpülnek, fölfele haladnak,

Tiéd a Tisza könyökének íve,

A kavicsos kanyar integetése.

Egy tincsed leng. Keleti a szélirány,

Víztükörmás - Bánátban fűzfa pihék.

Vén uszály ring köldököd oválisán,
S a horizont kőrisbogár színre vált.
Árny-titokba merült tested lápvidék.

Hallani hallom szívverésedet:

Lágy, alig nesznyi, doboló dallam.

Ős ritmus, lüktető száz és száz évezred,

Már susog a nád a töltésoldalban.

Este van. Szemem puhán lezárja kezed.

Pk

HÉTKÖZNAPI SZERB VÁLASZOK

 

Nekünk, észak-bácskai magyaroknak külön szívünk csücske a Horgos-Röszke átkelő. Átlépni rajta minden időben a várakozás, az új élmények izgalma volt. Elvégre mi szüntelenül Szegedre jártunk. Ki csak bevásárolni, ki színházba, koncertekre, vagy más egyéb ügyekben. Meglehet: Szabadkától jobban ismerem Szegedet. A polcokon lévő könyveim fele a Kárász-utca antikváriumából való. Jó volt elmenni a Dóm tér előadásaira. Jól esett megücsörögni egy-egy szegedi sörözőben. És mégis: minden alakalommal visszaindulva a határátkelő sorompójánál éreztem először igazán - hazaértünk. Sosem tagadtuk. Bácskai magyarok vagyunk. Azok is maradunk.

A minap a szerb és a magyar televízió közvetítését, híradását felváltva néztem, és szörnyülködtem a látottakon. A nekünk oly ismerős határátkelőhelyen, ahol minden bokrot, fát tudok, most a pokol szabadult el. Kőzápor, gyújtogató, tetőkre mászó csőcselék.

Mivel Szerbiában élek, a telefonom nyitó weboldala egy belgrádi hírportál. Még nem tudtam eldönteni, hogy olykor a legvadabb liberális nézeteket propagálja-e, vagy a focidrukker fővárosi ultrák szócsöve. (Milyen érdekes a két véglet ívének összeérése, ugye?)

Aztán hajnalban, csak úgy - hanyatt fekve - végigböngésztem mit ír a szerb média a Horgosnál történtekről. Természetesen a jól ismert kliséket: magyar fasizálódás, nem európai viselkedés, brutalitás - kontra szegény migránsok. Így a belgrádi média megmondói.

Már hagytam volna a rossebbe az egészet, ám kíváncsiságból beleolvastam a cikk kommentárjaiba. Ugyan mi az egyszerű szerb polgártárs véleménye minderről?
Kapaszkodjanak meg: 70 kommentárt böngésztem végig, aztán többet, és még többet - nem akartam hinni a szememnek! A 90 százalékuk - hozzávetőlegesen - dicséri a magyar hatóságokat és mélyen leszólja a "menekültek" viselkedését. Pedig a jövevényekre nem a menekült szó illik. Viszont Szerbiában csínján kell bánni a szavakkal. Pár hét sem kellett, de már törvényrendelet tiltja, hogy a migránsokat más egyéb jelzővel illesse bárki. Az a szerb kormány hozta ezt a bájosan szigorú határozatot, aminek a vezetője még a kilencvenes években a szerb Radikális Pártban kezdte pályafutását, a csetnik vajda tanoncaként. Akkori pártfőnöke géppisztollyal mászkált a háborús Boszniában és elég vad dolgokat mondott a muzulmán bosnyákokról. De azóta nagyot fordult a világ. Az öklüket rázók lehiggadtak. A belgrádi hatalomban manapság épp a szivárványszínűre mázolt szabadelvű nézeteket vallják, noha akad közöttük szép számmal a néhai diktátor – Milosevity - köpönyegéből kikeveredett politikus is. Most nagyobb katolikusok akarnak lenni a pápától – tartja egy régi szerb mondás. A kormányfő elment Washingtonba. Őt dicsérték a migráns helyzet (nem) kezeléséért, míg a szomszédos „meg nem nevezett, Európai Unióhoz tartozó országot” elmarasztalták az embertelen viselkedésük miatt… Három pont nélkül le sem írható ez a mondat.  Szó mi szó: a népmesékben is ritkán, ám a politikában annál sűrűbben fordul elő, hogy bárányhangon kezd el bégetni a farkas.

Velük szemben olvasni a kisemberek véleményét – kész felüdülés.

Akad a kommentelők között olyan is, aki azzal indít (szabad fordításban) hogy:

"Bár én teljes szívemből gyűlölöm a magyarokat, mert ellenségeink voltak mindig és azok is maradnak, Vajdaságra fáj a foguk, de most azt mondom: emberek! Így kell a hazát védeni, ahogy a magyarok teszik! Minden elismerésem a magyar rendőröké!"

A legtöbb hozzászólót egyfajta „Szerbisztán” kialakulása aggasztja, és az önfeladó, hipokrita hozzáállás miatt szapulják a belgrádi vezetést. Akad olyan, aki leírja, hogy a belgrádi pályaudvaron a „békés” migráns suhancok miként kezdték fogdosni az egyetemen tanító hölgyismerősét. Mások csak a megélhetési bevándorlókat látják bennük. Ezen az alapon Szerbia kétharmada is útra kelhetne és óbégathatna ellátásért valahol Skandináviában, vagy München szívében – véli a beíró. (Hogy ez mennyire igaz, itt a legfrissebb hír: A karintiai St. Kanzian am Klopeinersee-ben húsz menedékkérő éhség sztrájkolni kezdett, hogy az ideiglenes tartózkodási engedély helyett visszakapják rendes útlevelüket, mellé pedig havi nettó 2000 eurós zsebpénzt. Nem elírás! Ellenőriztem. Nem 200 euró. Havi 2000! Amolyan zsebpénz. Plusz ellátmány. Kedveseim, irány Ausztria! Csak nehogy valaki magával vigye bármelyik okmányát!)
Őrület.
És nézegetve az egyszerű szerb emberek álláspontját a legfurcsább, hogy egyik-másik hozzászólást, amelyben dicsérik a magyar kerítést és a kormány intézkedéseit, százas nagyságrendű "tetszik"-et kap. Így a szerb jónép.

