13 év a vízen

Cseh Tamás és Kanyó Zoltán

Január 6-án keresztelkedett meg Jézus a Jordán vizében. Kijelölte az életútját. Volt egy elrendeltetettség, ami végül beteljesedett.

Hogy mi miben mártóztunk meg? Változatos. Nem egyértelmű. Tartok tőle, a ma embere semmiben sem tud, vagy már nem is akar alámerülni. Jobban alszik, ha csak sodródik az árral, a térbe kivetetten. Belemenni, eggyé válni, felvállalni valamit elsősorban felelősség, másodsorban bátorság kérdése. Mázsás terhekkel nehéz ugyanis fennmaradni. Szabad a döntés, amit meghoznak az emberek és azok következményeit is muszáj elviselniük. Tehát inkább elkerülik a mélységet, ami átvitt értelemben egyenlő lehet a családdal, az elhivatottsággal, a kötelezettségekkel, és még sok egyéb dologgal, amiről korunk embere szeret egy kézlegyintéssel megfeledkezni.

Csak az a rohadt pénz. Mindennek a mércéje. Akörül forog az élet. Pénz ellenében a hibákat sem kell beismerni. Pedig hát, amit teszünk, azzá válunk: nem tudunk elvonatkoztatni a cselekedeteinktől. Dögbogárnak meg dögbogár marad a fia, akárhogy próbálna színes pillangónak látszani.

Mindazonáltal most az igazi vizekről írnék. Mondhatni, rám a Tisza lett örök hatással. A folyó, aminek medre, sodrása és iránya van, célja, a kezdetektől, a forrásvidékétől számítva egészen a torkolatáig, ami a bevégeztetettség. De fürödtem a Járás kanálisaiban, bányatavakban és tengerszemekben, Macedóniában és Székelyföldön egyaránt. Buktam az Égei- és az Adriai-tengerbe, úsztam a Neretvában és a Maricában, elég sokat és sokszor a Dunában is. Egyszer a Balatonban is úsztam. Nem voltam oda érte, de a felhők áttetsző redőire emlékszem, azok szépen fodrozódtak fölöttem. Gimnáziumi osztálytalálkozóinkat az utóbbi időben a palicsi jachtkikötőben tartjuk: mikor a holdfénynél kiosonok a mólóra, a régiek már sejtik, megint belecsobbanok a tóba, ki nem bírnám. Mintha megtisztulnék. Biztos úgy is van.

Mivel néha úgy érzem, az élethez kár Shakespeare-t olvasni, hisz mindannyiunk léte egy-egy fordulatos királydrámával egyenlő, inkább figyelek a közelemben elguruló képekre, hangokra. Nem érdekel már mi van a másik kontinensen, ellenben nagyon is számít, miféle zörejeket hallok a szomszéd szobából. Kicsiny, tipegő lépteket, mintha apáca járna csöndben odaát, vagy robajló zúgást, kukorica daráló, netán szártépő gép hangját, esetleg szeptemberi dongó zümmögő, utolsó röptét: egyáltalán nem mindegy. Az sem az, hogy időnként még most sem tudok uralkodni az érzelmeim fölött. Ezt jó lenne levetkezni. Tapasztalatnak nem vagyok híján, nem is értem, mi végre még most is, hogy olykor vastagabban érzek a kelleténél. Csak remélni merem, nem hiba ez, hanem valahol erény, de legalábbis megbocsátható viselkedés.

Január 6-a lesz. Holnap lenne a barátom 72 éves. Tizenhárom éve pihen. Tizenhárom éve minden nap látjuk egymást, félmosolyú képének az íróasztalom felett van a helye. Néz. Néha mintha összeszűkülne a szeme. Incselkedik velem, s hagyom magamat, a sugallatára rendre belefeledkezem azokba a tavakba, tengerekbe és folyókba, amelyeknek egy-egy csöppje is arról ad számot, hogy az önzetlen szeretet hatalmát semmiféle evilági törvény nem képes fölülírni.

HAZA

 

2009
Ljubo, Zoli, én

Nehéz szívvel írom le: elhomályosulóban a történelem. Ha a teljes igazságot akarnám mondani, akkor nem lennék ennyire borúlátó, mert meglehet, az írott, dokumentált történelem mára nagyon is képlékennyé vált, ám a mi emlékezetünket, az emberi emlékezetet azért elég nehéz megmásítani. S bár most gőzerővel zajlik a radírozás, fölszámolása mindenfajta normalitásnak, azért a múltunk személyességét, a megtapasztalt dolgainkat még nem sikerült kiiktatni. Azok maradnak.
Nem hencegésképpen, tény, az átlag magyar embertől tételesen több montenegrói barátom van. (Meg szerb, horvát, szlovén, dalmát, bosnyák, macedón és albán is.)
Mindig azt vallottam, nem egy komplett nációt kell történelmi szemüvegen át meg- és elítélni, az nem vezet sehova. Közhely, de a mi életünk nem történelmi léptékű.  A nekünk kimért 60-80 év túl kevés, ezért érdemesebb a személyes ismeretségekre hagyatkozni.
Ezek alapján bátran le merem írni, hogy ha a magyarságnak igaz, jó barátokra, egyszerű, nemes jellemű szomszédokra van szüksége, akkor a délszlávok ezeknek a kívánalmaknak sokkal inkább megfelelnek, mint a szemforgató nyugati "jóakaróink".
Néztem a serházban a meccset. A végén már szurkoltam. Nem szeretem a teniszt, de azt tudom, Đoković nagyszerű sportember. A hibáival, a néhanapi sztárallűrjeivel együtt is tiszta, emberi tudott maradni: ezért becsülöm. Messze kilóg a hasonló kaliberű élsportolók közül. Rá is érvényes, amit most mondanék: ha egy montenegrói (vagy szerb, délszláv, akárki) a barátod, olyan mintha egy testvért kaptál volna. Képes érted mindenre: ők ilyenek. (Viszont ne kívánd, hogy valaha ellenséged legyen, mert abban az esetben is képes mindenre, de azt már nem teszed zsebre.) 
Tudom, mit beszélek, a legjobb barátom, fogadott testvérem egy montenegrói, akivel 30 éve ismerjük egymást. Úgy tekint rám, mintha az édes öccse lennék. A vérét adná értem, pedig még csak nem is egy felekezetűek vagyunk: ő ortodox, én meg katolikus.
Nagyon szeretem. Néha nem értem mit mond. Egy-egy kifejezésnél elakadok. A legbanálisabbaknál. Olyankor rám néz, és megmagyarázza, körülírja a szót. Amint bólintok, folytatja. Ha egyszer majd meg kell húzzam életem mércéjét, az első öt legjobb dologban fogom tudni, hogy az útja az enyémet körösztözte.  A Jóisten kegyelme lehet az ilyesmi, köszönet, köszönet neki.
Volt a Kanyó Zoli. Most meg a Ljúbó. Milyen furcsa, ismerték egymást. A Zoli az utolsó nyarát velünk töltötte az öbölben. Aztán hideg telek jöttek. Szagos volt a tetőkre hullott hó, az augusztusi estéken pedig másnak hegedültek a tücskök. De a zenék ugyanazok maradtak. Ha hallom valamelyik ismerős dallamot, ha egy régi melódia szól, az akkordok visszamutatnak.
Holnap indulok megint, az enyéimhez. Haza. Nekem Montenegró most már haza.  

