FILMES NAPLÓ - 32.

Gladiátor II. (2024)

Lefelé fordítom a hüvelykujjam. Megmérettetett, elbukott.

Nincs mit szépíteni rajta: ez a szekundáns Gladiátor II. pusztán halvány árnyéka az azóta klasszikus remekművé nemesült első résznek.

Mondják, szépen teljesít a kasszáknál.

Mindig fölvonom a szemöldökömet, mikor egy film minőségét ahhoz próbálják kötni, hogy mekkora költségvetésből készült, pláne, hogy a belefeccelt pénz hányszorosát hozta vissza. (Márpedig mostanában a kritikák jóformán így kezdődnek. Mennyi pénzből, mennyi hasznot hajtott. Ha kutyaütő rossz mozi, de minimum megháromszorozta a belepumpált tőkét, máris esélyes valami amerikai filmes díjra. Ez – valljuk be, röhej kategória – vegytisztán piszkos biznisz, a piaci kufárok, a disznótőzsérek szintje, nem pedig filmművészet. És mégis ez számít. Szomorú.)

A nagy csatajelentek kötelező jelleggel látványosak, tudjuk, az ilyesminek Scott mindig mestere volt és az is maradt. Viszont az elmúlt húsz év történelmi filmjeinek a tömegjelenetei mára tompították a kezdeti csodálatunkat, hisz ugyanez a varázs ott volt A gyávaság tollaitól (The Four Feathers) kezdve a kazahok Nomádján keresztül az 1995-ös Mel Gibson féle Braveheartig mindenhol. A Gladiátor II. legnagyobb hiányosságának mégis a céltalanságot látom. Nincs üzenet, semmi mélyebb tartalom, semmi. A suta történetnek csupán egy ki nem fejtett bosszúvágy kanóca próbál gyúanyagot, értelmet adni. Szikra meg nincs.

Ha a főbb szereplők hozzábájologtak volna valami zseniálisan karizmatikus alakítást (ami Russel Crowe játékában elvitathatatlanul jelen volt mindvégig), talán ez a film sem hagy bennünk kételyeket. De ilyen szereplő nem akadt, az egy szem Denzel Washingtont kivéve, aki azért olykor meg-megvillant. Írjuk a javára. Ám a többiek erős középlánggal lobogtak mindösszesen, így a mozifilm is maradt a középszerűség fűrészporában.

Pedig – Isten a tanúm! – nagyon vártam.

Nem jött be, rúgja meg a kánya.

10/6

Apartment 7A (2024)

Nagyon szép alkotás. A Rosemary gyermeke méltó folytatása, azaz felvezetése, lévén az előzményeket taglalja a film.

Lugosi Bélánk nyomdokain a hangos- és színesfilmes újkeletű horror nem a zombikkal jött, nem a félszáz évvel ezelőtti gagyi ijesztgegős, papírmasé űrlényes mozik tették azzá, henem a Rosemay gyermeke emelte igazi rangra. Aki nem látta, nézze meg.
A 2024-es film a régi klasszikus helyszínén idézi vissza a múltat. Egy vidéki lány táncos karrierjét egy csúnya bokasérülés pillanatok alatt tönkreteszi. Nincs revü, oda az áhított szólótáncos főszerep. Mindennek tetejében a pénzgondok mellett a lakhatása is kérdésessé válik Terry-nek. Egy jóságos házaspár révén váratlanul mégis szerencsés fordulatot vesz a táncos lányka sorsa: beköltözik egy patinás bérház üresen álló lakásába, ahol eleinte csupa kellemes ember veszi körül. A szomszédai tünemények, egyengetik útját, a lábsérülése csodálatos módon helyrejön, újból megtalálja a hírnév, ám fokozatosan kiderül, ennek igen nagy ára van.  

Nagyszerű a hangulata a cselekménynek, horrorfilmes értelemben. Rettenetes feszültség szítja minden percét. Ketyeg a bomba. Várjuk a végkifejletet.

Nem hittem volna, hogy a nagy klasszikus előzményéből manapság ilyen mozit tudnak fabrikálni – köszönet érte.

Nagyon megéri megnézni. Egymagában is élmény a film. Ha meg a régi verziót is láttuk/megnézzük, tényleg kerek lesz a világ. 10/10.

Az utolsó éjszaka Tremorban - 1. évad (2024)

Válófélben lévő művészember a nagyvárosi zaklatott múltat hátrahagyva a mediterrán térségből egy eldugottabb spanyol falucskába költözik. Az Isten háta mögött végre ismét rátalál a boldogság, új szerelem szövődik közte és egy helyi szépség között.
A románc villámgyorsan átfordul valami másba, szó szerint, ugyanis a komponistát villámcsapás járja át egy nagyon durva viharban. A következőkben begyűrűznek a bonyodalmak. Fölködlik a főhős terhelt gyermekkora, a pszihopata, despotikus anyja emlékétől szabadulni képtelen, nem találja az aktuális film melódiáját sem, üres kották maradnak utána estéről-estére.
A hallucinációk, a lidércnyomásos éjszakák és a  jövőbe látó ájulásos rohamok rémséges ketrecében vergődik a szimpatikus zongorista, aki ex férjként, apaként, szeretőként és alkotóként is lázasan keresi a belsejében zajló folyamatok miértjeit.

