 |
| Perast - ceruza |
„Majdnem sírva fakadt. Ez már csak így ment ezekben
az eldédelgetetten préri indiános, lakota-oglalás, kék és fekete karikákkal
pingált, rozsdapöttyös szőrű appaloosa vadlovakon nyargalászó, rézbőrűre váló
napokon. Korán őszült, későn barnult. Az Ősz e tájékon hovatovább – szégyellte is kicsit magát miatta – szentimentálisabb
volt, mint előtte bármikor.
Amint kitárult előtte az ajtó, és meglátta az új otthonát, fölszakadt belőle a sóhaj és – kár tagadni – elérzékenyült. Rögvest rászállt a vállára, megrebbentette szárnyát a madara. Mindig jókor érkezett. (Alighanem sosem hagyta el. Az Ősz egy ideje gyanította: folyton vele van. Még ha nincs is szem előtt. Szerény teremtmények a madarak. Jókor lépnek hátra és jókor szállnak a vállakra.) Így néztek egy irányba, csöndös áhítattal néztek befelé. Az Ősz új otthonának októberi föltárcsázott kukoricaföld-, ködfelhő-, ártézi víz-, fanyar avar- és enyhe folyami kagylószaga volt. Akárha a réti parton mászkálna, csukott szemmel. Ahogy szokott, csak a mezítelen talpával tapogatón, megköszönve az irányt, amikor hol a sejtelem, hol meg a madárka igazítja a lépteit, a keserű ízű tiszai homokban. A tiszai homok más, mint a dunai. Durvább, sárgább, ikrásabb. Úgy tud csikorogni a fogak között, mint a leggazdagabb kalózkincset rejtő láda fedele, ha halálos jelszó híján avatatlan kezek nyitják.
Kincsesláda nem, de legalább annyit érő látvány tárult elé. Megcsapta az otthon meleg levegője.
Valami jó, csendesen sugározó érzés volt ott lenni, ahová odáig csak az álmai vitték. Nagy néha. A bizonyosság mutatta magát. Már nem kételkedett. Fogta a kilincset. Kiérlelte a szép pillanatot. Várt. Aztán rándult egyet a lába. Aztán még egyszer. Átlépte a küszöböt és a hátán hordott zsákját lecsusszantotta a hajlék padlójára. Menten szétgurult belőle, ami az iszák száján kifért. A kanizsai temetőből összelopkodott, fényesre morzsolt vadgesztenyék. A gyerekkorától megvigyázott, kikímélt, őrzött üveggolyó, vagyis klikker, amit „Szretyának*” hívott, mert a többi évszaknak, az idősebb cimboráknak is egytől-egyig volt Szretyájuk, tőlük hallotta, hogy így szokás nevezni a szívnek-szemnek különösen kedves kis üveggolyót, miközben fogalma sem volt róla, hogy szerb szót használ a szerencse zálogaként. Az új fekhelye alá gurult a régi Szretyája. Nem bánta. A többit se, pedig rendesen szétszóródott a vállát kantáron húzó tömött batyuban cipelt holmija. Bolhapiac szerű rendetlenség kerekedett a kis lakásban. Kopottra gurigatott kocka görgött tova. Szórakozottan utána nézett, mintegy kíváncsiságból. Ugyan, hányason áll meg? Pislogott egy sort. Hatos. Soha nem dobott vele hatost. Az Ősz pocsék szerencsejátékos hírében állott. Csonka kártyapaklija is kicsusszant. A makk disznó teljesen fölöslegesen melegedett kucsmájában, subájában. Az otthonos kis zugban október helyett május volt. Fűtött levegő járta át a kicsiny szoba szögleteit. Fekete-fehér fotók, mint fáról a levelek hullottak szanaszét. Évtizedekkel ezelőtti újságkivágások, régi lányok, érdekes cikkek között egy mára kiöregedett svájci teniszbajnoknő erősen fakuló képe mosolygott vissza rá. Odasandított a madárra, ami, míg a hirtelen támadt széjjelség bekövetkezett, észrevétlenül átlibbent a mosogató krómozott csapjára.
