A FÖLTÁMADOTT FOLYÓ

A Tisza Kanizsánál, a szigettel

Tizennyolc éve történt. Épp 2000 telén.

Az új évezred ugyanúgy nem tudta eldönteni, mi a jó és mi a rossz, mint az előző. Veszedelmes boszorkánykonyha világunk szendén is kegyetlen hónapokba porciózta a történéseket, s mi a naptári váltást követően ugyanúgy nem voltunk sem jámborabbak, sem istenfélőbbek, sem belátóbbak és irgalmasabbak, mint annak előtte. Nem. Inkább voltunk kíváncsiak a számok törvényére. Azt lestük, mi lesz velünk, ha 1999-et követően kettessel kezdődik majd a kalendárium. Valahogy titkon megéreztük, legbelül számon tartottuk, hogy a négyjegyű évszám ilyetén alakulása végletesen és immáron megmásíthatatlanul kísér majd végig bennünket létezésünk során. Visszaszámlálás, és az izgalmas új kezdete… Ezer esztendeig leszünk ebben a kapavágásban. Mert ezután mindenhová kettest kell majd kanyarítani, az összes dátum furcsán módosulni fog, s ettől kezdve a majdani fejfákba már nem egyessel kezdődő cifrát vés bele a sírköves, hanem kettest, amolyan kérdőjelforma furcsa arab számot, mintha az a nyakon csapott kettes szám a jövőt illetően szeretné a nagy talányt megválaszoltatni. Tudtuk: mutálódni fog sok minden. Rémüldöztünk, jópofiztunk, lestük, hátha nem omlik össze a számítógépes rendszer. Merthogy a nélkül már nem lett volna értelme semminek. Izgalommal vártuk a beharangozott világvégét, ami érdektelenség és nézőhiány okán lekerült ugyan a színpadról, de a katasztrófa nem maradt el. Csak arra nem számítottunk, hogy pont minket talál szíven. Olyan gyorsan, halálosan, tűpontosan, hogy a leglidércesebb álmunkban sem gondoltunk volna.

Az új millennium első, komolyabb bemutatkozása – ki ne emlékezne rá? – menten gyilkosra sikeredett. Gúnyosan rideg volt ez a tizennyolc évvel ezelőtti beköszöntés. Arrogáns, kegyelmet nem ismerő. Hatalmas pofonnal indult az év, és mi – tiszai emberek – bizony megéreztük a sajgását. Emlékszem, égett az arcom, amikor hozták az első híreket, és hiába szorult ökölbe a kezem, a tehetetlenség dühén túl nagyobb erővel sújtott a kétségbeesés. Hogy immáron lekéstem, lekéstünk. Nem tehetünk semmit.

2000. január végén futótűzként terjedt a rémálom. Megölték a Tiszát! A szeretetünk folyóját! Az első információk alapján megint a románok voltak a ludasok, akiknél azt megelőzően és azóta sem különösebb szempont a környezet védelme. (Ennyit Európáról, meg az elvekről. Ne legyünk naivak! Ha az lenne, akkor manapság nem így nézne ki a Maros, ahogy. Vagy Nagyváradon, a Sebes-Körös fölötti gyaloghídon, nyári estéken sétálva nem kéne az orrunkat befogni. És ezek csak kapásból megidézett példák. Hol vannak még a pillepalackokat sodró erdélyi hegyi patakok, vagy a régi rendszer víztározói, amelyekbe komplett falvakat fojtottak bele, templomostul, mindenestül. No persze: nekünk is van Bégánk, Arankánk, Ferenc-csatornánk, Palicsi-tavunk: hamarjában eldönthetetlen, rangsorolni nehéz, melyik a büdösebb, szennyezettebb, melyik az elhanyagoltabb.)

