 |
| A Tisza Kanizsánál, a szigettel |
Tizennyolc éve történt. Épp 2000 telén.
Az új évezred ugyanúgy nem tudta eldönteni, mi a jó és mi a rossz, mint az
előző. Veszedelmes boszorkánykonyha világunk szendén is kegyetlen hónapokba
porciózta a történéseket, s mi a naptári váltást követően ugyanúgy nem voltunk
sem jámborabbak, sem istenfélőbbek, sem belátóbbak és irgalmasabbak, mint annak
előtte. Nem. Inkább voltunk kíváncsiak a számok törvényére. Azt lestük, mi lesz
velünk, ha 1999-et követően kettessel kezdődik majd a kalendárium. Valahogy
titkon megéreztük, legbelül számon tartottuk, hogy a négyjegyű évszám ilyetén
alakulása végletesen és immáron megmásíthatatlanul kísér majd végig bennünket
létezésünk során. Visszaszámlálás, és az izgalmas új kezdete… Ezer esztendeig leszünk
ebben a kapavágásban. Mert ezután mindenhová kettest kell majd kanyarítani, az
összes dátum furcsán módosulni fog, s ettől kezdve a majdani fejfákba már nem
egyessel kezdődő cifrát vés bele a sírköves, hanem kettest, amolyan kérdőjelforma
furcsa arab számot, mintha az a nyakon csapott kettes szám a jövőt illetően
szeretné a nagy talányt megválaszoltatni. Tudtuk: mutálódni fog sok minden. Rémüldöztünk,
jópofiztunk, lestük, hátha nem omlik össze a számítógépes rendszer. Merthogy a
nélkül már nem lett volna értelme semminek. Izgalommal vártuk a beharangozott
világvégét, ami érdektelenség és nézőhiány okán lekerült ugyan a színpadról, de
a katasztrófa nem maradt el. Csak arra nem számítottunk, hogy pont minket talál
szíven. Olyan gyorsan, halálosan, tűpontosan, hogy a leglidércesebb álmunkban
sem gondoltunk volna.
Az új millennium első, komolyabb bemutatkozása – ki ne emlékezne rá? – menten
gyilkosra sikeredett. Gúnyosan rideg volt ez a tizennyolc évvel ezelőtti
beköszöntés. Arrogáns, kegyelmet nem ismerő. Hatalmas pofonnal indult az év, és
mi – tiszai emberek – bizony megéreztük a sajgását. Emlékszem, égett az arcom,
amikor hozták az első híreket, és hiába szorult ökölbe a kezem, a tehetetlenség
dühén túl nagyobb erővel sújtott a kétségbeesés. Hogy immáron lekéstem,
lekéstünk. Nem tehetünk semmit.
2000. január végén futótűzként terjedt a rémálom. Megölték a Tiszát! A
szeretetünk folyóját! Az első információk alapján megint a románok voltak a
ludasok, akiknél azt megelőzően és azóta sem különösebb szempont a környezet
védelme. (Ennyit Európáról, meg az elvekről. Ne legyünk naivak! Ha az lenne, akkor manapság nem így nézne ki a
Maros, ahogy. Vagy Nagyváradon, a Sebes-Körös fölötti gyaloghídon, nyári
estéken sétálva nem kéne az orrunkat befogni. És ezek csak kapásból megidézett
példák. Hol vannak még a pillepalackokat sodró erdélyi hegyi patakok, vagy a
régi rendszer víztározói, amelyekbe komplett falvakat fojtottak bele,
templomostul, mindenestül. No persze: nekünk is van Bégánk, Arankánk,
Ferenc-csatornánk, Palicsi-tavunk: hamarjában eldönthetetlen, rangsorolni
nehéz, melyik a büdösebb, szennyezettebb, melyik az elhanyagoltabb.)
Február elseje volt, és mi szégyennel és riadalommal az arcunkon hol a
tévét figyeltük, a rádiót hallgattuk, hol pedig mentünk a Tisza-partra, kérdezősködni,
mi a helyzet. Akkor láttam öreg halászokat kisírt szemmel káromkodni.
Csónakosok, vízi emberek rázták az öklüket észak felé. A Tiszának – mindenki
ezt mondta, nagyon úgy tűnt – befellegzett. Tonnaszám úszott a sok döglött hal
a folyó sodrában. Merték, csáklyázták a tetemeket, dobálták hullazsákba a mi
Tiszánk élővilágát, és a ciánnal meggyilkolt folyam kincsei bűzlöttek egy
rakáson. Akkor senki nem viccelt halászléval. Senki sem tartotta illőnek
bármiféle nyerészkedés gondolatát. Mintha fivérek közös édesanyát temetnének,
úgy beszéltek a kanizsai emberek. Sokan, jó előre a tiszavirágot is elsiratták,
hisz az a legkényesebb fajta.
Az ár levonult. A hírek már másról szóltak, de a kanizsaiak csak
le-lerándultak a Tisza partjára. Mint kedves rokon csendes sírhantjánál ácsorogtak,
ácsorogtunk. Vártuk a tavaszt. Ugyan mit fog hozni? Fogunk-e még fürödni a
vízben, lesz-e valaha pecás a parton, tudunk-e még a gyerekeinknek tiszavirágzást
mutatni?
Az eredmény önmagáért beszélt. Elmúlt tizennyolc év. Nem lettünk
nagykorúbbak. Mégis, valahogy odalett megint ennyi esztendőnk, és már csak
elvétve jut eszünkbe, hogy mindez gyászosabban is alakulhatott volna. Hogy
rajtunk is múlik minden, azóta is. Ezt: az emberi elme az idő múlásával felejti.
Nem marad meg bennünk a bizonyosság: ahogy a folyót, úgy egy embert sem lehet
egykönnyen elveszejteni. A folyó csak ad, az ember is folyton csak ad. A
folyótól elvehető minden, ahogy az embertől is. Akkor is föltámad a folyó. Volt
már rá példa: az ember is. A Tisza a szeretet folyója. Aki szeret, az nem
halhat meg. Igaz ez folyóra, emberre – egyaránt.
Február elseje volt. A Tisza élővilágának
emléknapja. Romániában 2000. január 31-én a Szamos felső folyásának vízgyűjtő
területén működő román-ausztrál tulajdonú Aurul nevű bányavállalat cianiddal és
nehézfémekkel szennyezte a Szamos és a Tisza folyókat. A szennyeződés
február 1-12 között vonult le a Tiszán ökológiai katasztrófát okozva a folyó
élővilágában. Erre emlékezve az Magyar Országgyűlés 2000. június 16-án elfogadott
határozatának 10. pontjában február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjává
nyilvánította.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése