Jó lenne nem az irigység hangján szólni.
Jó lenne, ha alig hallhatóan sem
tűnne ki a leírt sorok közül az önsajnálat.
Jó lenne azt mondani, hogy nem
sokban különböznek tőlünk.
Pedig dehogynem.
Ennek tudatában egyáltalán nem
könnyű elfogulatlannak lenni. Arról kéne ugyanis írni, milyen az, amikor
valakik sokkal szerencsésebb történelműek, gazdaságilag jóval erősebbek, és
ráadásul földrajzilag a glóbuszunk egyik legelőnyösebb fekvésű, legszebb vidékén
élhetnek.
Toszkána a számos könyvben, filmeken, festményeken megörökített
Észak-Olaszország egyik közigazgatási egysége. Nyugatról a Tirrén-tenger meleg
mediterrán levegője éri, északról meg az Appennini-hegylánc óvja a hideg
kontinentális szelektől. Csoda-e, ha az éghajlata éppen ideálisnak mondható?
Alig esik hó, a ritka fagyok sem tesznek sok kárt a gyümölcsösökben, az év
hidegebb napjaiban is elég egy kiskabát, pulóver, és arról sem hallottam még
eddig, hogy valaha a fűtés miatt kesergett volna egy firenzei vagy sienai
polgár.
Ezzel együtt évente többször betakarítható a zöldség-gyümölcs, és az összes
általunk ismert haszonnövény dúsan terem azon a tájon. Több ezer hektárnyi
szőlőültetvény mellett kavarog az autópálya. A lankás, dombos vidék kiváló
talaja a világ egyik legnagyobb és leghíresebb bortermelő vidékének. Minden
domboldalban kisebb farmok, kúriák, gazdaságok virágzanak az elmaradhatatlan
ciprus-, citrom-, mandarin- és fenyőfa ligetekkel, sőt helyenként
datolyapálmákkal. Az emeletes, zsalugáteres kőházak idősebbje legalább
négy-ötszáz éves, és az oldalukra futtatott borostyán meg oleander bokrok
időtlenné teszik az ódon falakat.
A városok pedig…
Itt meg kell álljak egy pillanatra. Ahogy a régió központja – Firenze – már
a rómaiak előtt is komoly, kőfallal, várral megerősített településnek
számított, az etruszkok központjának, és a reneszánsz-kor megkerülhetetlen
diadalaként tekint rá a művészettörténet, úgy a kissé távolabbi Siena maga a
megtestesült középkor, román és gótikus tornyaival, sikátoraival, egekbe szökő
boltozatú katedrálisaival.
A bácskai tájhoz, tempóhoz, vérmérséklethez szokott lelkületnek nehéz
megértenie, hogy ezekben a városokban majdnem kétezer éves a keresztény
hagyomány, és az épített örökségük minden egyes köve a történelem által
megszentelt. Olyan tradíciót, erőt képvisel, aki boldog lakója lehet a Toszkánai
városoknak, amit legközelebb talán csak egy párizsi, vagy esetleg egy dubrovniki
ember mondhat magáénak.
Példának okáért ott van az alig nyolcezer lakosú San Gimignano. Évente
egymillió (!) turista keresi föl. Az utcáin emberáradat hömpölyög, a boltok
mindent kínálnak, ami a szemnek-szájnak ingere. A fagylaltozóban százféle íz
közül választhatni, a kicsiny kávéházak teraszáról pörkölt kávé illatát érezni,
a szuveníres boltocska mellett közvetlenül hentes található, aminek a bejáratát
jóformán eltorlaszolja a fürtökben lógó vaddisznósonka – a hely specialitása –
valamint a különös gonddal pácolt szalámirudak, sajtkészítmények. Mindehhez
olasz kedély, lazaság párosul.
A kirándulásunk alatt egyetlen alkalommal sem találkoztam ideges, mogorva
képű helybélivel. Az ottaniak szinte kötelező szívélyességgel, elnéző
eleganciával kezelik a turisták rohamát. Ha eltéved valaki, útba igazítják.
Türelemmel viselik a fényképezgető csődületet, és a pincér menten vigyorogni
kezd, ha észreveszi, hogy a háttérképbe ott lesz ő is. Könnyű neki – mondanánk
– már az ükapja is pincérkedett, ugyanott. A vérükbe ivódott a vendéglátás.
Egyik-másik tavernának, borharapónak a berendezése régebbi, mint nálunk a
sekrestyéé, és Giuseppe Verdi ült a sarokban: még most is foglalják a helyét,
ahol néhanapján iddogált, és a kottáiba jegyzetelt. A falakon ott a múlt és az
azelőtt elmúlt évszázad összes megsárgult fotója - csupa híresség. Az ó kontinens legnagyobb művészei koccintottak esténként a lepukkant kis csehókban
gyöngyöző Brunellot és Chiantit kortyolgatva. A kirakatokon a világ
legismertebb márkái virítanak, csupa divatszakmából tudott név, lett légyen szó
parfümkereskedésről, aranyművesről, vagy finom vonalú, sikkes olasz bőráruról.