Február elseje volt, és mi szégyennel és riadalommal az arcunkon hol a tévét figyeltük, a rádiót hallgattuk, hol pedig mentünk a Tisza-partra, kérdezősködni, mi a helyzet. Akkor láttam öreg halászokat kisírt szemmel káromkodni. Csónakosok, vízi emberek rázták az öklüket észak felé. A Tiszának – mindenki ezt mondta, nagyon úgy tűnt – befellegzett. Tonnaszám úszott a sok döglött hal a folyó sodrában. Merték, csáklyázták a tetemeket, dobálták hullazsákba a mi Tiszánk élővilágát, és a ciánnal meggyilkolt folyam kincsei bűzlöttek egy rakáson. Akkor senki nem viccelt halászléval. Senki sem tartotta illőnek bármiféle nyerészkedés gondolatát. Mintha fivérek közös édesanyát temetnének, úgy beszéltek a kanizsai emberek. Sokan, jó előre a tiszavirágot is elsiratták, hisz az a legkényesebb fajta.

Az ár levonult. A hírek már másról szóltak, de a kanizsaiak csak le-lerándultak a Tisza partjára. Mint kedves rokon csendes sírhantjánál ácsorogtak, ácsorogtunk. Vártuk a tavaszt. Ugyan mit fog hozni? Fogunk-e még fürödni a vízben, lesz-e valaha pecás a parton, tudunk-e még a gyerekeinknek tiszavirágzást mutatni?

Az eredmény önmagáért beszélt. Elmúlt tizennyolc év. Nem lettünk nagykorúbbak. Mégis, valahogy odalett megint ennyi esztendőnk, és már csak elvétve jut eszünkbe, hogy mindez gyászosabban is alakulhatott volna. Hogy rajtunk is múlik minden, azóta is. Ezt: az emberi elme az idő múlásával felejti. Nem marad meg bennünk a bizonyosság: ahogy a folyót, úgy egy embert sem lehet egykönnyen elveszejteni. A folyó csak ad, az ember is folyton csak ad. A folyótól elvehető minden, ahogy az embertől is. Akkor is föltámad a folyó. Volt már rá példa: az ember is. A Tisza a szeretet folyója. Aki szeret, az nem halhat meg. Igaz ez folyóra, emberre – egyaránt.

Február elseje volt. A Tisza élővilágának emléknapja. Romániában 2000. január 31-én a Szamos felső folyásának vízgyűjtő területén működő román-ausztrál tulajdonú Aurul nevű bányavállalat cianiddal és nehézfémekkel szennyezte a Szamos és a Tisza folyókat. A szennyeződés február 1-12 között vonult le a Tiszán ökológiai katasztrófát okozva a folyó élővilágában. Erre emlékezve az Magyar Országgyűlés 2000. június 16-án elfogadott határozatának 10. pontjában február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította.

                                                     Pk

LEBEGŐ-SZOMJ

Japán - by pk

A mai helyzetet látva, strucc módjára dugom fejem a homokba. Jobb nem látni. Ha nem vagyok közel, nem érhet baj. Közöm nincs hozzá mindaddig, míg a küszöbömön nem találom valamelyiküket. És magyarázkodok, folyton mondom, mit miért nem lehet. Mindezek közül természetesen a leggyengébb érv: ott se voltam. Ezzel még foglalkozni sem érdemes. A Tisza a Dunába ömlik, az meg a Fekete-tengerbe folyik ugye, és ott aztán összekeveredik minden. Hát akkor miért ellenkezzek én? Honnét látszódna a végtelen vízben az én cseppnyi kis igazságom? Erre a válasz, ahogy a lottónyertes mondta abban az elhíresült régi csehszlovák filmben (elnézést, idézet következik): "Én se láttam a maga picsáját, mégis tudom, hogy létezik." Ezek szerint valaki mégis látja az igazságomat. Olyan is akad közöttük, aki úgy hazudik, hogy közben mondja az igazat. Rossz vagyok persze én is. Sokszor alkalmatlan. Atyám! Belátom: ezt olykor illett volna másképpen. Loptál fiam? Loptam. Mit loptál fiam? Időt, lehetőséget, számolatlanul az esélyt. Mit csináltál velük? Nem tudom atyám. Közben a hátsó kertet bővítettem, a kert közepébe tavacskát építettem, a tavacskába aranyhalakat telepítettem. Lopott időből kerti rostélyozást rendeztem, hozzám hasonló mulyákkal focimeccset néztem. Focimeccsen szurkoltunk, és az utolsó, 93. percben kikaptunk. Most vesztesnek érzed magad fiam? Igen atyám. De nem a meccs miatt. Sokkal inkább azért, mert valamit elrontottam. Visszacsinálni nem tudom. Borzasztó egy állapot. Megbántad, fiam? Meg nem bántam, csak kicsit félek. Inkább bánd meg! Hát jó: most megbántam. Ugye jobb? Jobb. Meg is gyóntad? Nem. Akkor most gyónd csak meg! Rendben, már meg is gyóntam. Ugye jobb? Igen, mintha tényleg kicsit jobb lenne. Akkor most menj haza, és kérj bocsánatot a gyerekeidtől, aztán ülj ki a kertbe és nézd a tavat, grillezzél sokat, szállj magadba. Mert amikor megfogadtad, hogy megfogadsz valamit, abban a pillanatban fölrúgtad, majd el is felejtetted. Sose voltál olyan szegény, hogy ígérni ne tudj, ezért ígérgettél másoknak, néha magadnak, de egyik ígéretedet sem tartottad be. Előbb érdekből, aztán unalomból lettél önsorsrontó. A vásári tolvaj, az útszéli haramiák vezére és a lányos anyák réme különb tőled. Azokban ott a zsiványbecsület. De te? Amerre járnál, kitérnek előled, és köp egyet, aki szembejön veled. A létező tíz parancsolat mindegyikét megszegted volna régen, csakhogy ahhoz is gyáva vagy, hogy a családodért ölj. Vagy halj. Odahaza fintorognak a gyerekeid, és az iskolában a történelemkönyv egy bekezdése csak a nemzedéked tehetetlenségét fogja taglalni. Ezért ne menj fiam a torkolat közelébe. Ne közelíts a Tiszához. Várd meg míg az ár elvonul. A te élettered a langymeleg pocsolya. Csak a szemed emeld ki belőle, és maradj a felszínen. Így megúszhatod. A szarra sosem szoktak ráütni.

-y

Ha a konyhatündér szőrös...

…és gatyát visel, netán sörhasa van, vagy kopaszodik, és mégis a lábasok, tálak, vagy a tűzhely körül tüsténkedik, akkor nem a ház asszonyát kell megszólni. Pusztán annyi történt, hogy a férfiemberre időnként rájön a szakácskodhatnék.

Ilyenkor beteges izgalom és bizonyítási vágy száll belénk, aminek tünetei napokkal korábban jelentkeznek: állandó éhségérzet, fölfokozott kedély, amolyan „úgy ennék már valamit, de mit?” típusú tanácstalanság vesz erőt rajtunk. 

Nem is férfi az, aki egy kerti rostélyozást, borjú- vagy birkapaprikást, halászlé elkészítését átengedi a szoknyás népeknek.

Amikor a teremtés koronája fakanalat vesz a kezébe, ott nem hétköznapi ebédek, rutinból, netán unalomból letudott receptúra szerinti egytálételek, a megszokott ízek várhatóak, hanem olyankor az alkotás megszállott vágya a férfiembert arra sarkallja, hogy versenyre keljen a legnagyobb művészekkel, kihozza önmagából rejtettebb erényeit, és az égiekkel komázva megkísérelje létrehozni a tökéletességet.

Az igazi harapnivaló elkészítése egyébként mindig hosszas előkészületeket föltételez. Ha sütünk, a húst napokkal korábban illik bepácolni. Aztán pontos időközönként ki kell járni, megöntözni, átmosogatni a masszát, finom mozdulatokkal, mintegy simogatva. Beteg szerettünket fürdetjük ilyen gyengéden. Mindezt olyan aggodalmas képpel, ami általában a hivatásuk komolyságával tisztában lévő emberek sajátja.  