                     Pk

71

Kanyó Zoltán
(1950-2009)

Vonatablakból nézem a tájat. Mintha nem is január, hanem inkább ősz lenne. A fákon még tavalyi levelek ringanak, a kaszált tarlókon őzike törékeny alakja, a párában alig látszik. Derékig ködben szunnyadnak a csalitok. Fehér hattyúk módjára az ég tükrén keletnek szédelegnek a felhők, odafönt tereli őket az év elejei jeges huzat, és a múlt esztendő az emlékét – dacból vagy szánalomból – otthagyja a nyirkos levegőben. Tudni való, elhervadt a tavalyi év.  Most csak zúzmara virágai nyílnak, s ahogy szaladgál a szél a csupasz faágak között, a korán beköszöntő alkony odacsöndösödik az avar alá.

A Tisza-hídon robog át velem a szerelvény. Pár pillanatig látom megint a folyót, az én folyómat, a miénket. A folyam olyan, mint amilyennek gyerekkoromban megismertem. Egyedi és mégis az egyetemesség jegyeit hordozza magán. Egész, de telis-tele van finom részletekkel, apró elemek sokaságágával.

Minden parányi komponensét ismerem. A színét, a szagát, még az ízét is. A nüanszait. A parton gyökerek gubancolódnak, barnássárga iszapból fatörzs csonkja bököd fölfelé, és a Szolnok melletti szakaszon lebegő ladik pont olyan, mintha a Vízitelep mólójától az imént lökték volna a sodrásba.
Ugyan honnan van még most is az orromban a Slajcon túli iszap szaga?
S honnét tudom, honnan érzem a bőrömön a januári folyó vizének hűsét?
Miféle hatalom űzi a meder aljára a gondolataimat, oda, ahol az a gyöngyökkel rakott vásári bicskám örökre elveszett…
Ezek teszik teljessé a Tiszát, ahogy engem is a tiszai emlékek révén formál ma is egésszé a folyó. Beismerem, az idő sorvad, és az efféle tiszai szegmentumok nélkül csak szemfödő lenne a múlt.

De hát nem az. A régen volt dolgok, események puha emléke ma is ott fénylik a folyó vizében. Még ha csak egy villanásnyira is. Ahogy a vonatkupé ablakából ránézek a már megtörténtre, a már visszacsinálhatatlanra.  

Január 6-a van. Megint Vízköröszt napja.

Mindig úgy diskuráltam vele, mintha saját magamban beszélnék. Nem volt titkom előtte. Elmondtam neki ami zavart, elmondtam ami jólesett, és ő minden egyes alkalommal meghallgatott. Azt is tudattam vele, ha valami fájt. Figyelmesen nézett. Sodort cigarettát, nyálazta, töltött bort és utána megvigasztalt. Aztán sokat énekeltünk együtt, hallgattuk a muzsikákat, elsírtam magamat, később megnevettetett.
Komolyan vett, szeretett. Bízott és hitt bennem. Sosem fogom tudni meghálálni neki.
Ma Vízköröszt van. 71 éves lenne a Barátom.

                                                                                Pk       

EGY GYERTYA FÉNYE

Kanyó Zoltán ma lenne 70 éves…

Január 6.

Vízköröszt.

Egy csöpp szellő se fúj. Áll a kéken hideg levegő.

A bokrok, a fák, az ágak és a fűszálak még mind össze vannak kötve az elmúlt karácsony illatával. Az óév csak nemrég halt el végleg. Ezekután mindösszesen a kalendáriumban maradnak majd meg apróra, melyik nagyságok mit tettek abban a bolondos ’19-es esztendőben; ki kinek üzent hadat, vagy gazdult meg a tőzsdén; a világ mely tájékán szakadtak át a gátak, s lett belőlük áradás, vízözön, mindenféle természeti katasztrófa; ki ki fölött aratott diadalt; honnét ért öröm vagy baj kontinensnyi népeket; hogy a kakasok megszólalásáig mikor mennyire sikerült megoldani a hajnal színeit…  

Mert olyan okossá lett világ ez a mai: ad absurdum a fák rügyezését is tűzvészek követik. Az igazakat a haszontalanok. A jó nyomában ott liheg a rossz.

Az a bizonyos pillangószárny, ami meglebben a Föld egyik sarkában, a másik oldalon fergetegeket okozhat. Mindenféle stimuláló és csillapító jeleket küld az Ég. Azt csak az állatok értik.

Mások aligha. Mi sem.