Még valami, ami azért fontos. Igaz, ezt csak másod-másodkézből érkezett információ. Egyik ismerősöm távoli ismerőse rendőr. Nem írom le a nevét, nehogy baja essen. Ő bár nem volt szolgálatban azon a rettenetes napon a határ szerb oldalán, de a véleménye talán mérvadó. Tudniillik hallja, ismeri a többiek álláspontját. Szerinte a rendőr - ha szerb, ha magyar – parancsot teljesít. Kétsége sincs afelől, hogy a túloldalon ácsorgó szerb rendőröknek egy emberként  viszketett a tenyerük, amikor tőlük ötven méterre, a magyar kollégáikra zúdult a kőzápor, tombolt az erőszak. Ha azokban az órákban valaki együtt érzett a sorfalban álló magyar rendőrrel, akkor az a tétlenségre parancsolt szerb egyenruhás kollégája volt.    

Ők is tapasztalják. Mi már tudjuk. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a szerbiai vezetés nem tud távlatilag, sem hétköznapi szintű válaszokat adni a menekült-áradat kezelésére. Átutaztatjk a kompániát az országon, zsebre vágják a jegyek árát, megvárják a hasonlóan inkompetens nyugati politikusok vállveregetését, és a problémát áttolják másnak. Ezen a héten épp Horvátországba. (Azok meg – ismételten Magyarországra… Lám, lám!)

Pityergőn nyilatkoznak. Cselekedni restek.
Ne üljünk fel az álszenteskedő magatartásának!

Jó, ha tudja a bárki: ahogy Magyarországon Józsi bácsinak, Mari néninek, úgy Szerbiában Jován bácsinak és Milica néninek is megmaradt az egészséges világszemlélete. Az erkölcsi mércéje.

És ez - a jelen áldatlan állapotai között - talán okot adhat egy kis megnyugvásra.

Egyféle vigasz.

Pósa Károly

Egy kitüntetés margójára – laudáció helyett

A barátom, Valkay Zoltán építész lett Zenta város Pro Urbe díjasa!

 

jobbról: Valkay Zoltán

Föltételezem, elég sokan ismerik a jópofa mondást, miszerint díjat kétféle módon kaphat egy ember. Vagy túl korán - vagy túl későn. 

De mivel mifelénk kicsit mindig minden másképpen szokott lenni, gyakran megesik egy harmadik változat is: akkor kapja valaki az elismerést, amikor sikerült kikönyökölnie magának. Ha mások hátára ágaskodva bejön neki a vállveregetés, és a többieken átgázolva a plecsnit kiügyeskedi. Vannak időszakok, élethelyzetek, amikor egyeseknek a meggyőződésükké válik: neki a közösség hálával tartozik. Ilyenkor kéri az erről szóló tanúsítványt. Merthogy neki az jár. Jussa van rá. És egy idő után, ez az embertársunk már el is hiszi: ő a pótolhatatlan. A megismételhetetlen. Egyféle példaképpé nemesedik a saját fürdőszoba-tükre előtt. S pózol, mert tudja – a törtetésének a gyümölcse úgyis beérik. Előbb-utóbb a mellére akasztják a fityegő medált, a plakettet a kezébe nyomják, vagy legalább igazgatót csinálnak belőle – hadd örüljön az após – vitte valamire a hülye veje: kap majd ordót, gratulálni fognak neki, és megnő az irigyei száma. Aznap este, mielőtt megbékélt mosollyal álomba merülne, átszól majd a hitvesi ágyon. Látod drágám? Ma sikerült önmegvalósítani magamat. Végre mások is észrevették, mennyit érek. Igen szívem, látom. (Én már régen tudom mennyit is érsz te szerencsétlen. Idáig csak azért nem mondtam a szemedbe, mert volt gyerekszobám. Jólneveltségből, meg kényelemből hagytalak békén.)

Viszont – hál’Istennek – ezúttal máshogy történt.

Tudniillik nagy ritkán, fájdalmasan kevésszer (!) az is előfordul, hogy a rangos díj időben érkezik, és úgy ítélik oda valakinek, hogy a közvélemény egésze nyugtázza: most egy arra érdemes lett kitüntetve! Amikor fölsóhajtunk: végre nem az első jöttmentet, csókos cimborát, unalomból, cilinderből kihúzott díszpintyet illetik ovációval!

Péntek délelőtt ilyesmire gondolhattak a zentai városházán azok a meghívottak, akik vastapssal ünnepelték az idei Pro Urbe díjasokat.

Közöttük Valkay Zoltán építészt, aki idén tölti be ötvenedik születésnapját, és e félszáz esztendő összes kihívása után a jó zentaiak úgy gondolták - ideje kimutatni hálájukat városuk szülötte iránt. 

