A falakon túl – 1. évad (2016)
Vigyázat, szólok előre, ez amolyan művészfilm!
Azoknak mondom, akik nem vevők az ilyesmire. Egyébként egy nagyon szép, érzelmes dráma, sok misztikummal. Három epizódos francia mini sorozat, az örök és elrendeltetett kapcsolatról szól két ember között: a téren és időn átívelő szerelemről.
Napjaink Párizsában járunk. Lisa, az elmagányosodott nagyvárosi nő új helyre, egy kevésbé forgalmas utcába költözik. Szemben vele, az utca túloldalán egy jó régi lakóház áll, ami valami női ösztön révén mégiscsak felkelti a figyelmét. Egy nap Lisa szemtanúja lesz annak, hogy a szemközti, titokzatos épületből egy korábban elhalt idősebb férfi mumifikálódott holttestét hozzák ki. Ám a fordulat csak most következik: kiderül, hogy a túlsó szomszédban elhunyt rejtélyes öregember pont Lisát jelölte meg örököséül, így a nő azonnal be is költözhet az elhagyatott házba. Mivel az épület patinás és hatalmas, Lisa némi habozás után elfogadja a tényt, átcuccol a jótevője által rátestált ingatlanba, ahol viszont már az első házban töltött éjszakán furcsa hangokat hall, ezért kereső útra indul. Felfedezi, hogy a falak üregesek, járatok húzódnak a falak mögött és között – egy egész labirintust rejlik az örökségében. Nem is kell sokat várni, ez a sötét útvesztő egykettőre elveszejti magában Lisát, aki bolyongásában rálel valódi énjére.
Hihetetlenül jól fényképezett széria, s bár viszonylag kevés a helyszín, mondhatni az egysíkú történethez illenek a képsorok, mégsem érezni unalmat, mert a látvány magával ragadó. Bevallom, a közepe tájékán megfordult a fejemben, hogy feladom. Aztán mégis végignéztem és nem bántam meg. Őszintén: a végét meg is sirattam. Szép. Nem a mostani idők szava szerinti misztikus sci-fi, attól lassúbb menetű, filozofikusabb, kevésbé hajt a szorongásra, inkább a belső dolgok irányába nyit egy ajtót. Nekem tetszett: 8/10.
Távol a világtól (2023)
Mostanában annyit csalódtam az újonnan készült egész estés filmeken, hogy ezt is csak erős fenntartásokkal kezdtem nézni. Kellemes meglepetés ért! Nagyon jó film! Mindenképpen érdemes rá szánni két órát. Ha valaki szereti a disztópiába hajló, enyhén filozofikus mozit, annak kötelező, vagy legalább erősen ajánlott.
Adott egy átlagostól is boldogabb amerikai, nagyvárosi család, akik az édesanya jóvoltából pár napra kiszakadhatnak a városi forgatagból, a mindennapi mókuskerékből. Az agilis családanya egy nem túl messzi, erdős helyen álló bérelhető luxusházba tereli az övéit. Van medence, madárcsicsergés és eleinte úgy tűnik, hogy a pazar dizájnú ház minden kényelme a család ígéretes kikapcsolódását szavatolja. Ám csakhamar megjelenik két idegen, apa és lánya, akik bebocsáttatást kérnek az épületbe, lévén igazolni tudják, az övék a ház, tulajdonosokként bérbe szokták adni, de most visszakéredzkednének, mert valami megmagyarázhatatlan, baljós dolog zajlik a nagyvilágban.
A cselekmény szépen építkezik. Jelenetről-jelenetre fokozódik a nyomás, a feszültség. A szereplőkkel együtt a néző is fogja a fejét, mert válaszokat nem kapni. Dicséretes, hogy nem didaktikus a film. Nem rág szájba, ahogy az amerikai alkotásoknál egyébként megszokott. Mindenki a saját esze szerint találgat, vajon mi a baljós üzenetek valós értelme, hol a hiba, mitől az összeomlás és legfőképpen: van-e kiút a túléléshez? Kész szerencse, hogy nem látunk a filmben óriási tömegeket kétségbeesni. Azt már láttuk kisezerszer. Megrepedő aszfalt, lángralobbanó belvárosok, káosz a köbön... Itt – hála Istennek! – nincs látványos apokalipszis, és így is vérfagyasztó a mozi. Pont elég, hogy ekkor-akkor felvillan valami brutális szcéna révén a végzet ördögi, iszonyatos pofája. Ennek köszönhetően a kevés szereplőn múlik a történet ereje. Hálás is érte az összes nagynevű színész: rájuk hárult a sztoriban rejlő üzenet megfogalmazása – élnek is a kibontakozás lehetőségével. Gyors a recept. A világvége hangulat családi körben tálalva. Julia Roberts, Ethan Hawke, Kevin Bacon és Mahershala Ali a hátukon viszik magasba a The End táblát lengető alkotás mellbevágó közlendőjét. Utóbbi színészt a True Detectives harmadik epizódja óta jegyzem, figyelem miket csinál és amit látok, az eddig tetszik. Ahogy ez az elszabaduló poklot illusztráló jó kis thriller is. 10/10
A halál angyala (Sadz) – 1. évad (2020)
Már vagy négy-öt lengyel bűnügyi sorozatot láttam. A Wataha (Falka) mellett ez a széria tetszett legjobban, de ha visszagondolok, a többi sem volt rossz, sőt kifejezetten izgalmas, tartalmas és érdekes tévéfilmes láncolatokként emlékszem rájuk. Ilyenkor és azóta is mindig azon töprengek, vajon mi – magyarok – miért nem tudunk egy rendes, ízig-vérig magyar bűnügyi sorozatot képernyőre vinni? Esetleg többet is. Nekünk is vannak egzotikus tájaink, van nagyvárosi forgatag, káprázatosabbnál káprázatosabb helyszínek, akadnak színes karaktereink, jó színészeink és állítólag a filmgyártáshoz is értenek a magyar szakemberek, elvégre az amerikai álomgyár alapjait magyar filmesek rakták le a hőskorban, és azóta is generációkon átívelő zseniális operatőröket, rendezőket, vágókat adunk a nagyvilágnak. És mégsem sikerül jó magyar sorozatokra lelni. Ne mondja nekem senki, hogy pusztán pénzkérdésről van szó. Ez a lengyel széria sem csilliónyi összegekből készült, ennek dacára üt, letaglóz, fotelhoz köt, meg nevelve szórakoztat is.
Persze, akadnak hibái. Ha ilyen ostobák a lengyel zsaruk, kész paradicsom lehet Lengyelországban bűnözőként rosszalkodni. Szóval akadnak gyermeteg botlások a történetmesélésben. Ám ha mindig a logika vasszigora szerint történne meg, aminek meg kell történnie, nem hét epizódot, hanem kettőt se lehetett volna leforgatni a bűnügyi meséből, úgyhogy megbocsátható filmes vétek a sztori olykori túlpörgetése. Ezzel együtt akad ebben a szériában tömény közép-európai múltidézésen túl családi dráma és nagyon is korhű erőszakos tartalom is. Jó ez így. 8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése