MARTONOSAINK

Fotó: Stekovics János

Szellemi és földrajzi értelemben is két Martonost ismerek. Magyaráznám a könnyebbiket, a földrajzi olvasatban vett Martonosokat. Az egyik nálunk van. A Tisza partján terül el, vagyis, attól kicsit beljebb. Elárulom: szívemnek kedves hely volt. Nagyon sokáig – akárhányszor arra terelődött a szó, Kanizsán kívül hol képzelném el az életemet – rendre Martonost neveztem meg, mint olyan települést, ami mentes a kanizsaias „nagyváros” nyűgjeitől. Ahol rend van, csönd, tisztaság. Falusian kedélyes, szerethető a környezet, és ami a legfontosabb – ott a Tisza. A sok évvel ezelőtti Martonos nekem földi paradicsom volt. A Tank utcában, vagy a girbegurba közök valamelyik portáján reméltem megöregedni. Nyugalmat találni. (Ami azt illeti – visszafogott keservvel, finoman szólva – ez az álmom nem teljesült. Eljött az idő, hogy már a sokat pörölt kanizsai nyüzsgést is visszasírom. Minek álmodik az olyan, akinek az ébrenlét is fáj.)

A másik geográfiai Martonosra Erdélyben bukkantam. Többedmagammal kirándultunk az ezeréves határ környékén. Döbbenten álltunk a helységnév táblánál, amin románul és magyarul is olvasható volt a falu neve, ami lehet, hogy Kézdivásárhelytől 12 kilométerre, keletre, a Nagyhegy alatti völgykatlanban fekszik, de nekünk, akkor – menten a bácskai Martonos jutott az eszünkbe. Alighanem megérintett bennünket az az irdatlan történelmi léptékű kegyelem, amely időben és térben, egymástól ennyire távol, ám mégis két egyforma nevű magyar falut adott ennek a nemzetnek.

Jöjjön a neheze. Szellemi értelemben is két Martonos él bennem.

Az egyik: a múlt Martonosa. A történelmi település, ami a szerencséjén túl a magabízó erejének is köszönhette, hogy túlélte a török hódoltságot. Bátraké a szerencse – tudjuk. Mégsem lehet csak és csupán egyfajta mázlinak tekinteni a tényt: a középkori Martonos egy Isten háta mögötti mocsár- és lápvilág kellős közepén húzta meg magát a vészterhes másfélszáz évben. Mert lehet – tényleg ez segítette a túlélésüket az akkoriaknak. Ám az is bizonyos – ember is kellett ehhez a feladathoz. A megmaradáshoz. A mocsártenger közepén a magyar élet folytonosságához, átvészelve emberöltőket, bízva a szebb jövőben, ami oly nehezen akart eljönni, hogy jószerével sosem ért ide. Az a Martonos, az iszapszagú, zsombékos, békakuruttyolós, szilaj és bátor falu volt a környék egyetlen lakott települése, széles hetedhét határban. Az a Martonos példát mutatott mindenkinek, miként kell emberként, magyarként, szolgálni mindhalálig egy ügyet. A nemzetet. Az életet. A jövőt. Jó érzés, ha erre a Martonosra gondolok.

Viszont nem jó az, ahogy a mai Martonost látom. A megmaradás falujából, a hajdani kemény, töröknek ellenálló kis fészekből mára a teljes tanácstalanság faluja lett. Beleborzongani, ahogy a történelmi idősíkok párhuzama, a két minőség közti tátongó szakadékot nézzük.

A helyzet, ez a 2018-as ismert. Hely és időhiány okán nem taglalnám. Hisz mindenki számára köztudott.*

Sírunk miatta, mert sírni: na, azt – tudunk. Csak őszintén szembenézni a problémákkal, és megpróbálni orvosolni a gondokat: ahhoz nincs tehetségünk, erőnk, elszántságunk. Inkább átmutogatunk másokra.

A martonosi élhetetlen körülmények miatt okolni szokás Belgrádot, Szabadkát. Mint mindig, most is a legkönnyebb utat választjuk. Vérmérséklet és pártállás kérdése, hogy valaki a szerb pártokat tartja-e ludasnak a dologban, vagy a magyar érdekvédelem hiánya miatt szidja a politikusainkat.

Belgrád, de már Szabadka is túlontúl messze van Martonos problémájához.