Mert hiába, hogy Valkay építészként, közíróként, helytörténészként több mint másfél évtizede Magyarkanizsán él: Zenta városában is ott maradt a kézjegye. Középületek, emlékművek jegyzik munkássága minőségét. Ezeken felül pedig bő félezer oldalas, vaskos tanulmánykötetet is letett az asztalra. Egyfajta korrajzot, látleletet, ami egyben Zenta város építészettörténeti összefoglalója. Tízévnyi kutatásának az eredménye. Olyan komplex munka, amire még hosszú ideig hivatkozási alapként tekintenek majd: nem csak a hazai és magyarországi szakmai körök, de a szélesebb néprétegek is - leginkább a szülővárost szerető, megismerni vágyó olvasóközönség.

A díjak tudniillik köteleznek. Ne higgye senki, hogy az elismerés akkor találja meg igazán a helyét, a gazdáját, akkor érezzük jogosnak az odaítélését, ha valaki becsülettel teszi a dolgát. Ha „csupán” végigdolgozta az életét. Aki negyvenöt év alatt egy napot sem volt betegszabadságon, annak legyen hálás a kollektíva. Vegyenek neki arany karórát, vagy kínai vázát, illesse prémiummal a munkaadója. Kétség kívül mintaként lehet rá tekinteni, megbecsülés kell, hogy övezze. Talán megfizették érte, talán nem eléggé: bért - bizonyosan kapott érte. 

Ám a Pro Urbe díj sosem szabadna, hogy erről szóljon – sem Zentán, sem máshol. Ugyanis a város (egyik) legrangosabb kitüntetése mindig annak kéne, hogy járjon, aki hivatásán felülemelkedve a közösség egészéért fáradozott, olykor a szakmájától elvonatkoztatva, olykor teljesen más jellegű elismert tevékenysége révén többletet tudott adni a mindenkori városának. A szülőföldjének.

Mint például Valkay Zoltán. Épített örökségünk számbavételekor nem csak építészettörténeti kutatásai kulcsfontosságúak, de ugyanilyen nélkülözhetetlenek a publikációi, a hely szellemét idéző meglátásai. Utóbbiak kisebb kötetek gyanánt jelentek meg, de a neve alatt közölt értekezései is rendszeresen felbukkannak a honi és az anyaországi sajtó hasábjain. Esszé- és prózaíró, néha költő, néha kritikus. Olyan művészettörténészi, egyetemes művelődéstörténeti pallérozottsággal bír, ami csak kevesek adottsága.

Valkay Zoltán érdemeit kidomborítva a legfontosabb mégis az építészeti krédója. Mindazon erőfeszítése, ami még innét, a Tisza mellől is egyedi alkotóvá emeli. A bácskai közegbe harmonikusan illeszkedő házai önmagukért beszélnek. A hely varázsát tovább éltető munkái a legékesebben szóló tanúi annak, hogy volt virágkorunk. Egyszer mi is voltunk. Hogy Valkay ars poeticája, szellemisége folyományaként – a mindenkori környezethez illeszkedő alázata, szerénysége révén – egyformán fontos, teljes joggal lett megbecsült alkotó polgára nem csak Zentának, hanem immáron Magyarkanizsának is.     

Megjelent az Új Kanizsai Újság 2015. szeptember 18-ai számában

HOGYAN LESZ A FÁBÓL VASKARIKA?

a Cigonya majd megmondaná...

Legkönnyebben úgy, hogy ha odafigyelünk a vezetőink szavára. Ha arra is emlékezünk, melyik mit mondott egy-két héttel korábban. Vagy az előző napon. Az esti híradóban. Ha mindennek tetejébe még hiszünk is nekik. Akkor bizony bekövetkezik a csoda. Mint a mesében: lesz a fából vaskarika. Diákbuszból migráns-biznisz. Átmeneti pihenőhelyből országos gyűjtőközpont.  

Hát hogyne! Hozzászokunk a mesékhez. Azokkal altatnak bennünket évtizedek óta. Figyeljetek csak bácskai-bánáti gyerekek!

Volt egyszer egy aranyszőrű bárányunk. Vajdaságnak hívták. Hol volt, hol nem volt. Most nincs. (Arabok vették meg rinfúzba. Bagóért.) Ennek a mesének itt a vége. Fuss el véle. Szófogadók a gyerekeink mostanában. Elfutnak. Ki Németországig, ki Bécsbe, ki Magyarországra. Az Óperenciás tengeren túli tündérországokba. Ugyanis volt már itt nekünk - szüleiknek, nagyszüleiknek - ígérve terülj-terülj asztalkám. Voltak patás ördögfattyak, dolgos hét törpe kisebbség, szakállas gonosz varázslók, aranyhalak három kívánsággal, varázspálcás tündérek, és akadtak csillagszemű pásztorok. Csak az ellopott gyémánt félkrajcárunkat nincs aki visszaadja. Pedig ott van az valahol, a belgrádi pasaluk kincstárában. Megmondaná az igazmondó juhász: ha lenne egy is – de az sincs.

Majd bolond lenne igazat szólni: errefelé az olyannak beverik a fejét. Ugyanakkor Münchausen bárót esténként közéleti vitaműsorokba szokták hívni, és a hamis mosolyú Háry János ad interjút miniszoknyás riportereknek. A róka rég kiénekelte a holló csőréből a sajtot – privatizáció a mese új címe, míg a kismalacok egymás hátára állva próbálták a farkast lepiszkálni a fáról, de a legalsót sajnos leforrázták. Kármentés gyanánt almát tettek a szájába, és megette a fene… Jancsi lelencházban, Juliska meg egy orosz milliárdos jachtján. Csak a boszorkány él meg valahogy, mert mérgezett almákkal seftel. Összeszövetkezett a királylánnyal. Neki szintén jól megy a dolga: varangyoknak árulja a csókját. Királyfi ugyan még egyik békából sem lett, de az átok nagyon is létezhet, hisz hetedíziglen nem ment soha semmire ez az ország. Hiába, hogy generációk öregedtek ki azóta: még most is hajlamosak vagyunk elhinni a meséket.