A sokaság mostanára nem látja az ok-okozati összefüggéseket, sajnos. Nem láthatják. Már egy ideje bebizonyosodott, amit a régiek még híven mondogattak: akit az istenek el akarnak veszejteni, azt előbb vakká teszik. Hát itt van egy pár milliárd nem látó. Nem érnek rá a világ dolgaira gondolni, hisz egymásra sem tudnak többé. Ötletelnek. Teljes a sötétség. Szuroksötét uralom van mindenütt. Hold sem világít. Kövér, barna leples felhők vonulnak az égen, és alattuk ott tátong a létezésünk, amire mintha ragacsos, sötét festéket folyattak volna. Mégis elvagyunk – napról-napra.

Magam sem vagyok kivétel. Örökké abból tartunk főpróbákat, mi lesz majd, ha egyszer tényleg boldogok leszünk. Fölöttünk zúgnak a hétfők, keddek, s mi kevélyen, fölemelt fejjel dacolunk az általunk életre hívott démonjainkkal. A dolgok érdemét illetően nincsenek pontos fogalmaink: ez az enyém, ez az övé, egyiké, másiké, a kezünk ügyétől távol lévő mindenség is föl van porciózva. Okvetlenül birtokolni kell. Úgy bánunk a pénzzel, mintha mindenkinek a garázsában egy-egy bankóprés lenne. De csak olyan szűrten adjuk, ami pénzzel nem váltható, mintha a saját életünk függene a jótékony mosolyunktól, a jobbító szándékunktól. Mindeközben némelyek a fenenagy jómódjukban azt sem tudják melyik vízben fúljanak meg, akasszák vagy égessék őket majdan.

Most az a módi, hogy ragaszkodni muszáj a „van” dicsőségéhez, és félni muszáj, mikor vonják meg tőlünk a kincseinket, pedig már Hesse Sziddhártája is kinyilatkozta: „Több ezer gyertyát gyújthatnak meg egyetlen gyertyáról, de a gyertya életét nem fogják megrövidíteni. A boldogság sem csökken soha azáltal, hogy megosztják.”

Sehol sem jegyzik, kimaradnak az annalesekből azok a gyertyák, akik csonkig leégve is örömöt hoztak mások életébe.

Mi több, még mindig melegíti a lelkünket az a sok rég ellobbant láng, ami, mint valami örökmécs, most is bevilágítja a mindennapjainkat. Ott van velünk a fény, a fényük, s mi, sötétben tapogatózók alig-alig látjuk, hogy az év minden napjának minden pillanatában azok szeretete világít meg és melegít bennünket, akik már rég nincsenek velünk, s akiket valaha nagyon szerettünk.

Mekkora hályog hullana le a szemünkről, ha némelykor a hétköznapokon arcunkba csapó gallyaktól, útba hajló gond-lomboktól megláthatnánk ezeknek a gyengéd mécseknek az üzenetét! A létben boldogabban kóborogna sok-sok ember. Ezt bizonyosan tudom.    

Csapongva bontja ki szárnyát a képzeletem.

Ma van a barátom születésnapja. Hetven éves lenne a Kanyó Zoli.

A legkisebb lányom ma mécsest gyújtott és egy kokárdát tett a sírkövére.

Nem tudok mást, innét gondolok rá, végtelen hálával és el nem múló szeretettel.

S ez így is lesz, míg egy foszlány is marad belőle, az emlékéből. 

A tőle kapott emberi jóságból.

                                                                                                                                             Pk

NAPLÓ 100.

Október 11.

Péntek. Megint.

Jó volt vele lenni.

Sosem hallottam semmi bajosat tőle.

Nem volt rossz. Ilyen szimpla dolog ez. Így.

Nagyon egyszerűen beszélt. A válla fölött nézett, sodorta a cigarettát, hallgattunk verseket, Sosztakovicsot, Bachot, néztük a zentai Mezei installációit, beszélgettünk. Mesélt a Cigonyáról,  Konczról, nevettük.

A mozdulataiban ott volt öregapám. A hangja meg mindig simogatott. Huncut hangja volt. De ez semmi.  A tekintete is érintett. Ma már tudom, kegyelmem volt vele lenni. Tán az eddig megéltek  legszebb mozzanatai az övé. Hozzá kapcsolhatók.

Az íróasztalom fölött van a képe. Mindig ott marad.

Amikor nem lett, elkezdtem írni.

Tíz éve, hogy eltemettük.

NAPLÓ - 94.

Szombat éjjel. Már 17-e. A tizenhetes egy darabig a szerencseszámom volt. 17 szám alatt laktam sokáig, tán azért. (Aztán a 36-ost kezdtem szeretni, hasonló lelki okok miatt.)  
Ma tehát immáron 17-est írunk. Jó kerek a hold. Bevilágítja a szemközti tűzfalat. Az az igazság, hogy virrasztok. Úgy vélem, ez a rendje. Így illik. Amúgy sem tudnék aludni. Mintha a hátamban érezném a tekintetét. Mármint a barátomnak. Itt van. Eztán itt lesz ő is. Furcsa állapot. Gyászolnom kéne, mégsem érzem olyan sajogó erősen a hiányát. Kiegészült vele a csapat, és ez jó. Öröm a keserűségben. Mert most már tényleg egy rakáson vannak mindannyian. Mekkora élet lehet ott, az életen túl!

Ott van a Tamás, Cseh Tamás, a drága jó Ezredes Uram. Biztos gitározik, oszt’ olyankor még a Jóistennek is futja egy-egy mosolyra. Mellette tercel Cigonya, alias Dobó Tihamér, a festő, aki inkább halálba fagyott nálunk egy januári éjszakán, mintsem karriert csináljon Dél-Afrikában, ahonnét a gazdag mecénásától egy pár hónap után visszakönyörögte magát a Tisza-partra, oda, ahol tányér bablevesekért festett.