Azt ugyanis sem Belgrádban, sem máshol meggyógyítani nem lehet.

Csak egy helyen: Martonoson.

És – függetlenül a településen virágzó magánszektor sikeres vállalkozásaitól –, akik a legfőbb bűnösök abban, hogy mostanára a falu a megtestesült kétségbeesés példaképévé kezd válni, azok éppen a helyben lakók, a martonosiak. Igen.

A településtörténet legnagyobb hibáját azok vétették, akik a birtokukban lévő családi házakat fillérekért, bácskaiasan mondva „szarér’-húgyér’” adták oda olyan elemeknek, akikről már akkor tudható volt: nem a falu közösségének a javát fogják szolgálni.

Úgy jártak ezek a martonosiak, mint a bibliai Ézsau, aki egy tál lencséért lemondott minden kiváltságáról. Mint a közismert ószövetségi történet mondja: Ézsau fáradtan és éhesen jött haza a mezőről. Jákob éppen egy fazék lencsét főzött. Mikor Ézsau megkérte, hogy adjon neki, a testvére gyakorlati érzékkel azt felelte: „Add nekem érte azonnal elsőszülöttségi jogodat!" (1Móz 25,31). Az elsőszülöttségi jog értékes kiváltság volt az Ószövetségben, amely a családban a legidősebb fiút illette meg. Ezáltal lett később a család vagy törzs feje, és ez biztosított neki az örökségből kettős részt. Ezt az elsőszülöttségi jogot azonban Ézsau abban a pillanatban értéktelennek tekintette. Mit használ az elsőszülöttségi jog, ha egyszer ilyen éhes vagyok – gondolta. Annyira erőt vett rajta az éhség, hogy kész volt szinte mindent feláldozni azért, hogy pillanatnyi étvágyát kielégítse: maradandó értékről mondott le érte. És megkötötte a rettenetes csereügyletet.

Az ominózus martonosi háztulajdonosokon is erőt vett az éhség. Megkötötték a maguk rettenetes és – félő, visszacsinálhatatlan – csereüzletüket. A nagyszülők háza, az örökölt hajlék helyett kedvesebb volt az az egy tál lencse. A falura zúdított bajjal pedig egyikük sem törődött, mert azt vélték, hogy a párnacihába dugott eurók zizegése majd feledteti az idegenek lármáját, viselkedését, oda nem illőségét. Nem. Nem feledteti.

Így lett Martonos kicsiben a mi önsorsrontásunk szimbóluma. A kitartás faluja helyett háromszáz év után az önföladás falujává vált. Dermesztő a bizarr fölismerés, a sors fintora: pont azok uralják majd el ezt a kedves kis bácskai települést, akik elől saját rátermettségének köszönhetően annakidején megmenekült.

Új honfoglalók. Idegen nyelvűek, idegen vallásúak, idegen szokásúak, idegen szívűek, akik Bácskából száz év múlva sem fognak megérteni semmit. Már most látszik: nem is akarnak megérteni semmit. Inkább a saját képükre formálnák azt. Elvégre uralják Martonost, éjjel-nappal.  

Ha hagyjuk, hogy eluralják. A múltból merített tapasztalat adott.

Talán el kéne kezdeni alkalmazni ugyanazokat az ellenálló módszereket, amiket hajdanában. Eréllyel közbelépni, nem kushadni. Közösen.

Ez a kulcsszó. Közösen. Ahol összefogás van, ott a közösség ereje a közös célért mozdul.

Akkor megeshet: mégiscsak marad reménye azoknak akik a martonosi megmaradás mellett döntöttek.

                                                                     Pk

*Akiknek a téma ismeretlen, az alábbiak alapján tájékozódhatnak.

Köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat Magyarkanizsa község kis falvában a betelepülő romák, akik aprópénzért vásárolják fel a szinte lakhatatlan állapotban lévő házakat, hogy aztán akár tizedmagukkal belakják azt, szociális segélyből eléldegélve, és lassan, de biztosan megváltoztatva a település etnikai összetételét. Az 1700 lakosú Martonoson megközelítőleg 170-re tehető azon romák száma, az őslakosok mellett, akik a belső migráció következtében itt kötöttek ki. Egyelőre. De jövetelük folyamatos, eladó házak is vannak még, a helybeliek pedig egyre nyugtalanabbak, mert megszaporodtak a lopások, az utóbbi időben pedig – amióta a magukat Boszniából ide települőnek vallók is megérkeztek – az éjszaki dorbézolás, továbbá a fiatal lányok és idős emberek inzultálása is a martonosi emberek mindennapjainak részévé vált. 