Így hittük el a minap, hogy a kanizsai önkormányzat megelőlegezte öt autóbusz vásárlását az Enka utasszállító vállalatnak. Jól tette! Mindezt azzal a föltétellel, hogy majd a frissen vett buszokat csak a diákjaink szállítására használják. Helyes! Tehát a kanizsai önkormányzat ELŐRE kifizette a gyerekek ingyenes utaztatását, ami egyébként törvényes kötelezettsége. A gesztust az Enka azzal hálálta meg, hogy napokra rá - fittyet hányva a leírtakra, fotókkal bizonyítottan! - már vígan szállította a jól fizető menekülteket az új buszokkal: természetesen a tintától még nedves szerződést fölrúgva. A kanizsai költségvetés ezer sebből vérzik. Ezt nem kell hinni – mindenki tudja. Miért kellett kamatmentes hitelt nyújtani egy felelőtlen, nyíltan szerződésszegő magáncégnek? Ki ezért a felelős? Lesz-e ennek jogi következménye? Az önkormányzat bepereli-e az Enkát? Ennek a mesének íródik-e a happy endje? Vagy azok, akik most tömik a zsebüket a mi gyerekeink rovására: boldogan élnek, míg meg nem halnak?

Elegünk van abból, hogy – Budától butábban - nálunk többször is kutyavásárt rendeznek!

Apropó: vásár!

Ki milyen mesét hallott a migráns „pihenőhelyről”? Talán nem kell bizonygatni, hogy az „ideiglenes” szó azt jelentené: alkalmi, átmeneti, időleges, múlandó – egyszóval ideig-óráig tartó. Ehelyett azt látjuk, hogy Magyarkanizsát már Sid, Szabadka meg más városok mellett menekült-befogadó központként emlegetik. Konténerekkel, téli ellátmánnyal. Ez nem a beígért ideiglenesség: sokkal inkább maga a be- és letelepítendő idegenség. Megint Belgrád vezényletével. Biztos jópofa lehet a jövevények egzotikus köszöntő táncát nézni, aztán ölbe venni és fényképezkedni arab kisgyerekekkel. Lehet műkörmöket letapsolni a kézről, míg elalélva dicsérjük az „ideiglenes tábor” rendjét, szakszerűségét. (Tetszett volna Udovički asszonynak pár órával korábban befutni, míg a szemetet, a mocskot a kanizsai melósokkal össze nem takaríttatták! Röhej, ahogy a történelem ismétli önmagát. Nagy Katalin cárnőt is elbűvölte a Patyomkin tákolta díszlet-falu látványa.) Lehet a kamerák előtt a humánumról pityeregni, papolni európai értékekről. Éppen csak ott, helyben - élni nem lehet. Az sem vigasz, hogy a táborban még annyira sem, mint a környékén. Mert Vulin úr, a miniszter asszony, meg a hozzájuk hasonló nálunk fölbukkanó belgrádi, újvidéki sztárok egyet nem tudnak: a baj az, hogy a mai helyzet már nem morális kérdéseket vet föl, hanem a létezés és nemlétezés kérdését a kanizsai emberek számára. Hatványozottan azoknak, akik a vásártér és a nagytemető körüli utcákban laknának. Aludnának. Meg Horgoson, Martonoson élnek. Vagyis élnének. Megszokott semmilyen kis létfeltételeikkel. Mint eddig.

Járt nálunk az igazságos Mátyás is. Igaz, nem álruhában, hanem méregdrága öltönyben, és kilencvennel rongyolt át az Audija a városon. Szirénázó rendőrautó volt a kísérete, nehogy be kelljen tartania a közlekedési szabályokat, mint a szegény Dominó Jocinak, akit alkonyatkor azért büntettek meg, mert lámpa nélkül akart hazabiciklizni a délutáni maszekból. Az igazságos Mátyásokat az ilyesmiért nem szokás megbírságolni. (Nem is szorulnak délutáni maszekra…) Hovatovább semmiért sem szokás őket számon kérni. Nincs büntetésük. Hogy is lenne! Hisz ők maguk a lámpások. Ennek a népnek a választott vezetői. Fénycsóvák az éjszakában. Csupa-csupa utat mutató, önfeláldozó államférfi. A támaszaink. Biztos pontként, sarokkőként szeretnék láttatni magukat a honi közéletben. Ám, ha valaki igyekszik sarokkővé válni, nem árt tudnia, hogy a sarokkő – helyzetéből adódóan – többnyire le van szarva.  

Megannyi Babszem Jankó ígéretével tele a padlás. Tőlük csak a mesebeli szegény emberek száma szaporodik. Ezért érdemes észnél lenni. Emlékezni. Annyira azért mégsem gyógyít az idő, hogy közben amnéziásak legyünk.

Pósa Károly

LEBEGŐ-SZOMJ

Japán - by pk

A mai helyzetet látva, strucc módjára dugom fejem a homokba. Jobb nem látni. Ha nem vagyok közel, nem érhet baj. Közöm nincs hozzá mindaddig, míg a küszöbömön nem találom valamelyiküket. És magyarázkodok, folyton mondom, mit miért nem lehet. Mindezek közül természetesen a leggyengébb érv: ott se voltam. Ezzel még foglalkozni sem érdemes. A Tisza a Dunába ömlik, az meg a Fekete-tengerbe folyik ugye, és ott aztán összekeveredik minden. Hát akkor miért ellenkezzek én? Honnét látszódna a végtelen vízben az én cseppnyi kis igazságom? Erre a válasz, ahogy a lottónyertes mondta abban az elhíresült régi csehszlovák filmben (elnézést, idézet következik): "Én se láttam a maga picsáját, mégis tudom, hogy létezik." Ezek szerint valaki mégis látja az igazságomat. Olyan is akad közöttük, aki úgy hazudik, hogy közben mondja az igazat. Rossz vagyok persze én is. Sokszor alkalmatlan. Atyám! Belátom: ezt olykor illett volna másképpen. Loptál fiam? Loptam. Mit loptál fiam? Időt, lehetőséget, számolatlanul az esélyt. Mit csináltál velük? Nem tudom atyám. Közben a hátsó kertet bővítettem, a kert közepébe tavacskát építettem, a tavacskába aranyhalakat telepítettem. Lopott időből kerti rostélyozást rendeztem, hozzám hasonló mulyákkal focimeccset néztem. Focimeccsen szurkoltunk, és az utolsó, 93. percben kikaptunk. Most vesztesnek érzed magad fiam? Igen atyám. De nem a meccs miatt. Sokkal inkább azért, mert valamit elrontottam. Visszacsinálni nem tudom. Borzasztó egy állapot. Megbántad, fiam? Meg nem bántam, csak kicsit félek. Inkább bánd meg! Hát jó: most megbántam. Ugye jobb? Jobb. Meg is gyóntad? Nem. Akkor most gyónd csak meg! Rendben, már meg is gyóntam. Ugye jobb? Igen, mintha tényleg kicsit jobb lenne. Akkor most menj haza, és kérj bocsánatot a gyerekeidtől, aztán ülj ki a kertbe és nézd a tavat, grillezzél sokat, szállj magadba. Mert amikor megfogadtad, hogy megfogadsz valamit, abban a pillanatban fölrúgtad, majd el is felejtetted. Sose voltál olyan szegény, hogy ígérni ne tudj, ezért ígérgettél másoknak, néha magadnak, de egyik ígéretedet sem tartottad be. Előbb érdekből, aztán unalomból lettél önsorsrontó. A vásári tolvaj, az útszéli haramiák vezére és a lányos anyák réme különb tőled. Azokban ott a zsiványbecsület. De te? Amerre járnál, kitérnek előled, és köp egyet, aki szembejön veled. A létező tíz parancsolat mindegyikét megszegted volna régen, csakhogy ahhoz is gyáva vagy, hogy a családodért ölj. Vagy halj. Odahaza fintorognak a gyerekeid, és az iskolában a történelemkönyv egy bekezdése csak a nemzedéked tehetetlenségét fogja taglalni. Ezért ne menj fiam a torkolat közelébe. Ne közelíts a Tiszához. Várd meg míg az ár elvonul. A te élettered a langymeleg pocsolya. Csak a szemed emeld ki belőle, és maradj a felszínen. Így megúszhatod. A szarra sosem szoktak ráütni.

-y

ROZIKA

„Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van, s nincs menekvés előle. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység légköre olyasféle, mint a tordai büdösbarlang, és a kénes levegőnek párájától, amelyet áraszt, elhalványodnak a környezet flórájának színei, s a növényzetből kifakul a klorofil, ha a szegény reánéz.” (Márai Sándor)

Apró, polkázó léptekkel járt. Kicsi volt, fürge és egészséges, mint a nádi pocok. Szomorú szőke hajában odahaza választékot fésült, a rendetlen tincseit pedig egy vásári, ócska hajcsat fogta össze. Emlékszem, az a hajcsat piros katicabogaraktól díszlett, és én szeptember elejétől minden áldott nap azokat a katicákat láttam, ha órán ellankadt a figyelmem, és már nem a táblát néztem, hanem mélázva oldalra imbolygott el a tekintetem. Rozika a padtársam volt. Első osztályba indultunk. A tanító néni egymás mellé ültetett bennünket. Az ablak mellé kerültünk, az olajos padlójú terem túlsó végébe, az első padba. Regula szerint a kisebb növésűek elöl, a magasabbja hátrébb kapott helyett. A Pípó a Lőregével leghátul. Két langaléta. Az előbbi – úgy tudom – most némethonban él, Lőregéből meg kutató fizikus lett valami amerikai egyetemen. Ha visszaemlékezem azokra a mézszínű, szénaillatú szeptemberi napokra, magam előtt látom az osztályt. A pulykatojás összes szeplőjével áldott Zoli mellett a füstös Misi kapott helyet, Istvánka pedig a göndör Pau tövébe került. És a lányok! Ott csicseregtek a padok között. Szalvétát cseréltek, képeslapot gyűjtöttek. Titokzatoskodtak. Súgtak összebújva, ahogy csak a cserfes kislányok tudnak, amióta világ a világ. Némelyik masnit kötött, a másik copfba fonta a haját. Mindannyian egyforma köpenyt hordtunk, sötétkék alapon cérnavékony fehér csíkosat. Mint egy kis hadsereg. Az ablakon bámészkodva számoltuk a villanydróton sorakozó fecskéket. Mint egy kis hadsereg. Annyi rajzott össze belőlük ilyentájt, hogy szinte fürtökben lógtak. Gyülekeztek. Készültek a nagy útra.

Miként mi is.

Egyen-gúnyában, de még zsengén. Kicsit megilletődve, gyenge izomzattal. Félszeg mosolyunk elárulta, hogy tartunk a föltárulkozó ismeretlentől.