Ott van a Kanyó Zoli. Amikor összepakoltam a semmimet, elsőként leakasztottam a képét a munkaasztalom fölül. Azóta is velem van, velem lesz. Lóg a falon. Most, hogy ezt írom, most is itt van, ugyanabban a keretben. Néz rám, puhán. Mosolyra húzva a szája széle. Kanyó 59 éves volt 2009-ben, amikor itt hagyott. Fölrobbant a szíve. Így mondta az orvos. Nagy szíve volt, szegénynek. Hát hogyne robbant volna föl, hisz mindenkinek adott belőle szeretetet, aki csak méltó volt rá, nekem is adott, hatalmas adag szeretetet kaptam tőle minden alkalommal, és még így is maradt a jó szívéből… Mintha az apám lett volna. Előtte augusztusban velünk nyaralt. Amint invitáltam örömmel lejött az én kis falucskámba, Montenegróba, és imádta a családomat. Viszont is rajongtak érte. Sütött, főzött a lányaimnak, kedves volt, nagylelkű. Akárha a nagyapjuk lett volna. Azóta is úgy tekintek rá: az egyetlen ember volt, aki soha, semmilyen körülmények között egy rossz szót sem mondott rólam, pedig ismert. Egyszerűen szeretett. Én is őt.

Vele egyívású volt a Baráth Gyurka. Az üveges, aki a nagyja képemet ingyen keretezte. Tavalyelőtt halt meg. Amikor megtudtam, kiszaladtam a tévé épületéből a fagyba, és öklömet ráztam az égre. Fojtogatott a zokogás, mint egy hisztériás kis nőcskét. Aztán elszégyelltem magam. Tünemény, kedves ember volt a Gyurka. A világ legtermészetesebben gondolkodó férfija. Méltatlanul viselkedtem. Ha él, szólt volna…

Aztán a Gema. Együtt maratonoztunk, úsztunk, futottunk. Volt néhány közös kiállításunk. Leugrott a téglagyár kéményéről, fejest az Égbe, a többiekhez.

Sorolhatnám a Csontost, aki öregapám barátja volt, meg a Cigány Lukács bácsit, örök cimborámat: ő tanított meg malmozni. A börtönben kitanulta. Meg a Spörge, aki az utolsó éveiben már mankóval sem nagyon járt, de részegen Senecát idézte, és Villon verseket lehetett szavalni vele világosodó pirkadatig. És a Deszka, az utolsó nemes arcélű kubikos! Mikor belázasodtam, és már nem bírtam a normát teljesíteni, lefektetett az árnyékba, betakart a zakójával, aztán a tűző napon ásott vadul, kettőzött tempóval, és attól kezdve helyettem is megcsinálta a kötelező napi köbmétereket...

Hát, elmentek mind.

Itt maradtam.

Olyan nagyon sokat nem tehetek ellene. Kiegészült a csapat a Vörössel.

Hallgatok egy kis kalotaszegi hajnalit. A hajnal ugyan még távoli. Fél három alig múlott. Hosszúak az árnyékok odakint. Sír a hegedű. 

Közben gondolok rájuk.

                                             Pk

HAT ÉV

Kanyó Zoltán
1950-2009

Ennyi ideig irányította a filozófus Seneca – a fiatal Néró császár gyámjaként – Rómát. Ezt sokáig az „igazság és a méltányosság” időszakaként emlegették. Hat évig épültek a Lánchíd kőpillérei, miként a Semmering-hágón áthaladó vasútvonal részei is az Alpokban. A második világháború hat évig dúlt, és Magyarországon a Rákosi korszak ugyanennyi esztendőn keresztül gyötörte a népet.

Mindemellett, az ember életében hat év úgy száll el, mint füst a szélben. Egy elhunyt esetében meg éppen az alig semmivel egyenlő. Hisz a létezésen túl, ahol az emberi halál kezdődik már a Mulandóság az Örökkévalósággal űz ellentétes, ám furcsán bizalmas játszmát, amikor közrefogják, és ki-ki a maga módszerével csábítja a Felejtést. Sokáig ugyan az utóbbi látszik nyerni, de a végső győzelem mindig a Mulandóságé, aki frigyre kel a léha Felejtéssel.

Arasznyi az emberi élet, s ami utána adatik szinte ugyanannyi – jobbára néhány hüvelyknyi idézés, nosztalgia, visszarévedés a régmúlt időkbe. Berámázott fotó, halványuló kontúrokkal, egyre sárguló papíron. Nem akkor szűnünk meg, amikor a fényképünk szúette kerete lehull a falról: egy jó darabig a padlón heverve még léteznek szilánkjaink. Belénkbotolhat valaki. Akár föl is vehet, leporolhat, elmélázhat rólunk. Végérvényesen akkor tesz pontot mesénkre az idő, amikor a berámázott képünk szöge is kihull a falból.

Hat éve nincs közöttünk. 

Nélküle semmi sem olyan egyszerű, mint azt korábban hittük volna. 

Fontoskodó szomorúsággal igyekszünk megfelelni emberi mércéjének, amit ránk testált. Többnyire hasztalan. Nem értjük miként lehet mosolyogni Jules Renald finom öniróniával átszőtt humorán, miközben Oskar Rieding hegedűművész valamelyik melankolikus tételét doboljuk az asztalon. Az asztal lapján bortócsa, persze, abba rajzolunk finom ujjbeggyel körkörös vonalakat, a szív kiszámíthatatlan sugarú íveit. Ez nem az izmok spontán játéka. Sokkal inkább a lélek lendülete. A háttérben sok Hamvas Béla, némelykoron ceruzával aláhúzott sorokkal. A falakon megroggyant vonalú képek. Csupa-csupa kanizsai vonatkozás!

Sosem tagadta meg önmagát.

Pedig ha másként alakul, valószínűleg nem így kéne emlékezni rá. Talán még élne.  Most már örökre, az előbb írott kiszámítható - emberi módon örökre - miénk marad valamennyi gesztusa. A nevetése, a hanghordozása, a pajtáskodó hátbaveregetése, az, ahogyan megsodort egy cigarettát, vagy ahogy összeszűkülő szemmel, átszellemült arccal hallgatta a kamarazenét, a vonósnégyeseket, vagy éppen valamelyik rocklegenda szólójátékát.