(Magyar Szó)

A délvidéki Magyar Szó vonatkozó cikke itt olvasható.

                                                                                          

SZÉLJEGYZETEK

Zivatar előtt - budai utca (grafikám)

Olvasok. Rádiót hallgatok. Van, hogy egy téma megpendít bennem valamit. Olyankor a kezem ügyébe kerülő papírfecnire ráírom amit gondolok. Aztán megy szépen a cipős dobozba. Majd ha komoly írásra kerül a sor, onnét kibányászható lesz a nyersanyag. Igyekszem szebbé álmodni a kis világomat attól, ami. Néha a szavamat is hallatom, nem átallom leírni amit gondolok róla, még ha ezért rasszistának, antiszemitának, fasisztának, nácinak vagy éppen bunkó bácskai kormánypárti szavazónak fognak is tartani.

Egyébként is annak tartanak, na, bumm. Ilyen firkantott töredékekből, dirib-darab foszlányokból szedtem össze egy szerény, réti bokrétára valót.

Azt írja Tamás Gáspár Miklós a 168 órában, hogy "nem bánom, hogy Steve Bannon meg Milo Hogyishívják ellátogat Pestre".

Vicces. Tamás Hogyishívják fölött is rég elrepült az idő vasfoga. Amiben hitt, annak az ellenkezőjét is hitte már. Megjárta rotorként a damaszkuszi utat. Ideje lenne átadnia a helyét az ilyen Milo-féléknek. Az ő világlátásuk hitelesebb ettől a lepukkant góbé-zsidó filozófusétól, aki három évtizede a falu rozsdás biciklijeként ki-be jár a tévéstúdiókba és osztja az észt a hasonszőrű, levitézlett kompánia között. Újvidéket kivéve jószerével sehova nem hívják. No persze, megértem, hogy keserű lett a savanyú szőlő. Itt van egy - hajdani önmagához, a harcias antikommunista TGM-hez hasonló - feltűnésileg aktív médiasztár. Milonak friss gondolatai vannak, kurvajól megél belőle és még szeretik is a népek, dacára annak, ami. Tamás Mittudoménki meg már csak a HVG-n pöszöghet, azoknak is időnként kínos. Sic transit gloria mundi.

Élőben közvetítette a kilenc halált hozó közúti balesetet a román kisbusz sofőrje.

Balesetet már korábban is okozott, súlyos sérültek maradtak utána. 

Mégis csak pénzbüntetést kapott, majd mint a példa mutatja, kiszuperált járgánnyal száguldozhatott jogsi nélkül az utakon, mert amúgy rasszizmus, tudjuk, ugye?

Néha a közlekedési rendőröknek alkoholteszt helyett egy öt kérdésből álló tudásfelmérőt sem ártana kitöltetniük, kézírással. 

Tartok tőle, túl sokan lennének, akik még a kérdést sem tudnák elolvasni, nemhogy leírva tőmondatban megválaszolni.

Na: ezek mégis hogy jutnak jogosítványhoz?

Melyik írástudatlan barom lesz az, aki eltapos engem, vagy a halálát okozza majd másoknak, a vétlen közlekedőknek.

Ha már itt tartunk. Nem csak az alkoholszonda, hanem a négyévenkénti voksolás mellé (előtt) richtig kitöltetnék minden alannyal egy 3-5 kérdésből álló nyolcosztályos elemiben házi feladatként kapott kérdéskört. 

Olyan kérdések lennének benne, hogy mi ma hazánk államformája, ki az elnöke, melyik Európa leghosszabb folyója, mondj három prím számot, határozd meg emlős, hüllő vagy micsoda pontosan a bölömbika und so weiter. És akkor - óvatos becslés szerint is - a voksolásra jogosultak közel fele el lenne tiltva a közügyektől. Akkor lenne csak sivalkodás, diktatúra, egyéb nyalánkságok!

Németország keleti felében korántsem örülnek a bevándorlásnak. Erről, és a német társadalom magához térésének folyamatáról beszélt egy interjúban Joachim Klose, a CDU pártalapítványának szászországi vezetője.