A régi Ady-épület volt az iskolánk, a hajdani Szegények Háza. Amikor eljött az idő, és bevégeztetett, úgy törölték el a föld színéről azt a sokat megélt épületet, mintha ott se lett volna. Csak a hozzá fűződő emlékeket nem lehetett eldózerolni. Azok bizony sűrűn-sűrűn felszínre törnek lelkünk homályos tükrének mélyéről, mintha negyven esztendőnk még mindig itt csavarogna valahol a kövér lombú gömbakácok között, vagy mintha a vasútállomásra gördülő sínbusz búgó kürtje ugyanaz lenne, mint a hetvenes évek közepén, amikor még nyitott pultnál lehetett takonycukrot venni az Abbázia cukrászda bódéjánál, és a régi mozi sarkán tányérricát meg tökmagot árult a csicsa.  

Rozika szegény lány volt. Mondhatnám másképpen is, de nincs kedvem finomkodni. Hazudni sem akarok. Rozikának vagy hat testvére volt, rendre idősebbek tőle. A legöregebb nővére talán akkortájt ment férjhez, és a többiek mellett is eltörpült keszegnyi törékeny alakja. Az iskolában Rozának csúfolták a lányok. Nemigen kedvelték. Gyakran volt piszkos a körme, öblítőszerek puha illatát nem ismerték a ruhái, és néhanapján lyukacsos harisnya virított pálcikányi sovány lábán.

Terike néni, a tanítónk abbéli megfontolásból ültette mellém, hogy majd segítek neki a tanulásban. Gyöngybetűkkel írsz Karcsikám, a Rozika majd eltanulja tőled - mondta, és így is gondolta. Mert Rozika kézírása nem volt lányos. Szögletes, szálkás betűket karcolt piszkos kis keze a vonalas füzetbe. A számokat verébfej nagyságúra kerekítette. Okkal hihette a jó Terike néni, hogy majd példát vesz rólam. Hogy gyorsabban sikerül beilleszkednie. Ehelyett az történt, hogy ez a mezei vadvirág lett az én kis tanítóm. Mesélt dolgokról, amiket azelőtt nem tudtam. Arról, hogy lehet néha víz, néha áram nélkül élni. Milyen az, amikor nincs televízió egy házban. Milyen az, amikor egy szobában öten alszanak, és téli reggeleken nem a szülők feladata begyújtani a kályhába. Rozika világa nekem ijesztően ridegnek, mégis mesebelien kalandosnak hatott. Nevettem sokat a történetein.

Ellátogattam hozzájuk játszani egy szombati napon. Karácsony előtt ballagott az idő, kővé dermedt göröngyökön bukdácsoltam kifelé, az utolsó utca irányába. Aztán iringáltunk a közeli kanális jegén, be is szakadtam térdig, megmerült a szőrös belsejű gumicsizmám. Rozikáéknál szárítottuk egy darabig, a dobkályha fölé lógatva, de a zoknim vizes maradt: behúzott nyakkal óvatoskodtam haza. Nem vették észre. Ahogy én sem azt, hogy míg lestem a padban Rozika ütött-kopott hajcsatján a katicákat, szép lassan átvettem a keze írását. Még így, deresedve is csak akként kanyarítom, hurkolom a betűket, mint ő, venyigeszerű kék-zöld foltos kezével. Most is a Rozika megrágott végű ceruzáját fogom. Ha papírosra tollal kell írnom hosszabb szöveget, egyszer csak megjelennek azok a furcsa, orra bukott „z” meg nyakon csapott, szögletesre kínozott „r” betűk. És ilyenkor Rozika jut az eszembe. Sosem köszöntem meg neki. Évtizedek óta nem láttam.

Csak a gyülekező fecskéket és az iskolába támolygó kisdiákokat látom. Közöttük lehet valahol Lőrege, Pípó, a szeplős Pulykatojás, a többiekkel. Rozikákkal, mögöttünk hagyott negyven évekkel: megannyi, Isten tudja hány szegény sorsú, hatalmas lelkű kisgyerekkel együtt.

Az Új Kanizsai Újság vezércikke

DANKE MUTTI!

Az ókor - talán leghíresebb - uralkodónője Kleopátra volt. Mindenki ismeri a történetét. Előbb csókos babája lett a tőle harminc évvel idősebb Julius Caesarnak, majd annak halála után Marcus Antonius ágyába bújt. Így szerzett magának védnökséget és megszilárdította a hatalmát. 

Az események azután tragikus véget értek és a hajdani dicső Egyiptomi Birodalom maradványa is – immáron az utolsó fáraó(-nő) nélkül, akit egy áspiskígyó mart a másvilágra – szó szerint a rómaiak ölébe hullott. 

Régi ez a história. 

A jó Krúdy óta tudjuk, hogy a történelem fordulataitól csak az asszonyok titkai kifürkészhetetlenebbek. Hatványozottan igaz lehet az állítás, ha a politikában ténykedő asszonyokról van szó. A már említett ókortól napjainkig számos nőt jegyez az emlékezet, akik uralkodóként, majd később államok vezetőiként sikerrel irányították a rájuk bízott országokat. Hatalmuk csúcsa – mai szemmel vizsgálva is - egyúttal az általuk igazgatott birodalom fénykorának számított, illetve az irányításuk alatt népeik sorsa felvirágzott. Hadd ne soroljam Erzsébet, majd Viktória királynét, Nagy Katalint és Mária Teréziát, vagy az időben kicsit közelebbi mintákat: Golda Meir-t, Margaret Thatchert. 

És most nem térnék ki azon hölgyek, asszonyok hosszú listájára, akik anyaként, gyámként, szeretőként, ágyasként vagy pusztán hitvesi minőségükben beleszólással bírtak a mindenkori államirányítás folyományába. Nagyon valószínűnek tartom, hogy jóval több volt a ráhatásuk, mint azt bárki föltételezni merné. Nem újdonság, hogy Elena Ceausescu kantáron vezette a Kárpátok Géniuszát, és gondolom Peron elnök úr is csupán lábjegyzet maradt volna egy unalmas korrajzban, ha máig nem örvend népszerűségnek a bájos Eva Duarte – azaz Evita mítosza, meg az az ostoba musical.