Szép ívű, gondosan összerakott spanyol széria.
Jó volt nézni, mert tartalmas, magával ragadó a története. Nem tudom, miként csinálják a spanyol filmesek, de a feszültség minden látványos klisé nélkül is állandó: néha fölkönyökölve vártam a pamlagon, mi lesz a következő jelenetben. Érezni az ideges vibrálást, hogy valami nagyon nem stimmel a főszereplő körül.

Nem tudni mi a gond, a szokásostól kimértebben csordogál az információ, mégsem unalmas a sztori, biztos kézzel rakták össze a cselekményt.

Technikailag az elmondható a sorozatról, nagyon igényes a képi világa. Jó a zenéje is (naná, hisz egy filmzene komponistáról szóló meséhez írtak zenei aláfestést, nem lehet akármi). A színészek játékán sincs semmi kifogásolható, tényleg nagyon hitelesek a kamera előtt. Így, hogy a történet sem esik túlzásokba, a dramaturgiai szál is csak dicsérhető: kellemes meglepetés volt ez a sorozat.

10/9 

FILMES NAPLÓ - 28.

Rajzom a nagy kedvencről, Mérges Balázs csendbiztosról, akit Bujtor István alakított
(Talpuk alatt fütyül a szél, 1976)

 TALPUNK ALATT SE FÜTYÜL

Egy svéd sorozatról, a Fehér falról (White Wall) lenne szó.

Kicsit sem vagyok egy kiköpött Greta Thunberg rajongó, ezért a sötétzöld, faölelgetős, visszabeszélnek az ásványok, és a delfinek a legközelebbi űrlény rokonaink vonalat elvetem. Fenntartásokkal kezdtem bele tehát a sorozatba, még valamikor júliusban. A filmes naplómba beírtam a véleményemet, és azzal a lendülettel meg is feledkeztem a szériáról: mostanáig.

Most viszont közzéteszem, lévén mindig örülök, mikor egy magyarhoz hasonló relatíve kisebb populációjú nemzet az élet bizonyos területén sikereket tud felmutatni. A svéd politika nem ilyen, de a svéd filmipar ellenpontozás gyanánt hozza a viking dicsőséget.

A történet szerint egy rejtélyes fehér falat fedeznek fel a világ legnagyobb nukleáris hulladék-lerakodójának épülő telepen, egy sarkkörhöz közeli barlangrendszer legmélyén. A sorozat az ezt követő eseményeket mutatja be. Ugyanis hamarosan kiderül, hogy a fal nem ember által ismert anyagból van. Nagy talány, százmillió évekkel ezelőtt miként ágyazódott be a sziklákba, vakarják is a fejüket a derék atomcsőszök. A lerakodóban dolgozóknak el kell dönteniük, hogy mit kezdjenek vele. Kicsit az a helyzet, mint az Űrodüsszea ikonikus jeleneténél, amikor az ember őseit lenyűgözi egy mértanilag pontos monolit felbukkanása.

Kétszeresen is tetszett ez a sorozat.

A legnagyobb nyári kánikulában néztem, piszokul jólesett a havas, svéd, sarkköri helyszínt látni. Kicsit átprogramozta, lehűtötte az agyamat.

És ezúttal sem csalódtam: a White Wall is remek szórakozást nyújtott.

Beállt a megtekintésre erősen ajánlott sorba, a többi skandináv sorozat közé, amelyek rendre színvonalasak, élvezhetőek. (Kifejezetten silány, rossz északi szériát tán még nem is láttam. A leggyengébb is minimum középszerű volt.)

Míg néztem, sokat töprengtem rajta, mi magyarok miért nem vagyunk képesek összehozni ilyen filmes mestermunkákat? Hol vannak a Szomjas Györgyök, a stílus- és mítoszteremtő produkciók, amik szétvitték a hírünket a nagyvilágba, mint a magyar operatőrök, Ragályi vagy Zsigmond, akiknek máig szépen cifrázott nagybetűs nevük van a szakma aranykönyvében. Sehol semmi. Ízetlen, politikai gusztusok szerint elkészült „filmeket” gyártanak: ez utóbbi kifejezés elég pejoratívan cseng – szándékosan használtam.

(Zárójelben: a legutóbbi ilyen aktuális „gyöngyszemről” máskor írok, mert még nem láttam a Fekete pont című kurzus erőszakolt alkotást, de amit olvastam róla, abból nyilvánvaló, mire föl készülhetett el... Ez ma Magyarország, a magyar filmgyártás? Aligha. Zárójel bezárva.)

