Eddig az volt hihető, hogy már
majdhogynem mindent tudni róla. Csak az utóbbi időben bizonyos, hogy éppenséggel
majdnem semmi sem tudható felőle.
A sápadt, erősen meghajlott
derekú öreget nem sokan ismerik. Nem ismerhetik, mikor ott és úgy él, ahogy.
Másoknak idegenül.
Sosem beszél. Nem barátkozik.
Estefelé sétára indul ugyan, de napközben alig látni. Lélekszakasztó módon
egymagában lakik. Hajléka fölött őszi ködmadarak szállnak, mintha az álom
szuszogása lenne a szárnyuk, és a lapos tenyérként leboruló est homálya betakarja
kicsiny lakhelye ablakának sarkait. Amint a homály eléri a bőr vánkos innenső
oldalát, bemászik a szürkület jószága a szekrényke mögé, köpenyt terít az órára
meg a kávéfőzőre, visszanyer az idő önmagából valamit. Félfüllel merül vízbe az
érkező est. Ilyenkor elszánt, lassú mozdulatokkal túr bele üstökébe.
Aztán szedelőzködik. Megszagolja
cókmókját. Ingét simítja, zoknit vesz, cipőt fűz.
Görbe alakja a tölcséresedő
utca végén szokott fölbukkanni. Bot nélkül jár, lassan. Lépteit nem lehet
hallani, a szálas fák koronáján átszüremlő fényfoltok között elnyeli a zajt az
a sok árnyék, ami a kövezeten gyász fekete csipkeként terül szét, és az éjszaka
múlásával mindig olyan irányba nyúlnak a sötét foltok, amilyen ellenkező
irányún a hold lúdbőrző képe megvilágítja az ágakat. A rajtuk maradt levelek
forgácsa rajzolja ki a mintákat. Egy-egy fekete sablon. Nem lép rájuk. Kikerüli
mindet.
Az öreg nem szégyeníti magát a
mesterségével. Ha keze melege elégséges meleget gerjeszt, meg szokta simítani
homlokát. Ahogy a repedezett kúria falát befutja a rozsdaette vadszőlő, úgy
fonja ujjait a feje köré, szétterpeszkedő szederinda gyanánt abroncsként fogja
át homlokát. Letámasztja könyökét. Hol
valami pad karfájára, hol a lábára, amin kitérdepelt kordbársony nadrágja
feszül. Aztán ül, félszegen és csöndöt parancsolt lelkében a régi meséket költi
újra. Varázsütésre emlékeket elevenít. Megfesti azokat. Nem fölöslegesen,
harsányan, rikítóan, hanem csak pasztell színekkel: sáfrányszínnel, okkerral,
tűnődő zölddel.
Olykor észrevehetően fölrezzen.
Feje billen. Papírvékony tekintete méri végig a szegénységét: unottan,
bogarászó módon. Hideg érdeklődést is alig mutató arccal néz körül. Bár ezernyi
részre szakította széjjel az örökségét, mégis valahogy úgy tűnik, mindenki
megkapta abból az egészet. A szíve, az ugyan mindig ott van vele, de a jussa
már nem egy kimeríthetetlen kincstár.
Füst és pára ül rá az estékre,
és néhol az ereszeten föntről letaszított esőcsöppek koppannak, amik nehezen
szívódnak föl, csorognak tovább a sárga vakolaton, létükbe kapaszkodón, mint
akiknek időt köll nyerniük az éjfél utáni kakasszóig.
Kint, az utcán elszánt, lassú
hangon kondul egy harang.
Az idő simára esztergályozza a
gondolatokat.
Az alant lófráló nedves
szélnél, a lámpák sápadt fényénél, a fáknál és a mező virágainál csak az
embereket ismeri jobban.
Kaparászó körmök a betonon. Néz
rá a kutya. Nézik egymást. Egyik szempár sem koldul kegyelmet.
Nyitott szájjal nézi az
ismerős kutyát. Úgy áll a szája, félig sem összezárva, mintha megint imádkozna.
