Fotó: Stekovics János |
Szellemi és földrajzi értelemben is két Martonost ismerek. Magyaráznám a könnyebbiket, a földrajzi olvasatban vett Martonosokat. Az egyik nálunk van. A Tisza partján terül el, vagyis, attól kicsit beljebb. Elárulom: szívemnek kedves hely volt. Nagyon sokáig – akárhányszor arra terelődött a szó, Kanizsán kívül hol képzelném el az életemet – rendre Martonost neveztem meg, mint olyan települést, ami mentes a kanizsaias „nagyváros” nyűgjeitől. Ahol rend van, csönd, tisztaság. Falusian kedélyes, szerethető a környezet, és ami a legfontosabb – ott a Tisza. A sok évvel ezelőtti Martonos nekem földi paradicsom volt. A Tank utcában, vagy a girbegurba közök valamelyik portáján reméltem megöregedni. Nyugalmat találni. (Ami azt illeti – visszafogott keservvel, finoman szólva – ez az álmom nem teljesült. Eljött az idő, hogy már a sokat pörölt kanizsai nyüzsgést is visszasírom. Minek álmodik az olyan, akinek az ébrenlét is fáj.)
A másik geográfiai Martonosra
Erdélyben bukkantam. Többedmagammal kirándultunk az ezeréves határ környékén.
Döbbenten álltunk a helységnév táblánál, amin románul és magyarul is olvasható
volt a falu neve, ami lehet, hogy Kézdivásárhelytől 12 kilométerre, keletre, a
Nagyhegy alatti völgykatlanban fekszik, de nekünk, akkor – menten a bácskai
Martonos jutott az eszünkbe. Alighanem megérintett bennünket az az irdatlan
történelmi léptékű kegyelem, amely időben és térben, egymástól ennyire távol,
ám mégis két egyforma nevű magyar falut adott ennek a nemzetnek.
Jöjjön a neheze. Szellemi
értelemben is két Martonos él bennem.
Az egyik: a múlt Martonosa. A
történelmi település, ami a szerencséjén túl a magabízó erejének is köszönhette,
hogy túlélte a török hódoltságot. Bátraké a szerencse – tudjuk. Mégsem lehet
csak és csupán egyfajta mázlinak tekinteni a tényt: a középkori Martonos egy
Isten háta mögötti mocsár- és lápvilág kellős közepén húzta meg magát a
vészterhes másfélszáz évben. Mert lehet – tényleg ez segítette a túlélésüket az
akkoriaknak. Ám az is bizonyos – ember is kellett ehhez a feladathoz. A
megmaradáshoz. A mocsártenger közepén a magyar élet folytonosságához,
átvészelve emberöltőket, bízva a szebb jövőben, ami oly nehezen akart eljönni,
hogy jószerével sosem ért ide. Az a Martonos, az iszapszagú, zsombékos,
békakuruttyolós, szilaj és bátor falu volt a környék egyetlen lakott
települése, széles hetedhét határban. Az a Martonos példát mutatott
mindenkinek, miként kell emberként, magyarként, szolgálni mindhalálig egy
ügyet. A nemzetet. Az életet. A jövőt. Jó érzés, ha erre a Martonosra gondolok.
Viszont nem jó az, ahogy a mai
Martonost látom. A megmaradás falujából, a hajdani kemény, töröknek ellenálló
kis fészekből mára a teljes tanácstalanság faluja lett. Beleborzongani, ahogy a
történelmi idősíkok párhuzama, a két minőség közti tátongó szakadékot nézzük.
A helyzet, ez a 2018-as
ismert. Hely és időhiány okán nem taglalnám. Hisz mindenki számára köztudott.*
Sírunk miatta, mert sírni: na,
azt – tudunk. Csak őszintén szembenézni a problémákkal, és megpróbálni
orvosolni a gondokat: ahhoz nincs tehetségünk, erőnk, elszántságunk. Inkább
átmutogatunk másokra.
A martonosi élhetetlen
körülmények miatt okolni szokás Belgrádot, Szabadkát. Mint mindig, most is a
legkönnyebb utat választjuk. Vérmérséklet és pártállás kérdése, hogy valaki a
szerb pártokat tartja-e ludasnak a dologban, vagy a magyar érdekvédelem hiánya
miatt szidja a politikusainkat.
Belgrád, de már Szabadka is
túlontúl messze van Martonos problémájához.
Azt ugyanis sem Belgrádban,
sem máshol meggyógyítani nem lehet.
Csak egy helyen: Martonoson.
És – függetlenül a településen
virágzó magánszektor sikeres vállalkozásaitól –, akik a legfőbb bűnösök abban,
hogy mostanára a falu a megtestesült kétségbeesés példaképévé kezd válni, azok
éppen a helyben lakók, a martonosiak. Igen.
A településtörténet legnagyobb
hibáját azok vétették, akik a birtokukban lévő családi házakat fillérekért,
bácskaiasan mondva „szarér’-húgyér’” adták oda olyan elemeknek, akikről már
akkor tudható volt: nem a falu közösségének a javát fogják szolgálni.