A White Wall amúgy nem egy csilliónyi költségvetésű, kápráztató mozi. Sok jég van benne, még több hó, horizontot takaró fenyvesek, látszik a lehelet, s bár sosem jártam arrafelé, mintha oda kirándulnék, annyira jó az operatőri munka. A belső helyszínek zöme stúdió lehet, mégis észrevehetetlen a műtermi légkör, belesimul a vadregényes kinti világba.

Nem a grandiozitás az epizódok erénye, hanem az emberek lelki történései viszik a prímet. Egyén és közösség viszonya kicsiben-nagyban, családi konfliktus a munkahelyivel ötvözve, erkölcsi dilemmák, szerelem, felelősség, a kisközösség iránti aggodalom világméretű kivetülése: mind-mind bonyolítja, tarkítja a sorozat cselekményét.

Nincsenek benne húzó nevű sztárok, a svéd színészi szakma jelesei mégis dicséretesen szerepelnek. Senki sem játssza túl magát, ami sajnos a hazai filmjeinknél általános jelenség.

Krimi, sci-fi, misztika szépen összedolgozva, akkurátus tempóban, ám korántsem unalmasan, ezt kaptam, örültem neki.

Egy tüske a végére: mivel a 3. rész már eredeti nyelven van, mert a szériát feltöltő valamiért belefáradt a szinkronba (svédül meg még káromkodni sem tudok), kénytelen voltam egy horvát online filmes oldalon horvát felirattal végigkísérni a nyolc epizódot. Nem bántam meg. Ugyanott találtam még néhány magyar nyelvterületről hiányzó ígéretes filmet, sorozatot.

Ettől függetlenül 10/9.

FILMES NAPLÓ - 22.

A falakon túl – 1. évad (2016)

Vigyázat, szólok előre, ez amolyan művészfilm!
Azoknak mondom, akik nem vevők az ilyesmire. Egyébként egy nagyon szép, érzelmes dráma, sok misztikummal. Három epizódos francia mini sorozat, az örök és elrendeltetett kapcsolatról szól két ember között: a téren és időn átívelő szerelemről.
Napjaink Párizsában járunk. Lisa, az elmagányosodott nagyvárosi nő új helyre, egy kevésbé forgalmas utcába költözik. Szemben vele, az utca túloldalán egy jó régi lakóház áll, ami valami női ösztön révén mégiscsak felkelti a figyelmét. Egy nap Lisa szemtanúja lesz annak, hogy a szemközti, titokzatos épületből egy korábban elhalt idősebb férfi mumifikálódott holttestét hozzák ki. Ám a fordulat csak most következik: kiderül, hogy a túlsó szomszédban elhunyt rejtélyes öregember pont Lisát jelölte meg örököséül, így a nő azonnal be is költözhet az elhagyatott házba. Mivel az épület patinás és hatalmas, Lisa némi habozás után elfogadja a tényt, átcuccol a jótevője által rátestált ingatlanba, ahol viszont már az első házban töltött éjszakán furcsa hangokat hall, ezért kereső útra indul. Felfedezi, hogy a falak üregesek,  járatok húzódnak a falak mögött és között – egy egész labirintust rejlik az örökségében. Nem is kell sokat várni, ez a sötét útvesztő egykettőre elveszejti magában Lisát, aki bolyongásában rálel valódi énjére. 
Hihetetlenül jól fényképezett széria, s bár viszonylag kevés a helyszín, mondhatni az egysíkú történethez illenek a képsorok, mégsem érezni unalmat, mert a látvány magával ragadó. Bevallom, a közepe tájékán megfordult a fejemben, hogy feladom. Aztán mégis végignéztem és nem bántam meg. Őszintén: a végét meg is sirattam. Szép. Nem a mostani idők szava szerinti misztikus sci-fi, attól lassúbb menetű, filozofikusabb, kevésbé hajt a szorongásra, inkább a belső dolgok irányába nyit egy ajtót. Nekem tetszett: 8/10.

Távol a világtól (2023)

Mostanában annyit csalódtam az újonnan készült egész estés filmeken, hogy ezt is csak erős fenntartásokkal kezdtem nézni. Kellemes meglepetés ért! Nagyon jó film! Mindenképpen érdemes rá szánni két órát. Ha valaki szereti a disztópiába hajló, enyhén filozofikus mozit, annak kötelező, vagy legalább erősen ajánlott.

Adott egy átlagostól is boldogabb amerikai, nagyvárosi család, akik az édesanya jóvoltából pár napra kiszakadhatnak a városi forgatagból, a mindennapi mókuskerékből. Az agilis családanya egy nem túl messzi, erdős helyen álló bérelhető luxusházba tereli az övéit. Van medence, madárcsicsergés és eleinte úgy tűnik, hogy a pazar dizájnú ház minden kényelme a család ígéretes kikapcsolódását szavatolja. Ám csakhamar megjelenik két idegen, apa és lánya, akik bebocsáttatást kérnek az épületbe, lévén igazolni tudják, az övék a ház, tulajdonosokként bérbe szokták adni, de most visszakéredzkednének, mert valami megmagyarázhatatlan, baljós dolog zajlik a nagyvilágban.   

A cselekmény szépen építkezik. Jelenetről-jelenetre fokozódik a nyomás, a feszültség. A szereplőkkel együtt a néző is fogja a fejét, mert válaszokat nem kapni. Dicséretes, hogy nem didaktikus a film. Nem rág szájba, ahogy az amerikai alkotásoknál egyébként megszokott. Mindenki a saját esze szerint találgat, vajon mi a baljós üzenetek valós értelme, hol a hiba, mitől az összeomlás és legfőképpen: van-e kiút a túléléshez? Kész szerencse, hogy nem látunk a filmben óriási tömegeket kétségbeesni. Azt már láttuk kisezerszer. Megrepedő aszfalt, lángralobbanó belvárosok, káosz a köbön... Itt – hála Istennek! – nincs látványos apokalipszis, és így is vérfagyasztó a mozi. Pont elég, hogy ekkor-akkor felvillan valami brutális szcéna révén a végzet ördögi, iszonyatos pofája. Ennek köszönhetően a kevés szereplőn múlik a történet ereje. Hálás is érte az összes nagynevű színész: rájuk hárult a sztoriban rejlő üzenet megfogalmazása – élnek is a kibontakozás lehetőségével. Gyors a recept. A világvége hangulat családi körben tálalva. Julia Roberts, Ethan Hawke, Kevin Bacon és Mahershala Ali a hátukon viszik magasba a The End táblát lengető alkotás mellbevágó közlendőjét. Utóbbi színészt a True Detectives harmadik epizódja óta jegyzem, figyelem miket csinál és amit látok, az eddig tetszik. Ahogy ez az elszabaduló poklot illusztráló jó kis thriller is. 10/10

A halál angyala (Sadz) – 1. évad (2020)

Már vagy négy-öt lengyel bűnügyi sorozatot láttam. A Wataha (Falka) mellett ez a széria tetszett legjobban, de ha visszagondolok, a többi sem volt rossz, sőt kifejezetten izgalmas, tartalmas és érdekes tévéfilmes láncolatokként emlékszem rájuk. Ilyenkor és azóta is mindig azon töprengek, vajon mi – magyarok – miért nem tudunk egy rendes, ízig-vérig magyar bűnügyi sorozatot képernyőre vinni? Esetleg többet is. Nekünk is vannak egzotikus tájaink, van nagyvárosi forgatag, káprázatosabbnál káprázatosabb helyszínek, akadnak színes karaktereink, jó színészeink és állítólag a filmgyártáshoz is értenek a magyar szakemberek, elvégre az amerikai álomgyár alapjait magyar filmesek rakták le a hőskorban, és azóta is generációkon átívelő zseniális operatőröket, rendezőket, vágókat adunk a nagyvilágnak. És mégsem sikerül jó magyar sorozatokra lelni. Ne mondja nekem senki, hogy pusztán pénzkérdésről van szó. Ez a lengyel széria sem csilliónyi összegekből készült, ennek dacára üt, letaglóz, fotelhoz köt, meg nevelve szórakoztat is.

Persze, akadnak hibái. Ha ilyen ostobák a lengyel zsaruk, kész paradicsom lehet Lengyelországban bűnözőként rosszalkodni. Szóval akadnak gyermeteg botlások a történetmesélésben. Ám ha mindig a logika vasszigora szerint történne meg, aminek meg kell történnie, nem hét epizódot, hanem kettőt se lehetett volna leforgatni a bűnügyi meséből, úgyhogy megbocsátható filmes vétek a sztori olykori túlpörgetése. Ezzel együtt akad ebben a szériában tömény közép-európai múltidézésen túl családi dráma és nagyon is korhű erőszakos tartalom is. Jó ez így. 8/10

FILMES NAPLÓ - 21.

 

Der Pass – A hágó – (2019) – 1. évad

Groteszk pózba helyezett meztelen férfi hulláját találják meg a bajor Alpok és Ausztria földrajzi határán. Eldönthetetlen, melyik állam rendőrségének a hatásköre lenne a gyilkosságot kinyomozni, ezért vegyes detektívpáros ered a sorozatgyilkos nyomába, egy ambiciózus német felügyelőnő és a mackós mozgású, lelkileg zilált salzburgi kollégája.

Az első évadot végignéztem. Aztán a másodikat is végigizgultam, ami minden tekintetben azonos színvonalú a kezdeti szériával. Összességében azt kell mondjam, ez az osztrák-német produkció simán odafér a klasszikussá minősült svéd ikertestvére, A híd mellé.

Annyira kellemes csalódás volt ez az Alpokban játszódó krimi-thriller, hogy arra szavak nincsenek.