A kusza kis utcákon úgy érezni, hogy itt megállt az idő, és ha a magas,
árnyékot vető kőfalak mellett nem parkolnának azok a fürge kis Vespa motorok,
azt hinné az avatatlan szemlélő, hogy Pisa tágas terén, a fűvel benőtt placcon
még csak az imént készült el a hírhedt harangtorony, és a sarkon befordulva
Leonardo da Vinci mesterbe ütközhetünk…
Napok alatt megjártunk néhány piacot, csarnokot. A megismerés legkönnyebb
módja, ha az adott város piacterén végigmustráljuk a kínálatot. Nem akarom
magamat ismételni, unalmas sem szeretnék lenni, de a helybéli ízek, illatok, az
az árukészlet, amit egy hétköznapon is a standokra pakolnak, messze meghaladják
a leggazdagabb fantáziával megáldott látogató képzeletét is. Csak paradicsomból
egy árus annyi félét biztosított a vevők rendelkezésére, hogy a pirosló ládák
mintegy húsz négyzetméteren beborították a pultot. Tán százféle paradicsomból
válogathatott az igényesebbje: volt ott a szőlőszem nagyságútól a paprikára
hasonlítón keresztül a Szicíliában napon érlelt szárított paradicsomig –
minden. Megtetézve a pár tucat kilométerrel arrébb lévő Földközi tenger összes
herkentyűjével: halakkal, polipokkal, rájákkal, nevesincs lényekkel.
Nem csak a kínálat lélegzet-elállító, de a Toszkánai kereskedőktől is akad
tanulnivaló: ha a tekintet megakadt a pultra rakott portékán, már kínálja is a
kóstolót, szelíd erőszakkal nyomja a kezedbe a falatnyi sajtot, húst, egzotikus
mártást, féltenyérnyi kétszersültön. Hozzá vigyorog, mert tudja, hogy a mosoly
ingyen van és a leghálásabb vevőcsalogató – nyelvek fölötti metakommunikációs
eszköz.
Kiváló majomfogók, na.
Sienában mihelyt sikeresen megléptem a csoportunktól, menten a kis zegzugos
utcákba fordultam, ahol a turistáktól hemzsegő sétálóutcákon hivalkodó éttermek,
boltok hátsó kijáratai szerénylenek, örök félhomályra ítélve a keskeny
sikátorokban. Egy hónaljba dugott kocsmára találva rögvest megültem a kitett
asztalka mellé. Sört rendeltem és gyönyörrel vázlatolgatni kezdtem a síksági
szemnek szokatlan, egzotikus kiszögelléseket, az egyenetlenül dimbes-dombos,
fényesre koptatott kövezetű utcácskákat ruhaszárító kötelestül, rézsút árnyékostul,
omlatag homlokzatostul. A főúr mögém állt, nézett egy darabig. Aztán befordult
a csehóba, és kisvártatva koppant az asztalomon a következő krigli sör. Egy
kézmozdulattal intett, hogy rendben van a számla, én pedig megilletődve
rebegtem egy mille gráciát.
Mondom, nem tudom hogy csinálják. Mi a titkuk. Engem egy életre
lekötelezett azzal a potya korsó sörrel. Ettől a könnyed gesztustól akkor valahogy
másnak, többnek, emberebbnek éreztem magam. Most már biztos - még egyszer
visszamegyek. Ezt megígérhetem. Ide írom a nevét a lokálnak, számon kérhető
legyek: Bar Termini. Majd néz nagyot
a kellner, ha a kezébe nyomom a rajzot.
Ott-tartózkodásunk alatt föltűnt, hogy alig látni a közutakon nagy méretű
gépjárművet, méregdrága autócsodákat, jóllehet bizonyos, hogy arrafelé némelyeknek
különösen tellene óriási terepjáróra, a felénk szokott újgazdagság már-már
kötelezően lemaradhatatlan szimbólumára.
Aztán megtudtam, hogy az olaszoknál nem divat a hivalkodó, proccos jármű.
Egyrészt, a kisebb kocsik is kényelmesek, hála az autóiparuk hírnevének.
Másrészt a luxus kategória náluk is fölösleges fényűzés, így a derék taljánok a
kis fogyasztású, közepes minőségű, de biztonságos kiskocsikat hajkurásszák le-
s föl a lejtős, kanyargós utcákon. Vagy - jellemzően – motorkerékpárral mennek
a dolgukra. Pisában, egy szűk utcában negyvenhárom kis motor volt egymás mögé
támasztva, katonás rendben. (Elámultam a látványon. Nem bírtam ki és
megszámoltam.)
Montecatiniben, a Belvedere Hotelben aludtunk három napot. A város éppen
kétszerese a mi Kanizsánknak, tetejébe szintén fürdőváros. Na de: csakhogy! Míg
itt, a Tisza parton negyven éve képtelenek vagyunk egy normális medencét fölépíteni,
és körülbelül ugyanennyi ideje a gyógyfürdőnket sem sikerült az igényeknek
megfelelően bővíteni, addig Montecatini gyógyvizű termálfürdői közül a
régebbiek már az ezernyolcszázas évek vége óta fogadják a vendégeket! A várost
járva százesztendős hotelek sorakoznak, a budapesti Gellért Szálló és a Gundel
Étterem látványvilágával, állandó bazárral, pálmafás sétánnyal, kandeláberes
kivilágított utcákkal, promenádokkal, telis-tele látnivalóval.
Felejthetetlen élmény gyanánt. Kicsit savanyú a mi szőlőnk, kétség sem
férhet hozzá. Nem ártana, ha Fortuna kisasszony csak feleennyit kedvezne
Bácskának, ennek a sok vihart tapasztalt, sokat megélt szülőföldünknek. Akkor
el is hinném, hogy van némi igazság a Földön.
Egyébként meg a rossebet születünk mi egy csillagzat alatt másokkal!
Pósa Károly