Hosszú tusáját azért becsülettel megvívta. Nem ismertem tőle állhatatosabb embert. Egy régi vágású világ itt hagyott, idefagyott teremtményeként viselkedett. Mai napig kutatom emberi jelét. A humánumét, ami olyan természetesen sugárzott lényéből. Ha rá gondolok, késztetést érzek, hogy a fákon hagyott madárfészkekre ki fogom írni: Tavaszig - didergőknek kiadó!

Hozzászoktam az élet drámájához, ahogy a naphoz és a holdhoz is. Mégsem tudom azt mondani, hogy éjszakánként nem félek, nincs bennem keserűség, gond, és mérhetetlen szomorúság, amikor a teremtett világból a legjobbakat ragadja el a sors.

Bizonyos, hogy Kanyó Zoltán egy volt közülük. 

Hat éve pihen. Január 6-án lett volna csak 65 éves.

ÉHSÉG - budapesti napló, 1994.

In memoriam K.Z.
2009.10.09. – 2014.10.09.

Mikor már három napja nem ettem gyöngyözni kezdett rólam a veríték, és a zsebkendőmmel folyton törölgetnem kellett a homlokomat. Gondterhelten, de egy háziállat szelídségével tűrtem. Vártam, hogy jó sorsom megsegít, és valahonnét ennivaló kerül a szobámba. Sült galamb, kappan-e, netán manna: mindegy lett volna. Hazagondoltam, a kanizsai kutyákra, amik – immáron évszázadok óta közmondásosan - vasárnap estefelé hasonló rezignált sóhajok közepette mondanak le a reményről, hogy aznap esetleg enni kapnak. Olykor, ha a tükörbe néztem, fogyatkozó testi méreteimet, a lecsúszó dekákat, kilókat, a pofacsontomon megfeszülő bőrt, a gyakrabban vérző ínyemet, illetve ezek következményeit állapítottam meg. Viszketett a hajam töve és beteges színűvé vált a körmöm. Az arcvonásaim megkeményedtek. Egy-két mélyebb ránc keletkezett a szám sarkában. Máig nem néztem utána miért, de a vizeletem színe és szaga is megváltozott. Kötelességtudóan, önmagamat szigorú mércével mérve, mégis szerényen voltam kénytelen koplalni. Még a hirtelen szavú házinénim sem vette észre rajtam nyomorult mivoltomat. Emlékszem, akkoriban ez igen rosszul esett. Bár a házinéni malacképű, puffadt pesti zsidó asszonyság volt, bordó otthonkában mászkált, és sosem tette rendbe maga után a fürdőszobakádat: a mellőzése megérintett. Kicsit sértődötten, meghosszabbodott képpel, szomorúan vettem tudomásul, hogy a früstök alkalmával, uzsonnakor, a délebédre hívó harangkonduláskor, vagy a vacsoraidő kezdetén pont úgy nem számítok, mint kakasszókor a kísértetek. Jóllehet rongyos leplet nem viseltem, és a láncaimat sem csörgettem. De áttetsző voltam. Az életünk során sűrűn-sűrűn megesik velünk az ilyesmi. Egy villanó vaku fénye szemfödelet borít arcunkra: lemaradunk a családi fotóról. A szomszéd nem fogadja a köszönésünket. Ránk mordul az ismerős kutya, és ha belépünk az ünnepi díszbe öltözött lakásba, a tortán maguktól elalusznak a gyertyák. Ilyenkor nincs az a jó szándék, küldetéstudat, hazafiasság vagy állhatatos ragaszkodás, ami legalább időlegesen kezelni tudná elsivárult lelki állapotunkat. 

Abban az időben sokat feküdtem az ágyamon. Többnyire nyitott szemmel, a plafont bámulva, amire hosszúkás szálú pókhálók tapadtak, keresztül-kasul összefonódottan a mennyezet repedéseivel, mint megmagyarázhatatlan szerepű, titokzatos idegsejtek, valami nem evilági, organikus, de nem túl bonyolult belső szervek, egy sosem létezett ősállat emésztőrendszerében. A plafonon csillár lógott. Közepes méretű portéka volt, igazi biedermeier utánzat: nem aranyozott, csak sárgaréz – az is jócskán elszíneződött a rábarnuló idő miatt -, ám a csúcsos, hegyesre képzett, de régóta kiégett villanyégőket nagyon szép ívű, míves, cizelláltan öntött csőkarok tartották, és a szobám közepébe föntről belógó nyárspolgári műremek téli estéken igen sok csöndes percemet szórta be egy közönséges negyvenes égő mérsékelten pazar világosságával. Feküdtem, tarkó alá rakott kezekkel, keresztbe font lábamon likacsos volt a zokni. Mindig vártam, hogy a jótékony álom rám száll, esetleg lesimítja szemem egy földöntúli hatalmú tünemény, de az az átkozott éhségérzet többnyire ébren tartott. Pedig már akkor ismertem a mondást: aki alszik – ebédel. Hát én akkortájt sem az egyiket, sem a másikat nem bírtam.

Hideg idő járta, január lehetett. Csütörtökön reggel még találtam a frizsider sarkában egy sajtdarabkát. Gyufásdoboznál kicsit nagyobb volt, de jóízűen elmajszoltam. Forgattam a számban a sajtmorzsákat, a nyelvem hegyére tűztem, szopogattam az ízeket, aprólékos műgonddal kényeztettem magamat, kóstolgattam, mint az ínyencek, mert emlékeztem a japán frontkatonák parancsára, amikor éhhaláluk utolsó stádiumában minden falatkát ötvenszer kellett megforgatniuk a szájukban, mielőtt lenyelhették volna, s bár a sajt már jócskán penészedett, mégis mohó szenvedéllyel, egy gourmand vonzalmával tiszteltem meg. E megszagosodott ételmaradék volt az utolsó falat, amit ettem. És amint lenyeltem, ha lehet kibírhatatlanabbul, mint előtte: rám tört az iszonytató éhség.   