Egy dolog, hogy A hídban már bevált zord, egzotikus tájjal ötvözik a történet vérfagyasztó és mégis drámai hangulatát, de miként A hídban, itt is a két főszereplő játéka viszi a prímet. A kettejük között vibráló feszültség adja a történet igazi mélységét. Külön figyelemreméltó, hogy a néző szeme láttára miként megy végbe egy hihetetlen lelki folyamat: a szétcsúszott osztrák nyomozó lassú eszmélése, ahogy önmagára és életcélra talál – ez kéremszépen igazi fejlődéstörténet, mesterien koreografálva.

Egy rakás fordulat van az epizódokban. Időnként még a mellékszereplők révén is gellert kap a sztori, csak kapkodtam a fejemet. Arany keze lehet a forgatókönyvírónak, nem különben az operatőrnek és csillagos ötös a rendezés, pedig sajnos a német produkciókban mostanában sűrűn-sűrűn túltolják a "jóeNberkedő" szekeret, de ebben sorozatban nyoma sincs a szinte már kötelező germán elhülyülés szimptómáinak: teringettét, milyen jó ezt leírni!

Végszóként melegen ajánlom mindenkinek, aki a hasonló műfajú sorozatokat kedveli.

Nálam 10/10.

Elkövetők – 1. évad (2023)

Ától cettig megnéztem.

Tanulságképpen. Büntettem magamat, amiért ilyen hülye vagyok, hogy beszopok minden ígéretesnek hazudozott amerikai bűnügyi gagyit.

Ez nem is egy krimi, hanem egy propaganda sorozat. A manapság divatos voke elmebaj összes ismérvét hozza kötelezően, klinikai eset gyanánt. Egy-egy szcénánál hangosan röhögtem, szekunder szégyenként, kínomban: ilyen marhaságokat nem lehet képernyőre rögzíteni. És mégis.

Csak az nézze meg, aki abszolút elfogadó például az LMBTQ habveréssel kapcsolatban. Sokáig én is az voltam, nem figyeltem arra, hogy időről időre valami új maszlag jelenik meg a filmeken. Nyeltem egyet, mikor rendre, parancsolatszerűen az azonos neműek pompás kapcsolatait reklámozták, de úgy voltam vele, haladjunk, rendben. Ám mára olyan elvtelen pimaszsággal és akkora erővel tolják a szivárványos biciklit, hogy a hozzám hasonló türelmes, jóízlésű embereket is megutáltatják az életellenes ideológiájukkal.

A fim története papírmasé sablon: már az első epizód végén sejteni lehet a véget, annyira didaktikus az amerikai rendező. Akár egy Jókai Mór regényben, itt is a jó az ordításig jó, a rossz pedig olyannyira rossz, hogy esélye sincs visszagurítani a focizó kisgyerekek közé a labdát.

A szereplőkről sem hozsannáznék.

Egytől-egyig "zs" kategóriások, a bérgyilkost leszámítva, akit mintha már láttam volna komolyabb mozikban mellékszereplőként. A főhős játéka abban merül ki, hogy bár többszörös gyilkos és soha nem volt tisztességes munkája, rendre egy földre szállt angyal béketűrésével támolyog vérfürdőről vérfürdőre, és néz a borjú szemével, szomorúan. Nyilván nem lehet rossz ember, amúgy, hisz homoszexuális, egy – a hóna aljáig érő – szintén néger kétcsaládos apuka a "vőlegénye".

Itt meg is bicsaklott a történet, elhűlve láttam, nem fehér és szőke fickó a babája, mert 100-ból 99 esetben ezt nyomják. Aggódom, nem lesz ebből baja a filmet jegyző stábnak? Az kipipálva, hogy a legisleg-rémségesebb figura kötelezően konzervatív, klubba járó fehér szörnyeteg, csakhogy a homlokára nem írták: Elon Musk. (Gondolom, nem volt merszük az elektromos autógyártás mellett további allúziókkal utalgatni a milliárdos démonra, mert esetleg hullasápadtra perelte volna a filmproducereket.) További rejtély, hogy mikor egy elit rablóbandát válogatnak össze az amerikaiak, akkor miért van az, hogy a film eseménye patikamérlegen követi az arányos bőrszín és nemi identitás kiskátéját, olyan egyenlően porciózva a szerepeket, hogy egyik kontinens népessége, vagy a nemi- és egyéb felekezet híve se érezze magát kisemmizve. Ezért itt is van állandóan arabul beszélő, Mikulást is megszégyenítően jóságos vén kasszafúró unokástól, továbbá a homoszexuális néger mellé még egy vajlingyni valagú – de amúgy aranyosra fazonírozott – feka szélhámos nő, meg acélszőke, de persze pszichopata skandináv bérgyilkos, anorexiás nő, aki telefonfülkényi őrző-védő hústornyokat hajigál csuklóból, meg még a jóég tudja miféle nációk, ahogy azt Amerikában Mórickáék elképzelik. Keresgélem a megfelelő jelzőt, a kifejezést: döbbenet. Talán ez sem fedi ennek a fércműnek a minősítését.
10/1.

És még jóeNber voltam.

The Fear (Félelem) – 1. évad (2012)

Nincs rá jobb szó: Peter Mullan egy zseni. Színészként nehéz párját találni, amikor rosszfiút játszik. Ahogy ebben a szériában a kiöregedő, értelmét elveszíteni kezdő beteget, azaz egy hajdanvolt rettegett maffiózót játssza – egyenesen parádés. Pedig nem csinál mást, csak olykor zavarodottan hunyorog és megremeg a szája széle: mi meg – nézők – a kezdődő alzheimeres ember vergődését látva már nem egy kemény krimit látunk, hanem csak egy szánni való, az összeomlás szélén tántorgó földi halandót, aki megpróbál a sorsán és a betegségén úrrá lenni, minden idegszálával a családot meg az érdekeltségeit védeni...

Fekete dráma.

Amúgy piszok jó angol bűnügyi történet (is) lehetne, az a szál sem gyenge, ám összességében mégiscsak egy ember énjének, az önképének a tragikus elvesztése áll a sztori centrumában, nem a koszovói albán kábítószeres gengszterekkel vívott háború. Négyrészes rövid brit sorozat. Megéri megnézni. 9/10

FILMES NAPLÓ - 20.

Gyilkosság a világ végén – 1. évad (2023)

Tegnap estefelé előbb vezettünk, aztán egyenlítettek a bolgárok, majd átvették a vezetést. Tíz perccel a meccs vége előtt szépen felhagytam a szurkolással. Eddig nem volt baj a vérnyomásommal, minek forszírozzam? Helyette egy új, online szériát szúrtam ki, levezetésképpen. A mindent eldöntő mérkőzés mindent eldöntő – egyenlítő – (ön)gólja így filmnézés közben ért. Halleluja.  
Még csak az első két epizódot láttam.
Nem sűrűn esik meg, hogy egy komplett széria vége előtt már kiforrott véleményt írok.
Többnyire akkor van így, ha valami tetszik. Értelemszerűen most is ez történt: ímmel-ámmal, a fentebbi okok miatt, jobb híján fogtam neki a sorozatnak. Ám nem kellett fél óra az első részből, már láttam, éreztem – ez nem egy szokványos történet, itt szó sincs a már bevált filmes furfangok erőltetéséről. Elsősorban az igényes képi világ ragadott meg.
Nagyon jó az operatőri munka! Az epizódokban szinte tapintható a fényekkel való játék: a különféle helyszínek, a térben és időben is különálló részek más-más effektusokat kapnak. Így a több idősíkon futó történet már a legelső snitteknél sem válik zavarossá. Nem szájbarágósan, mégis azonnal érthető minden. A képi megjelenítés valamelyest él ugyan a modern technika eszközeivel, de viszonylag kevés a CG elem.
Életszagú a történet, és itt el is időznék egy kicsit: elsőre tényleg azt gondoltam, hogy egy szokványos tini-detektíves valamit kell majd végig bosszankodnom. Aztán csak ámultam, milyen szépen átvezetik a hagyományos krimi szálat a már csaknem sci-fibe hajló körülményekbe, ahol érdemben el is indul az izgalmasnak ígérkező sztori. Egy titokzatos multimilliárdos sokszínű társaságot hív meg egy világtól eldugott, külön a találkozó céljára megépített hiper-modern izlandi szállodába. Kopogó mínuszok, sarki fény, hóvihar, gleccserek és gejzírek: lélegzetelállítóan zord a környezet. Belül, a kedélyes meleg szalonban pedig egymást nézik a vendégek. Egytől-egyig valamilyen tudományágnak a legkiválóbbjai. Különös emberekkel különös helyszínen különös esemény történik: már az első éjszakán egyiküket holtan találják. A házigazda szerint túladagolás történt, de az áldozat ex barátnője gyilkosságra gyanakszik. Eddig, és nem tovább láttam.
Nem spoilerezni akarok, nem is tudok, lévén magam sem ismerem a fejleményeket, viszont van egy sanda gyanúm, hogy a Tíz kicsi néger 2023-as, kissé átfazonírozott verzióját fogom látni. Annál is inkább ezt súgja az ösztönöm, mert a milliárdost alakító Clive Owent mostanában inkább csak negatív karakterek alakítójaként láttam. Ahogy öregszik, egyre többször osztják rá a rosszcsont szerepét. Lehet, nincs igazam. Ettől függetlenül a többiek is jók. A főhős kis nő különösen szépen vedlik vissza húsz éveket, és ugrik előre megint húszat. Ha így marad a sorozat, garantált az izgalmakkal együtt a jó szórakozás. Eddig: 10/10.