Nincs minden veszve, nyugatabbra, azaz kelet-németebbre sem. Bizonyos, hogy a nagyon is életszerű helyzetek "józan, paraszti ésszel" megfogalmazott egyszerű válaszokat fognak adni. 

Ezeket az okosabbja, a saját közösségéért valóban felelősséget vállaló vezetők (vannak ilyenek) kimondják, keresik a méltó, leghelyesebb megoldásokat. Akiket meg csak a politikai sarzsi, a túlélés, a kaparcsiság és a hatalom mániákus megragadása ösztönöz, azokról az ilyesmi lepörög és mantrázzák, amit a mainstream görényhad vinnyog, ki ne lógjanak a sor(os)ból, jaj, mi lesz akkor, muramiste', muramiste', ahogy a jó magyar klasszikus író papírra vetette.Idő kérdése csak Európa normálisabbik felének a teljes ébredése. Megjósolom: nagy haddelhaddal fog járni, a nyivákoló klientúra még sokáig döglődzik majd saját elvtelenségének köszönhető levében. De ez már ne aggasszon bennünket!

Az idő nekünk dolgozik. Igen, nekünk, magyaroknak is. És ez jó.

Az okos más kárán gyorsan tanul. A balga meg majd már csak akkor, ha a saját bőrét nyúzzák. Berlinről már hírlik billiárdnyi euró lesz leskalpova, tartja a markát a sok éhenkórász, feslik föl miattuk a német szociális háló, sok sikert az integrációhoz, rozsdaette eszű Angéla.

Kitilthatják a pesti belváros sétálóutcáiból a segwayeket, elektromos önjárókat, riksákat és sörbuszokat június 15-től. (Aki nem tudná, a segway egy kétkerekű elektromos taliga, áll a platóján az ember és negyvennel gurul a járdán, hangtalanul. A masina mintegy félszáz kiló, plusz a sofőr.) A sörbusz egy nyolc-tíztagú pedálozós társaság járműve, a tatján egy hordó csapolható sörrel. Az utasok tekernek, közben korsószám isszák a sört. Újévkor félmeztelen britek gajdoltak a Körúton, máskor csatak részeg hollandok és az eszüket megjátszó svábok üvöltöznek róla. Akárhányszor találkoztam sörbusszal, sosem láttam józant rajta. És a biciklisekhez is lenne pár szavam, épp kapóra jön a közúti szigorítás híre.

Rövid történet. Olyan rövid, hogy leírni több időt vesz igénybe, mint maga a tényleges esemény tartott. Szombat délután. Két szatyorral megpakoltan, fölmálházva megyek a belváros gyalogjárdáján. Sok a sétáló, vagy a dolgára igyekvő, tömeg hullámzik a járda aszfaltján. Gondolataimba temetkezek, kutya meleg van. Hirtelen - közvetlen mögöttem - biciklicsöngő riaszt, de úgy, hogy majd kiesik a szatyor a kezemből. Hé! - vakkan rám a fiatalember, aki balról elcsellenve mellettem még a könyökömet is súrolja. Úriember. Neki is mehetett volna, ha mérgében tényleg meg akarta volna ütni. Túl a szívszélhűdéses ijedtségen még látom, amint cikázik tova az emberek között, szlalomozik ügyesen, akárha sípálya kapuit, zászlós kitűzőit kerülgetné. Igaz, akad néha egy-egy magamfajta kuglibaba, amit elcsap az útból, de hát Istenem: neki van cicanadrágja, fluoreszkáló szerkója meg bukósisakja. Ő a fitt, a sportember, a krém kiváltságosa. Ejnye. Én meg - ehol-e! - akadályozom az ő egyre kiteljesedettebb életét. Nem is értem, minek megy utcára az, aki csak a két lábán lépegetve akar annak megmaradni, ami. Biztos egyedi az esetem, de azért ideírom, hátha előfordult már mással is. Ámbár a magyar fővárosi kerékpáros-kultúra legendás szabálykövető magatartását és illemtudó mivoltát tapasztalva eleve megkérdőjelezném, hogyha netán más is panasszal élne a bringások, gördeszkások, guruló csodákon száguldozó módfölött hasznos állampolgáraink viselkedésével kapcsolatban.