Elcsépelten megismétlődő vélekedés, hogy a női empátia, a nők finomra hangolt belső világa sokkal alkalmasabbá teszi őket arra, hogy bonyolult ügyeket lerendezzenek.

Teszik ezt könnyedén, olykor csacsogva, olykor rájátszva, ezerféle asszonyi praktikával fölvértezve. Mindeközben saját jól fölfogott érdekeiket úgy érvényesítik, hogy a másik erről csak hosszú idő után szerez tudomást. Rend szerint túl későn. Vagy a legrosszabb esetben sohasem. Házasságban élő férfitársaim egytől-egyig igazolhatják: nem légből kapott dolgokat írok... Éppen e körmönfont képességükkel ötvözött földhözragadt alaptermészetük miatt sokan bíznak abban, hogy az egyre szaporodó női politikusok fogják jobbá tenni a fonákjára fordult világunkat. (Nem a Szabó Bernadettekről, Kunhalmi Ágnesekről beszélek.)

Példának okáért manapság igazi divat lett Angela Merkelt nem csak némethon elnökének, hanem az Európa Unió legbefolyásosabb vezetőjének tisztelni. 

Szó se róla: tényleg nagy felelősség nehezedik a vállára, ami – a lakodalmas nótát parafrazálva – a nézésén, meg a járásán is meglátszik. 

Amúgy üde színfolt az európai politika színpadán, bár ha megengedik - én a horvát elnök-asszonynál lengetném be a tízes táblát. Utóbbi fürdőruhában (Lásd a lenti képet!) összehasonlíthatatlanul jobban mutat, mint Németország vezetője lány korában meztelenül, a hírhedett napfürdőző képein (Lásd a fönti képet!). 

De még mielőtt férfisovinizmussal vádolnának, gyorsan le kell szögezni: természetesen a külcsín mit sem ér, ha a Német Szövetségi Köztársaság potenciálját kell összemérni horvát szomszédaink teljesítményével. A Vegetának akad tanulnivalója a Dr. Oetkertől. 

Ezzel együtt Merkel asszony legendás aurája mintha az utóbbi hetekben fakulni látszana. Először az a ríva fakadó palesztin iskolás kislány, akit úgy vigasztalt meg, hogy az arab fruska királykisasszonyból menten gonosz boszorkává változott. 

Aztán meg itt a minapi eset! Még most is ingatom rajta a fejemet… 

Hadd éljek újfent egy népmesei toposszal: Frau Merkel oly módon nyilatkozik a szír bevándorlókkal kapcsolatosan, mint az okos lány, akinek hoznia is kell, meg nem is; mindeközben legyen is, meg ne is. Azt már pirulva teszem hozzá, hogy mindezt felöltözve, meg nem is… Most a komplett német külügy magyarázza az elhangzott kedves biztatását, s mossák a mondandót, mint a patakparton szegény Ágnes asszony volt kénytelen. És a bajor, szász, thüringiai patakok viszik Frau Merkel szavait. Visszhangozzák a jótét lélek ígérgető, hívogató ösztönzését. Megannyi európai – férfinak mondott – politikus hisztérikus kapkodása közepette. Éppen csak a patakok partján élő bajorokat, szászokat, thüringiaikat nem kérdezték meg: mit szólnak mindehhez?           

Kleopátra óta sok víz lefolyt a Níluson. 

Két évezred vérzivatara festette olykor pirosra az áradatát. 

A Dunára sem lehet panaszunk: bő folyama lassan, kimérten hömpölyög délnek, a Vaskapu torka felé. Nekünk magyaroknak a vize tükrében ott köszönjük Mátyás igazságát, rettenthetetlenségét Jurisics vitézeinek, a lovaikat itató kurucok duhajságát, Buda ostromát majd megszabadítását, József Attila örökkévalóságig elúszó dinnyehéjával együtt. Mindazt, amit e nép a múltjának, a jeleseinek, vagyis végső soron önmagának köszönhetett. 

A Duna nem felejt. Sodrában ott úszik minden, ami emlék, ami megtörtént. Most tükre felett visszhangzik a Keleti pályaudvartól odáig hallatszó Deutschland, Deutschland, a Danke Merkel óbégatása is...

Ennek dacára, vagy tán éppen emiatt: van egy olyan érzésem, hogy nem is olyan sokára, Bécstől fölfelé bizonyosan nem fogják a kék Duna hullámai a Danke Muttit locsogni.   

Kolinda Grabar Kitarovic - horvát elnök asszony
"Mondd, te kit választanál?"

    

Pósa Károly

LIMÁNY - Az írótábor vízrajza

Néha visszájára fordul a világ folyása. A bölcsek szerint soha nem lépünk ugyanabba a folyóba. De mi, itt Bácskában nagyon is tudjuk: dehogynem. A folyamok áramlása is változhat. Ilyenkor a kedélyes Tisza kifog a hajózókon. Sorsszerű, de pont az emberek miatt van ez így. Mások építik vízbe a műtárgyakat: a zsilipeket, a keresztgátakat, kövekkel feltöltik a meder alját. Ezek okozzák a zavart. Megbolondítják a vizet. Az örvényszerű forgók ilyenkor visszafelé vetik a ladikot. A Dunán limánynak hívják ezt a folyami rendellenességet. Horgászok, akik ismerik a limány helyét, ki szokták használni a lehetőséget. Miközben a csónakjukban pecázgatnak, a lassú áramlással csurognak lefelé, majd a limány fordít egyet a ladik tömpe orrán, és a sodrás ugyanoda hozza vissza őket. Kimért méltósággal fél napokig egy helyben keringenek, hosszúra nyújtott hurkokat utazva.

