Gyilkosság a világ végén – 1. évad (2023)
Tegnap estefelé előbb vezettünk, aztán egyenlítettek a bolgárok, majd átvették a vezetést. Tíz perccel a meccs vége előtt szépen felhagytam a szurkolással. Eddig nem volt baj a vérnyomásommal, minek forszírozzam? Helyette egy új, online szériát szúrtam ki, levezetésképpen. A mindent eldöntő mérkőzés mindent eldöntő – egyenlítő – (ön)gólja így filmnézés közben ért. Halleluja.
Még csak az első két epizódot láttam.
Nem sűrűn esik meg, hogy egy komplett széria vége előtt már kiforrott véleményt írok.
Többnyire akkor van így, ha valami tetszik. Értelemszerűen most is ez történt: ímmel-ámmal, a fentebbi okok miatt, jobb híján fogtam neki a sorozatnak. Ám nem kellett fél óra az első részből, már láttam, éreztem – ez nem egy szokványos történet, itt szó sincs a már bevált filmes furfangok erőltetéséről. Elsősorban az igényes képi világ ragadott meg.
Nagyon jó az operatőri munka! Az epizódokban szinte tapintható a fényekkel való játék: a különféle helyszínek, a térben és időben is különálló részek más-más effektusokat kapnak. Így a több idősíkon futó történet már a legelső snitteknél sem válik zavarossá. Nem szájbarágósan, mégis azonnal érthető minden. A képi megjelenítés valamelyest él ugyan a modern technika eszközeivel, de viszonylag kevés a CG elem.
Életszagú a történet, és itt el is időznék egy kicsit: elsőre tényleg azt gondoltam, hogy egy szokványos tini-detektíves valamit kell majd végig bosszankodnom. Aztán csak ámultam, milyen szépen átvezetik a hagyományos krimi szálat a már csaknem sci-fibe hajló körülményekbe, ahol érdemben el is indul az izgalmasnak ígérkező sztori. Egy titokzatos multimilliárdos sokszínű társaságot hív meg egy világtól eldugott, külön a találkozó céljára megépített hiper-modern izlandi szállodába. Kopogó mínuszok, sarki fény, hóvihar, gleccserek és gejzírek: lélegzetelállítóan zord a környezet. Belül, a kedélyes meleg szalonban pedig egymást nézik a vendégek. Egytől-egyig valamilyen tudományágnak a legkiválóbbjai. Különös emberekkel különös helyszínen különös esemény történik: már az első éjszakán egyiküket holtan találják. A házigazda szerint túladagolás történt, de az áldozat ex barátnője gyilkosságra gyanakszik. Eddig, és nem tovább láttam.
Nem spoilerezni akarok, nem is tudok, lévén magam sem ismerem a fejleményeket, viszont van egy sanda gyanúm, hogy a Tíz kicsi néger 2023-as, kissé átfazonírozott verzióját fogom látni. Annál is inkább ezt súgja az ösztönöm, mert a milliárdost alakító Clive Owent mostanában inkább csak negatív karakterek alakítójaként láttam. Ahogy öregszik, egyre többször osztják rá a rosszcsont szerepét. Lehet, nincs igazam. Ettől függetlenül a többiek is jók. A főhős kis nő különösen szépen vedlik vissza húsz éveket, és ugrik előre megint húszat. Ha így marad a sorozat, garantált az izgalmakkal együtt a jó szórakozás. Eddig: 10/10.
The Baker (2023)
Harvey Keitel és Ron Perlman miatt néztem meg: körülbelül ennyit is ér az egész film. A nyugdíjas John Wick, és a Denzel Washington féle Védelmező újabb, öregen elhülyülő, gyilkológépes története. Ezúttal egy megkukult unoka kíséri a bosszúszomjas nagytatát. A pék meg már csak olyan, hogy előtte bérgyilkolt egy életen át, és a pénzért kivégzettek után nyitott egy menő albán pékséget, hol mind a tíz ujjával finom, sós süteményeket dagaszthatott hajnaltájt. A rosszarcú bitangok ezt nem értékelték. Azok folyton csak csinálják a fesztivált: belerandítanak a jámbornak hitt pékmester szakmájába. Nem hagyják neki mondogatni, hogy mit sütsz, kis szűcs. Így estt meg, hogy szar kerül a kenyértésztába, azaz valami szuper új drog a kétkilós vekni belsejébe, és onnét kezdve a hetven fölötti elaggott Perlman bácsi nyakát szegi, vagy vérét ontja egy kisebb évfolyam-találkozóra elégséges maffiózónak. Ezerszer látott pofonok és bunyós trükkök révén kell rádöbbenjünk, jobb ha fizetünk a pékség kaszájánál. Máskülönben könnyen megeshet, hogy egy ceruzával a nyakszirtünkben végezzük mi is. 10/3
Hunt Her, kill Her (2023)
Én azt a címet adtam volna: Bruce Vilma drágám, adja az életét.
Csak most a Nakatomi torony- és irodaház helyett egy fűrészáru-gyár mérsékelten elegáns raktárában, fölpolcolt faládák között folyik a macska-egér harc. Amolyan szegény embernek készített Az utolsó cserkész lebutított verzióját tetszenek majd látni – némi módosítással. A főhős ezúttal nem kopasz, enervált zsaru, hanem egy éjjeli műszakos – egyébként vélhetően latina – takarítónő, aki eléggé sajnálatos módon egyedül nevelgeti momentán a dajkára bízott, otthon alvó kislányát.
A mérsékeltre fazonírozott izgalmak rögtön a film első huszonöt perce után bebocsátást kérnek. A tisztítás-technológiai szakmunkakörben, humán erőforrásként alkalmazott kreol hölgy a gyakornoki munkaidejének legelső éjjelén féltucatnyi csúnya maszkos, tehát nyilvánvalóan rossz ember tör be a gyárba. Először azt hittem, bizonyára a zsákmányként értékes fűrészporra fáj a foguk.
Mit kellett megérnem? Ahelyett, hogy két kézzel tömnék a zsebeikbe a százas szögeket, vinnék a használt cirkula lapokat, vagy a kincset érő sárgaréz cuccot, rögvest a betörés után, botor módon ennek a kezdő takarítónőnek a vegzálásába fognak: le akarják vadászni.
Persze, a talpraesett gyakornok nem hagyja annyiban a dolgot. Bujkál, körömcseppig ragaszkodik a takarítónői állásához, ami egyben az élete. Némi szerencse, pontosabban az amerikai filmes logika történetfűzése után senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy vajon a reggeli műszakba érkező melósok kit találnak majd talpon maradva az éjszakai fogócska után. Nem akarom tovább csigázni a nagyérdeműt, pontozok: 10/2