A nap többi részét az aluljáróban töltöttem. Ácsorogtam ott, jókora huzatban. Nem lehettem rokonszenves látvány – alighanem az éhség kar a karban jár a kitaszítottsággal - mert a párosával járőröző rendőrök többször is összeszűkült szemmel méregettek. Nem a lelkembe – az üres gyomromba láttak. Éreztem, hogy gesztust kell gyakorolnom miattuk. (A közeg - az közeg, a pofonja fáj, ha szerb adja, ha magyarországi: bog te maz’o, a kutyaúristenit magának!) Így, amikor harmadszor sétáltak srégan előttem, lassú megfontoltsággal, messziről nézegetve nagyapám posztókabátját és borzalmasra nyúlott, kötött sálamat, egy fáradt mosolyt küldtem feléjük, és tétován, üdvözlésre emeltem meggémberedett kezemet. A fagyott mosoly nem jó ajánlólevél, ezt ma már tudom. Mintha hullát furáznának: a rám dermedt degenerált vigyor, a gúnyra húzott szájszélen sértőn hat. Inkább fiziológiai állapot ez a torz pofázmány, hadd legyek tudományosan nagyképű: az életfunkciók leállása utáni merevedés beálltát jelzi. Ahogy lehetett, félre is értették udvariaskodásomat. Már léptek is hozzám, gyilkos, vadnyugati stílusban, azzal a tempós járással, ami oly annyira jellemzi az egyenruhát viselőket, mert valahogy a hatalom eszköze, ahogy ők is, és ugyanúgy az önérzetük részét képezi, mint a tányérsapka, a vesét trancsírozó tekintet, meg a fröccsöntött vállap. „Se papírjaim, se pénzem”: mantrázná rögtön az ember – hátha. De nem. A közegek szívélyesek, széles a mosolyuk. Ahogy az ordas kedélyeskedik a báránnyal. Ha arany metszőfoguk lenne, most biztosan kivillanna. Emennél a kisebbiknél fog - ha van ott az állkapcsán legbelül - nem villan, csak a leheletét érzem, a szájszagát. Alighanem szuvas a bal hátsó kettese. „Jó napot kívánunk, micsinálunk, hát micsinálunk?” „Kezitcsókolom rendőr úr-elvtárs, momentán éppen napok óta éhezek.” Mondanám, de hát az áspiskígyó előtt megdermedt kisegér motyog csak valami hozzám hasonló beijedt semmit. Nem csináltam ugyan rosszat, kihágásaim rég elévültek, de hogy éhes vagyok éppen eléggé szégyelleni való, majdhogynem bűn. Nagy, elkenődött foltnak érzem magamat a társadalom terített abroszán. Oda nem illő vagyok, mint a neveletlen rokon batisztkendőre hajított, még zsírtól csöpögő cupákja. A nagyobb, rutinnal sandít az alacsonyabb társára. Látom már, elkezdte élvezni a helyzetet. Mindjárt szolgálati intézkedést foganatosít. Borzalmas ez a rendőri bükkfanyelv. Akkurátusan megmarkolja a vállamat – milyen jó, hogy a tata posztókabátja alá fölhúztam a szürke pulóvert, kardigánostól! - villan át az agyamon, de a langaléta nem tudhatja, hogy izmok helyett csak a bácskai réteges öltözködés törvényébe mélyeszti a karmait, mert látható kéjjel igyekszik fájdalmat varázsolni az arcomra. Megteszem neki ezt a szívességet, bár belül vidulok, nem is tudom mikor derültem utoljára: rándulok egyet, cselesen szisszenek is, hátha előbb szabadulok tőlük. Megúszom egy „többet itt ne lássalak!”-kal, és abban a megdicsőült pillanatban a szappanfőző József Áron fia jut az eszembe, akit hasonló szavak kíséretében lódítottak ki a hálátlan vakvilágba. Igaz, engemet csak a Blaha Lujza téri aluljáróból.

Oda jó darabig nem mertem visszamenni.

A másnap már a Ferenciek terén talált. Csobogott ott egy kút, rémisztően fagyos volt a vize, de ha ittam belőle, egy fertályórára lejegelte a gyomromat kaparászó éhséget. Még a nap is fukaron mérte magát, pedig a sugarai cukormázzá válhattak volna bennem. A télidei füst, a forgalom benzingőze bekormozta a bérpaloták homlokzatát, és a hajdani patinás falak ettől sötéten feketék voltak, mint az otthoni ravatalozó, a Nagytemetőben. Mögöttem pislán hunyorogtak a kirakatok neonfényei. Ködrongyot söprögetett a Dunáról fújó szél a kandeláberek alá, amik mint rozsdás fémből ácsolt jegenyetörzs-karikatúrák sorban ácsorogtak a betonjárda padkája mellett. Meg-megugró szívveréssel, de látható cél nélkül tébláboltam a gyorsforgalmi hetes megállójában, miközben körülöttem a magyar nemzet nevű pesti lakosság hangyamód vánszorgott, sietett, csúszkált, rikácsolt, harsányan telefonált, vagy minden egyéb lelki tulajdonságát levetkezve a dolgát tette, a belváros forgalmát képezve. Hogy összeaszalódott gyomrom némi vigaszt találjon, a közeli talponálló cukrászda üvegfalú kirakata előtt róttam szabályos sétámat, akárha kéretlen gárdista lennék. Huszonkilenc lépés a híd felé, ugyanannyi vissza a sarokig. Minden hetedik forduló után beiktattam egy rövid, a talponálló szegletétől balra megtett, mintegy szükségszerű pihenőt. Ilyenkor az újdonság erejével hatott a belváros más szemszögből. Jó ütemérzékkel masíroztam órákon át. Polgári gúnyában, de rideg, katonás szigorral - majdnem két másodpercnyi lépésenként -, betartva az éhező ember kényszerű reguláját, a megfontolt, kimért hatvan centiméteres járás szakaszait, mialatt gondolataim átmenetileg szárnyaikat szétcsapták, és hol haza révültem, hol pedig a majdan elém kerülő birkapaprikás zamatai jutottak az eszembe. A cukrászdából minden ajtónyitáskor előlibbenő illékony, édeskés szagfoszlányokat egy idő után megszoktam, bár gyomrom nagyobb nyugvása végett eleinte sűrűbben kellett a metsző hideg vizet csurgató ivókutat látogatnom, majd loholtam vissza a strázsahelyemre, ki ne hűljönek a lábam nyomai.  