The Baker (2023)

Harvey Keitel és Ron Perlman miatt néztem meg: körülbelül ennyit is ér az egész film. A nyugdíjas John Wick, és a Denzel Washington féle Védelmező újabb, öregen elhülyülő, gyilkológépes története. Ezúttal egy megkukult unoka kíséri a bosszúszomjas nagytatát. A pék meg már csak olyan, hogy előtte bérgyilkolt egy életen át, és a pénzért kivégzettek után nyitott egy menő albán pékséget, hol mind a tíz ujjával finom, sós süteményeket dagaszthatott hajnaltájt. A rosszarcú bitangok ezt nem értékelték. Azok folyton csak csinálják a fesztivált:  belerandítanak a jámbornak hitt pékmester szakmájába. Nem hagyják neki mondogatni, hogy mit sütsz, kis szűcs. Így estt meg, hogy szar kerül a kenyértésztába, azaz valami szuper új drog a kétkilós vekni belsejébe, és onnét kezdve a hetven fölötti elaggott Perlman bácsi nyakát szegi, vagy vérét ontja egy kisebb évfolyam-találkozóra elégséges maffiózónak. Ezerszer látott pofonok és bunyós trükkök révén kell rádöbbenjünk, jobb ha fizetünk a pékség kaszájánál. Máskülönben könnyen megeshet, hogy egy ceruzával a nyakszirtünkben végezzük mi is. 10/3

Hunt Her, kill Her (2023)

Én azt a címet adtam volna: Bruce Vilma drágám, adja az életét.
Csak most a Nakatomi torony-  és irodaház helyett egy fűrészáru-gyár mérsékelten elegáns raktárában, fölpolcolt faládák között folyik a macska-egér harc. Amolyan szegény embernek készített Az utolsó cserkész lebutított verzióját tetszenek majd látni – némi módosítással. A főhős ezúttal nem kopasz, enervált zsaru, hanem egy éjjeli műszakos – egyébként vélhetően latina – takarítónő, aki eléggé sajnálatos módon egyedül nevelgeti momentán a dajkára bízott, otthon alvó kislányát. 
A mérsékeltre fazonírozott izgalmak rögtön a film első huszonöt perce után bebocsátást kérnek. A tisztítás-technológiai szakmunkakörben, humán erőforrásként alkalmazott kreol hölgy a gyakornoki munkaidejének legelső éjjelén féltucatnyi csúnya maszkos, tehát nyilvánvalóan rossz ember tör be a gyárba. Először azt hittem, bizonyára a zsákmányként értékes fűrészporra fáj a foguk.
Mit kellett megérnem? Ahelyett, hogy két kézzel tömnék a zsebeikbe a százas szögeket, vinnék a használt cirkula lapokat, vagy a kincset érő sárgaréz cuccot, rögvest a betörés után, botor módon ennek a kezdő takarítónőnek a vegzálásába fognak: le akarják vadászni.
Persze, a talpraesett gyakornok nem hagyja annyiban a dolgot. Bujkál, körömcseppig ragaszkodik a takarítónői állásához, ami egyben az élete. Némi szerencse, pontosabban az amerikai filmes logika történetfűzése után senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy vajon a reggeli műszakba érkező melósok kit találnak majd talpon maradva az éjszakai fogócska után. Nem akarom tovább csigázni a nagyérdeműt, pontozok: 10/2

TRAUMATOLÓGIA – 1. rész

(posztmodern experimentum)

Az imént sikerült néhány dolgot letisztázni, hogy Ivett miként került kapcsolatba ezzel a kyborg-akármicsodával. És hát nem kis félelmek mentén, de gondoltam, hogy mégis tárgyalok vele. Most az lesz: vagy én is meghalok tőle, vagy esetleg megértjük a dolgot.

Örömmel közlöm – sikerült a beszélgetés!

A Prodigy rendszeren keresztül kerültek kapcsolatba Ivettel, és az cyberg rendszer! Cyberg világ, de még mennyire! Mégis! Jó hírem van: az Ernő halálmeditációján végérvényesen kiborultak! Ugyanakkor az Ernő szüleire is irtó mérgesek!

Mindennek az oka Várkonyi Nándor könyve, a Sziriat oszlopai. (1972, Magvető)

Ez ugyanis egy átdolgozott kiadás! S bár nekem nagyon tetszett, úgy is mondhatnám, nekem bejött, viszont nekik sajnos: nem. Egyszerűen ezt nem tűrték. Azóta feltettem néhány kérdést, hogy én is jobban megértsem, mi vezénylete őket, mi a bajuk a szereplőkkel. Kiderült, csak egyes epizodistákkal van problémájuk. De azokkal kibékíthetetlen az ellentét. Épp miként a könyvön kívüli két rendőr-nyomozóval, akik a múltkor a kórházba érkeztek, hogy végre tükrök lehessenek.

Így, immáron elmondhatom: hatalmas helyük van az én életemben. Ezzel együtt annyit azért muszáj a rendőrségnek a tudomására hoznom, hogy egy az egyben a Sziriat oszlopai kizárólagos kiadási jogát a Yéza és tanítványai Kft-nek tükrözték oda.

Tehát nekem.

Honti Csaba és Szecsődi László. Honti – míg detektívvé nem avanzsált – világéletében nyomdász volt, de tudott zenélni is. Ritmusszekciót kísért. Föllépett mulatságokon, ha nagyon keresik, a szekrényében még megvan az a mályvaszín bársony zakó. Szecsődi meg eredetileg mérlegképes könyvelő volt. 2007 óta titkos ügynök. Rokon szakma. Azért képezték ki.