Csak a legelvetemültebb kocaszakácsok hagyatkoznak a hentesnél megvehető, előre ízesített húsokra. A magára valamit adó férfi jobbára saját disznaját etette, majd egy szezonon át nevelte, hogy később, a kerti társaság előtt a hazai bélszínnel büszkélkedhessen. A sültek elkészítéséhez nélkülözhetetlen a kapcsolat: ismerni a juhászt, a borjút tartó parasztembert, akinek parolára adott keze ősidők óta többet ér bármilyen szerződéses papirosnál. Az sem árt, ha a piaci kofák közül egyiknek-másiknak nagyon régen udvaroltunk, dicsértük szép szemüket, mert így tudunk első osztályú alapanyagot válogatni. Kosarunkba kerül a legpirosabb hagyma, meg a frissen leszedett paprika legzamatosabbja. A fűszeres néni ugyan régóta nem vágyik az incselkedésünkre - látott már karón baglyot, és hozzánk hasonló csibészek is szomorították hosszú élete során -, de ha megneszeli bennünk a komoly konyhai szakértőt és a megnemesült szándékot: menten vásárolhatunk tőle a füvek, ételízesítők javából. Persze, sóskát is ad hozzá, fogadjuk el tőle.

Ha ezen írás első felét inkább a sütésnek szántam, akkor az alant következő részt a főzésnek muszáj. Sajnos a teljesség leghalványabb reménye nélkül leszek kénytelen értekezni, mert a bográcsban főtt ételeink nemhogy egy vezércikknyi, hanem könyvtárakra rúgó méltatást is megérdemelnének. Elvégre a magyar hagyomány erre kötelez bennünket. Csöppet sem lehet véletlen, hogy a főzés emelkedett tudományát, a nyugatit a keleti konyha ízvilágának sokszínűségével kiegészítő ételkészítés tapasztalatát pont nekünk köszönheti az ókontinens. 

Aki úgy gondolja, hogy elvan a nagyállattartó, nomád kultúránk gasztronómiai csodái nélkül, az egyen sanyarú élete végéig csicsegő, vértől iszamos, alig sózott, félig sem megsütött angol steaket, vagy naponta toljon be a képébe egy fűrészpor-ízű hamburgert. Majd megtudja, mi a különbség a köleskása meg a borjúpörkölt között! A gulyás, a leveseink, vagy a már említett pörkölt ételeink tucatnyi alapfűszerből álló és mégis harmonikus ízvilága több ezer esztendő alatt alakult ilyenné: máig elkészíthető, laktató, variálható étellé, amiben a főzési technikák mellett sokkal nagyobb szerepet játszik az a fajta életszemlélet, filozófia, amit belsőnkben mindannyian értünk-érzünk, míg másoknak hiába magyarázunk. A tarhonyától kezdve a szárított húsokon keresztül megannyi értéket adtunk a körülöttünk élőknek. Például, míg Nyugat-Európában füstöléssel tartósítottak, addig eleink tárkonnyal, rozmaringgal, gyömbérrel, kakukkfűvel pácoltak. 

Aligha kell bizonygatnom mi a kedvesebb: egy koromtól büdös húscafatot rágni, vagy napon aszalt, fűszeres változatát kóstolni.

A minap valahol olvastam, hogy a ma Magyarországán az évi egy főre jutó birkahús fogyasztása tizenöt dekától kevesebb. Ide jutottunk! 

A XIX. század végén a magyar konyhaművészetet még egy szinten emlegették a kínaival, a thai-jal, a franciával meg néha az olasszal: mára az első tucatnyi helyezett között sem vagyunk. Hiába: már a magyar szalonna is csak bacon. (Az angol elnevezés egyébként a Bakonyban nevelt, makkoltatott disznók kiváló minőségű szalonnáját jelentette…Pont miként a szürke marháink, amiket a Tisza-menti legelőkről évszázadokon keresztül csordaszám hajtottak Bécsbe, meg a németalföldi vásáros városokba. )

A bacon csak egy szomorú tünet. Sajnos így vesszük át a tőlünk idegen szokásokat is, bugyután asszisztálunk saját vesztünkhöz!

Agyon kéne ütni, aki kitalálta a szlogent: „az idegen szép”. A másé ugyanis lehet érdekes, lehet különleges, egzotikus vagy éppen nekünk tetsző is, de szép – a szó klasszikus értékében vagy értelmében – mindig a sajátunk fog lenni.

Ahogy a konyhánk, az életfelfogásunk, a hitünk: az önbecsülésünk sem szabadna, hogy eladó legyen.

Pósa Károly