Azon a januári délutánon - egészen biztos vagyok benne - már vasárnapot írt a naptár.

Épp visszatérőben voltam, rakosgattam a lépteimet, laffogtak a bakancsom talpai, amikor a benti fűtéstől, gőzöktől tejesen áttetsző kirakatüvegen keresztül is észrevettem - bár nem fordítottam oda a fejemet, a szemem sarkából azonnal megláttam -, hogy a cukrászdába imént betért család sietve távozni kényszerült. Anya, apa, két gyerek fordultak ki a csörömpölő üvegajtón és hamarjában fölszívta őket a városi forgatag. Az asztalukon majdnem érintetlenül ott maradt a rendelésük. Megrágott pogácsák, egy lúdláb-torta, aminek körívét valaki lemetszette, két habos-csokoládés tolóka meg almás és meggyes rétes, de olyan gusztusosan tálalva, hogy a mellettük hagyott félcsészényi kávéval kiegészítve is műalkotásnak tekinthetők voltak. Arra sem emlékszem, hogy kerültem a cukrászdába, a rám csodálkozó tekintetek – ha voltak – sem maradtak meg bennem. Általában a benti tömény illatorgia sincs meg az orromban. Csak azt tudom, hogy két pofára habzsoltam a rétest, a szügyig érő asztalra görnyedve, az egyik kezemmel toltam a számba a süteményt, a másikkal meg raktam, gyömöszöltem a tata malaclopó nagy posztókabátjának zsebébe a pogácsákat, és föl se néztem a pirosra lakkozott asztallapról, mert a vendégek és a pulton túli személyzet, a kasszírnők helyett a morzsákat akartam látni, ezeket az emberszabású, és mégis kedves ételhulladékokat, kisszerű de üdvözítő eleségünket, amik összepántolják bűnben fogant napjainkat, izzó lelkiismeretünket csak úgy, mint a fondor nélküli fogalmaink értelmét.

Valahogy kilökődtem a cukrászda ajtaján, szirupos, habcsókos ujjaimat szopogatva, hátra sem pillantva, eliramodva balra. Szégyenérzet híján trappoltam a belváros egyik zegzugos utcácskájáig, ahol egy beton virágcserépre lekucorodva falni kezdtem azokból a mély kabátzsebekből előkerülő vasárnapi ételcsodákból. Rágás nélkül nyeltem a jobbnál-jobb süteményeket, pékek remekműveit, sajtos meg krémes rudacskákat, a lúdlábat, a sonkás szeletkékkel bolondított sós nyalánkságokat, válogatás nélkül. Hasfakadásig teleettem magamat. Mire végeztem, a tőlem méterekre lévő lámpaoszlop tetején pislogni kezdett az égő. Hidegen köszönt a korán jövő téli alkonyat. Sárgán világított rám az égő. Álltam a vibráló fényben. Tátott szájjal szedtem a levegőt a szikrázó porcsillagok, szálkás zúzmarák fénymarta prizmájában, a megszomorodott, pesti házak között. A gyomrom feszült, hányinger környékezett. És mégis. Éhes voltam. 

Éhség vertebb, kenyeretlenebb embernek éreztem magamat, mint valaha.     

Pósa Károly
2014. október 9.

HA BAGOLY HUHOG KOLOZSVÁRON*

Kőbagoly Kolozsváron (fotó: Jakabffy Tamás)

K.Z. emlékének

Az idei Vízkereszt tájékán már megint halványabb a harangszó, fehér selyemként tapad a fák törzsére a zúzmara, és a tilalmas esték emléke a Rekeczki-ház málló vakolatával együtt a járdára hullik. A fagyott tócsák matt fölszínén, távolról ide hallatszó kevéske hegedűszót dermeszt a homály. Valószínűleg Arcangello Corelli az, aki a Szentháromság-szobor tövében éppen egy etűdöt játszik. Testének súlypontja a bal lábára nehezedik, és a kagylószemmel bámuló templomkerti torzók hallgatják. A csonka feszületnek dőlve, lódenkabátban, zsebre dugott kézzel Bartók Béla is fázósan figyel. Szépen intonált a zene. A bonyolult és gyors futamok játszi könnyeden szólnak.

Közben odafönt a csillagok illedelemtudón, nesztelenül iringálnak.

Most lenne ideje, hogy nekivágjunk az éjszakának.

Elhagyni a zsidókalapos öregurat, hogy finom nőies kezével, régimódi úri kedéllyel békésen parolázhasson, s belecsaphasson a lenyakazott Nepomuki ormótlan betontenyerébe. Odébb köszönünk a bronzba öntött didergő poétának, és festő cimborájának.
Cigonya a költő szivarkájának parazsától remél némi meleget, minket meg a gesztenyefák fölénk boruló ágai óvnak a Tiszáról fújó párás széltől.
Milyen jó lenne, ha ma végre sikerülne összefutnunk a Vigadó szellemével!
Ott ülne valamelyik támláját vesztett népkerti padon.

Arcának színe az égetett vörös tégláéra hasonlít, és a feje fölött úgy tátong a romos Vigadó körablakának sötét űrje, mint egy visszájára fordított ébenfekete glória. Van nála bicska, amivel titkon faragja nevének kezdőbetűit a puha fenyődeszkákba, és csak onnét ismerhető föl csibészes tette, hogy a K betű cifra iniciáléjának fölső szárát mindig kicsit hegyesebbre, utánozhatatlanul hegyesebbre faragja, mint mások.

Úton-útfélen látjuk a keze nyomát.

Fák törzsén, hasadékos házak falán, a mélyfekete réti föld barázdáinak oldalában, meg a folyó melletti napszítta, szétrepedezett agyagtáblákon is oda van róva az a jól ismert K betű. Időnként látunk a porba rajzoltat is, vagy a folyó iszapjába írtat, de az előbbit a bácskai szél, az utóbbit meg a fodrozódó víz játéka simítja vissza. Nem kell ettől kétségbe esni! Mifelénk köztudott, hogy a keserves életen át építgetett, generációkat kiszolgált régi tanyák verett-vályogfalát is visszacirógatja, gyalulja az idő az anyaföldbe. Ez már csak így járja itt, a déli végeken, ahol a nyarak mindig sütősebbek, a telek meg komiszabbak, és a Járáson vágtató nyirkos szeleknek az eldőlő nádbugákon kívül csak a dűlőutak mentén gyérülő jegenyék jelentenek akadályt.

Miként a szélnek, az emlékeknek sincs gátja.

Fordulunk balra és a Zárda régi folyosójáról, a csúcsíves ablak tükréből egy csúzlis srác bámul vissza ránk. Mögötte franciakisasszony, egy kubikos ember, meg egy  háborús veterán áll. A nyomorék a mankójára támaszkodik és a baljában egy körözőlevelet szorongat. Még Sándor bácsi vérdíja van rá írva, akit Szamosújváron vetettek el a földbe. 
Ott hajt ki azóta évente a magyarok reménye.

A Zárda udvarán ezen a télen is, a nyárfák kócolt üstökén gyöngybaglyok tanyáznak.

A zegernye idő bekényszeríti őket a tiszai erdőkből.

Köpetük a fák alján gyülemlik. Benne van azokban minden, amit száz évek óta velünk együtt megéltek. Így gyülekeznek a baglyok az összes régi városunkban. Ott pislognak a templomtornyokban, palatetős úri házak padlásain és az ősi fák tetején.

Álmosan néznek maguk elé Szabadkán, Kassán, Nagykikindán és Brassóban, miként nálunk: Magyarkanizsán is.

És ha olykor bagoly huhog Kolozsváron, a Délvidéken mindig gyertyát gyújtanak.

*Zárszó, némi magyarázattal
A cím allúzió Szőcs Géza Kossuth-díjas író-költő Ha polip szuszog Kolozsváron című kötetére, amit a szerző a délvidéki Sziveri János emlékének szentelt. A napokban, egészen pontosan vasárnap 18,00 órakor lesz a könyvbemutatója Magyarkanizsán, a művészkávézóban.
Miként Sziveri, úgy Kanyó Zoltán is sokat tett a délvidéki közösségünkért. 
Magyarkanizsai barátom január 6-án, Vizkeresztkor lenne 64 éves.

Hiánya pótolhatatlan.
Isten nyugosztalja Mindkettőjüket!

Pósa Károly

Kanyó Zoltán
(1950-2009)

Októberi történet

 

 

–  Hallotta? Ma van tizenhárom éve, hogy meghalt a Kanyó Zoli.

– Mit nem mond! Dehogy halt meg! Ha meghalt volna, nem lenne többé Barátság, Önzetlenség, Bizalom, Jó Kedély, Állhatatosság, Megértő Szándék se. Nem gyöngyözne ugyanúgy a kövidinka a poháron; csavart dohány szaga se érezne; nem lenne hosszú őszi beszélgetős séta a parkban; gitárakkordok meg férfikönnyek se lennének; mellettünk nem álmodna a Helga; hegedűhúr se pattanhatna, és a régi lányok kacagását sem hozná soha többet a tiszai szél. Elmaradnának az alkonyat színei, amibe dúdolni olyan megnyugtató, és üres lenne annyi sok ember lelke. Magát se neveznék Szeretetnek és én, a Jóság sem létezhetnék. Hát hogy halt volna meg, mikor mindez, és még mi is vagyunk? Igaz-e?

–  Igaz.

-y

Pósa Károly: Krúdyval inni

                                                         K. Z. emlékének

Egy ideje tudom,

Van bizonyosságom.

Hártyabőrű,

Korán vénülő,

Ingatag léptű

Erdei állat az ősz.

Ha október elején látok madarat,

Messzire szállót,

Ívelt nyakú darvakat,

Ahogy ék alakban viszik Bácska titkát,

- Hagyva minket, szerelmet -,

Szenvedély-kalickát,

Többnyire veszik az is, ami itt maradt.

Mint a homály, ahogy párolog:

S Te Krúdyval fogod a poharat.

Ilyenkor:

Hegedűszót sír az őszi szél.

Ég az égi kávéház,

Gesztenyék illata száll,

Cseh Tamás gitárja kísér.

Minden mindegy már:

A jövendőnk ítélt.

Íródnak fönn a koszorús szonettek.

Arad magyarjai mind hősök lettek.

Ti is megdicsőültetek.

Bohém gavallérok…

Vagytok őskövületek.

Vasból lovagok.

Mert passzióból is élettel fizettetek.

Adtatok? Adtatok.

Te és Krúdy.

Tán nyertétek egymást,

Sorsot húzó fogadós tiketten.

Míg angyalok kara viselt fehér viganót.

Majd flaska dőlt, csordult félédes bor

Ott, ott, ahol omlik a Vigadó.

Még ma is:

Éjjel, a széllel – ti ketten –,

Avarszoknyát kergettek.

Nézd!

A két vénülő bohém rouét:

Lányok lelkén pengetik.

 - Elnézi az Úr -,

Elnézi nektek a borúért.

Elnézi a derűért. És engedi.

Most torkom rekedt, kapar

Látlak. Suttogva mondom ki neved és Krúdyét.

Emleget még a hely is,

A folyó meg a park,

Hol lomha ívben hull százados fákról a levél.

Néha elmerengek.

Októberben.

Bár nem tartom számon,

Meg-megkomolyodik a kedvem.

Mert a sors latol ugyan,

De sűrűn kér.

Sűrűn kér. 
Súlyos, véres vámot.

Mostanában,

Már nem keresem Istennek szándékát.

Csoroghat gabonám.

Tartom csöndben, a nekem szánt vékát.

Ősz jön.

Hallom, hogy
Kettőtök az angyali sereg tapsa előtt meghajol.

A felhőkből zsinóros eső hullik,

És tűnődve dől hátra a hold.

Magyarkanizsa, 2012. 10. 03.