Értik? Könyvelő.

Könyvelő!

Még ha mérlegképes is, azért az ő tükrözése nem sikerült valami tökéletesen: valljuk be. Az élet igazságtalansága, hogy ilyen primitív létformában is könnyű följebb csúsznia a társadalmi ranglétrán. Sajnos az a problémám, hogy gyakran nem logisztikai, szenvedélybeteg, vagy szerves kémiai nyelven fogalmazok. De ez hadd ne legyen az én felelősségem!

A biológiában is vannak szerves és szervetlen anyagok, ugye. Meg vannak gyökerek is. Ebből az egészből lett aztán a már említett Ivett-kyborg Watergate botrány. Belém égett, most már mindegy. Mehetnék tovább, de kísért, aktívan bekapcsolódik, túrja az agyamat míg élek. És akkor a családomat még nem is említettem!

Tehát Ivettnek az isteni rendszerben mopedje volt. Ernő halálmeditátor Smart autójával őt követte. Nem tudom, mi célból. Erre rálátásom öt vagy hét évig nekem szinte alig lehetett. Közöm hozzá meg éppenséggel semmi! (Itt jegyzem meg: Ivett szüleinek Trabantjuk volt. De ez száz százalékban független attól, kinek milyen kocsija van a valóságban, most.)

És akkor én – Zöld Szórt Fény – egy Jaguár Conwoyjal rendelkezem az isteni rendszerben. A Jaguár Conwoy, amit a családomtól külön véleményen létrehoztam itt a Földön is. Nem raktam ki az Ivett mellé, mert fölfogtam, hogy ő a mopedjén a saját útját járja a 9-es szektorban. Ha és amennyiben a szülei elérhetők voltak telefonon. Ez a szeretet rész, a kapcsolatok láncolata simán áthidalható. Ámbár az Ernőt, nos, azt nyilván nem tudták soha megoldani. Ez is tény.

Visszakanyarodva a lényegre: nyugodtan száguldozzanak az autópályán (hogy úgy mondjam, az élet autópályáján!) a járgányaikkal, a Jaguár Conwoyom akkor is földi világklasszis, megcsináltam. Világelső!

Fekete Pákó Add ide a diditje és Adrian Celentano Prequeroja a fasorban ballag mögötte! Tutaja sincs, például Celentanónak. Hiába tükrözik a kórházi szuterénben Honti és Szecsődi urak! Pláne Honti Csaba Godfather stílusát ismerve… Csoda, ha nem félhomály van odalent. 

Mostanra a szakma is kezdi megérteni, hogy bármikor előkapok egy mopedet, ha az élethelyzet rövid reagálást kíván tőlem. De ebbe ne merüljünk bele. Érintőlegesen a cyberg rendszer is csak annyit üzen az emberiségnek, hogy ők pusztán Ivetten és most már rajtam körösztül szeretnék kikérdezni a Világkormányt, mégis, hogyan képzelik a jövőt az általuk globálisan kiépített Terminátor rendszerrel? A humanoid überfejlesztések mi végre történtek az elmúlt húsz évben? Aligha kérdéses: ezt a civil lakosság ellen akarják majd alkalmazni. Savas esőköpenyeket már osztottak.

(folytatjuk)    

KOCSMÁK NÉPE

"Minden faluba legalább két kocsma kell:
az egyikbe jár az ember,
a másikba pedig be sem teszi a lábát."

Kocsma 1.
tus, toll

A kocsma az igazi.
Ott lehet mulatni, mesélni, ölni és kacagni úgy, hogy közben jobbára csak a pohár elvastagodó talpán körösztül kivetülő világot járja be a férfiszem, de a képzelet a fáradtságon átnyargalva fölvizslatja a kozmikus lét ismeretlenebb zugait, csillagport rúgva a valóság pofájába, a durva realitást kiröhögve, mert a szavak, meg a zene ritmusára levetkőzzük a mulandóság kényszerzubbonyát, a nőies parfümszagú nagyon is számító, kimért, s ilyetén örökké gyanús hétköznapi érzelmeket.

Nem vele kezdődik, és nem vele végződik.
Ez is bizonyosság.
De a mára kilúgozott transzcendencia talán legutolsó mentsváraként működő becsületvesztő kiskocsma még mindig szorgalmasan bevégzi a minden koron rá testált szerepét, és úgy szolgálja a férfitársadalmat, mint ahogy az emberi testet a lelkiismeret. Kimutathatóan, szervileg nincs ugyan bennünk, nem a részünk, vagy ha igen, nem mindenkinek egyforma mértékben, miközben néha kifejezetten ellenünk dolgozik, ha szeretjük, ha nem. De nélküle kevesebbek, szegényebbek, keserűbbek – és igen, hittel vallom! – rosszabbak is lennénk…

Pk