Tiszában, Dunában, emberi életben előfordul ez a csalóka jelenség. Kit jobban, kit kíméletesebben, de legalább egyszer mindenkit megpörget az örvény. Életünk folyásának anomáliáit szintúgy mindig másoknak köszönhetjük. Rend szerint olyanoknak, akik valamiért közel állnak hozzánk. Mire észbe kapnánk, megépítik nekünk a gátakat; cölöpöket, pilléreket vernek elénk; a biztonságosnak vélt gázlókba mélységeket vájnak; a gazdag sodrású, kincseket lepő vizeinket meg felszínesre, sekélyesre töltik. Zsilip módján szabályozhatóvá válunk. És akkor a mindenség elkezd velünk örvényleni. Boldog az, akit el nem szédít, vagy le nem húz a mélybe. Akit be nem szippantanak az örvények. Akit a szelíd limány ugyanoda visszavet. Hogy megkapja az újrakezdés lehetőségét.

Nem csak a ránk rótt történések lehetnek ciklikusak.

Ez a szabály vonatkozhat a közösségünket érintő eseményekre is.

A megismétlés immáron több mint hat évtizede a Kanizsai Írótábor jellemzője. A Tisza mellett, a parkban, a városka központjában. A szervezők, résztvevők sokadszorra élhetnek a keggyel, hogy valami olyasmit mondjanak egymásnak, ami kihallatszik az írók-költők bizalmas, szakmailag szorosan zárt közegéből, amiből a rájuk figyelők is okulhatnak, miáltal válaszokat kaphatunk a halkan, vagy szemérmesen föl sem tett kérdéseinkre. Tenni kéne mindezt úgy, hogy közben a körülöttünk forgó világ gerincébe hexensussz állt be. A kertek alján megjelentek a régen elzavartnak hitt törökfarkasok. Hullik a stukatúr a nagy közös házról. Állástalan, sovány esztendők slattyognak mögöttünk, s a fanyar humorú jövendőn sem tudunk igazán nevetni. Mindeközben szolgaian utánozunk másokat: az epigonok megszaporodtak. Csakhogy lassan nem lesz kit majmolni. Egyre kevesebb, akit még érdemes lenne másolni, idézni. Igazodni hozzá, jól-rosszul követni: kevesebb a látó ember. Ha netán utunkba akad egy is: a tekintete kifejezéstelen. Mintha megfagyott disznózsírból gyúrt két kis golyó lenne a szeme.

Ehhez képest hol van Fehér Ferenc ide-oda ugráló szürke szeme? A régi fényképeken gyöngyöző boltíves homloka, amikor az őszi kánikulában kis vízcseppek jelentek meg halántékán, s míg a bepárásodott poharával koccintott, szája szögletében félmosoly bujkált. Koncz göcögő nevetése, feltűnően mozgékony szelleme? Versei egy kötetben pihennek. Mikor látták utoljára Dobót szenvedélyt árasztó mozdulatokkal festeni? Múltkorjában néztem a sírját. Nem sok bukéta, megemlékező koszorú díszítette. (Egy sem.) Van-e még kéz, a szív és a fej között félúton, körkörös tollrajzokat írva, Ács Jóskai minőséget fölmutató vonalvezetéssel? Ír-e még valaki úgy, ahogy Gion tudott? Már az öltöny sem állhat olyan gyűrötten, rosszul senkin, mint Majtényi bácsin, vagy fél évszázaddal ezelőtt. Nem elsiratni akarom, jócskán unalmas téma, magunknak is régóta bevallottuk: de a Vigadó időhorpasztotta, örömtelen állapotán sincs már miért bosszankodnunk. Vége. Ahogy a történeteknek, úgy az épületeknek is van befejezésük. A világban tudatlanság, bennünk igénytelenség, a mögöttünk ballagókban meg az elégedetlenség.

Ám ha félretoljuk kétségeinket, szűkösségünk kastrolyába mért gyenge szerencsénket, majd az elsötétülő kedvünk elől elhajolunk - az emlegetett limány révén láthatunk egy szemernyi kis vigaszt. Éppen csak annyit, amennyi ősz elején, iskolakezdés tájékán kijár a gondterhelt embernek, Kanizsának, mindannyiunknak.   

A limány visszaforgat. Visszahozza, mindazt, ami közénk való. Ami ide tartozik, hisz együtt nőtt, fejlődött, alakult, öregedett és nemesült meg velünk. Ez is több a semminél. Hatvanhárom őszelejei hétvége. Lehet, csak ennyit tudunk fölmutatni. A múltunk eseményei szétbogozhatatlanul egybefonódnak. Másokkal: szeretteinkkel, a hozzánk közel lévőkkel. És igen, itt Kanizsán évente tucatnyi íróval, költővel. A csodálatos megpróbáltatásaink közösek. A sikereinkkel együtt a megalkuvásaink is. Mégis. Szeptember elején vízre szállunk, és visz bennünket a folyam, akár a fáról lassú nesszel leforduló leveleket. Azokon talán ott a megfejtés, egyesével kisilabizálhatóak a drága szavak. A közösen írott válaszok.

Látjuk, miként visz tova mindent az ár. Előttünk akadályként merednek a vízbe épült műtárgyak. Talán soha ilyen zavaros nem volt a víz, soha ennyi örvény nem kavargott körülöttünk. Hiába, hogy hat évtized exegézise még megfejtésre várna. Mi már a vízerőtannal sem foglalkozunk. Csak reménykedünk a limányban.  

Pósa Károly