Úgy jártak ezek a martonosiak,
mint a bibliai Ézsau, aki egy tál lencséért lemondott minden kiváltságáról. Mint
a közismert ószövetségi történet mondja: Ézsau fáradtan és éhesen jött haza a
mezőről. Jákob éppen egy fazék lencsét főzött. Mikor Ézsau megkérte, hogy adjon
neki, a testvére gyakorlati érzékkel azt felelte: „Add nekem érte azonnal
elsőszülöttségi jogodat!" (1Móz 25,31). Az elsőszülöttségi jog értékes
kiváltság volt az Ószövetségben, amely a családban a legidősebb fiút illette
meg. Ezáltal lett később a család vagy törzs feje, és ez biztosított neki az
örökségből kettős részt. Ezt az elsőszülöttségi jogot azonban Ézsau abban a
pillanatban értéktelennek tekintette. Mit használ az elsőszülöttségi jog, ha
egyszer ilyen éhes vagyok – gondolta. Annyira erőt vett rajta az éhség, hogy
kész volt szinte mindent feláldozni azért, hogy pillanatnyi étvágyát
kielégítse: maradandó értékről mondott le érte. És megkötötte a rettenetes csereügyletet.
Az ominózus martonosi
háztulajdonosokon is erőt vett az éhség. Megkötötték a maguk rettenetes és – félő, visszacsinálhatatlan – csereüzletüket. A nagyszülők háza, az örökölt hajlék
helyett kedvesebb volt az az egy tál lencse. A falura zúdított bajjal pedig
egyikük sem törődött, mert azt vélték, hogy a párnacihába dugott eurók zizegése
majd feledteti az idegenek lármáját, viselkedését, oda nem illőségét. Nem. Nem
feledteti.
Így lett Martonos kicsiben a
mi önsorsrontásunk szimbóluma. A kitartás faluja helyett háromszáz év után az
önföladás falujává vált. Dermesztő a bizarr fölismerés, a sors fintora: pont
azok uralják majd el ezt a kedves kis bácskai települést, akik elől saját
rátermettségének köszönhetően annakidején megmenekült.
Új honfoglalók. Idegen
nyelvűek, idegen vallásúak, idegen szokásúak, idegen szívűek, akik Bácskából
száz év múlva sem fognak megérteni semmit. Már most látszik: nem is akarnak
megérteni semmit. Inkább a saját képükre formálnák azt. Elvégre uralják
Martonost, éjjel-nappal.
Ha hagyjuk, hogy eluralják. A
múltból merített tapasztalat adott.
Talán el kéne kezdeni
alkalmazni ugyanazokat az ellenálló módszereket, amiket hajdanában. Eréllyel
közbelépni, nem kushadni. Közösen.
Ez a kulcsszó. Közösen. Ahol
összefogás van, ott a közösség ereje a közös célért mozdul.
Akkor megeshet: mégiscsak
marad reménye azoknak akik a martonosi megmaradás mellett döntöttek.
Pk
Pk
*Akiknek a téma ismeretlen, az alábbiak alapján tájékozódhatnak.
Köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat Magyarkanizsa község kis falvában a betelepülő romák, akik aprópénzért vásárolják fel a szinte lakhatatlan állapotban lévő házakat, hogy aztán akár tizedmagukkal belakják azt, szociális segélyből eléldegélve, és lassan, de biztosan megváltoztatva a település etnikai összetételét. Az 1700 lakosú Martonoson megközelítőleg 170-re tehető azon romák száma, az őslakosok mellett, akik a belső migráció következtében itt kötöttek ki. Egyelőre. De jövetelük folyamatos, eladó házak is vannak még, a helybeliek pedig egyre nyugtalanabbak, mert megszaporodtak a lopások, az utóbbi időben pedig – amióta a magukat Boszniából ide települőnek vallók is megérkeztek – az éjszaki dorbézolás, továbbá a fiatal lányok és idős emberek inzultálása is a martonosi emberek mindennapjainak részévé vált.
Köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat Magyarkanizsa község kis falvában a betelepülő romák, akik aprópénzért vásárolják fel a szinte lakhatatlan állapotban lévő házakat, hogy aztán akár tizedmagukkal belakják azt, szociális segélyből eléldegélve, és lassan, de biztosan megváltoztatva a település etnikai összetételét. Az 1700 lakosú Martonoson megközelítőleg 170-re tehető azon romák száma, az őslakosok mellett, akik a belső migráció következtében itt kötöttek ki. Egyelőre. De jövetelük folyamatos, eladó házak is vannak még, a helybeliek pedig egyre nyugtalanabbak, mert megszaporodtak a lopások, az utóbbi időben pedig – amióta a magukat Boszniából ide települőnek vallók is megérkeztek – az éjszaki dorbézolás, továbbá a fiatal lányok és idős emberek inzultálása is a martonosi emberek mindennapjainak részévé vált.
(Magyar Szó)