– Na? Vajon most mit csinálunk? Mitévők legyünk, hm? – biccentett feléje, s aztán a választ nem várva elkezdett pakolászni, valami tűrhető, férfias rendszert szervezni a holmijai között. Katonásan rakodott. Helyet talált hol a Szabadka, hol a Zenta felől fújdogáló utcai szeleknek, az András-nap rikoltó disznóinak, amiket szeptember elején Egyed beszédes napján fognak hízóra. Ott gágogtak a legtisztább magyar asszony Szent Erzsébet kötényéből etetett Márton-napi bögyös ludak is. Mélyeket, nagyokat hallgattak a gyertyák, a mécsesek fényébe temetett, koszorú arcú Mindenszentek, a hantok alatt, a cédrussor mögött pihenő barátok, a hősök, akik feltétel nélkül mindig csak adtak, mindenkinek, de az Őszt különösen szerették. Kirakta a barátja képét. Találkozott a tekintetük. "Ugye megmondtam?"- kaccsintott huncutan a másik, és az Ősz erre már végképp nem tudott felelni. Összerendezte a szálasan sustorgó novemberi esőket. A szitált ködöt, kevéske zúzmarát tett mellé, hogy az első, hártyásodó tócsákat valami hűtse. Szögre akasztotta a Jézus Szíve szobor mellett már nem létező jegenyék dermedőn nyújtózó ágainak néhai látványát, a pirkadati léghuzatokat, ahogy váltott terminusokban közlekednek a Disznópiac teknős mély terén, ahol a biciklit sosem kell pedálozni, mert az magától suhan, iramodik a boldogságba. Kinyitotta a szekrényajtót. Dömötör beterelte juhait, kérődzött a birkanyáj, hisz odakint már csak fanyar, aszott füvecske volt a jussuk. Szárnyékra, karámba, téli szállásukra készültek hogy a jászlukban Karácsonykor megszülethessen megint egy ember. Hogy más is otthonra leljen végre, ezen az olykor nehezen forduló, mégis gyönyörűre festett, összeillesztett világon.”
*sreća - szerencse (szerb)
Pk
Amint kitárult előtte az ajtó, és meglátta az új otthonát, fölszakadt belőle a sóhaj és – kár tagadni – elérzékenyült. Rögvest rászállt a vállára, megrebbentette szárnyát a madara. Mindig jókor érkezett. (Alighanem sosem hagyta el. Az Ősz egy ideje gyanította: folyton vele van. Még ha nincs is szem előtt. Szerény teremtmények a madarak. Jókor lépnek hátra és jókor szállnak a vállakra.) Így néztek egy irányba, csöndös áhítattal néztek befelé. Az Ősz új otthonának októberi föltárcsázott kukoricaföld-, ködfelhő-, ártézi víz-, fanyar avar- és enyhe folyami kagylószaga volt. Akárha a réti parton mászkálna, csukott szemmel. Ahogy szokott, csak a mezítelen talpával tapogatón, megköszönve az irányt, amikor hol a sejtelem, hol meg a madárka igazítja a lépteit, a keserű ízű tiszai homokban. A tiszai homok más, mint a dunai. Durvább, sárgább, ikrásabb. Úgy tud csikorogni a fogak között, mint a leggazdagabb kalózkincset rejtő láda fedele, ha halálos jelszó híján avatatlan kezek nyitják.
Kincsesláda nem, de legalább annyit érő látvány tárult elé. Megcsapta az otthon meleg levegője.
Valami jó, csendesen sugározó érzés volt ott lenni, ahová odáig csak az álmai vitték. Nagy néha. A bizonyosság mutatta magát. Már nem kételkedett. Fogta a kilincset. Kiérlelte a szép pillanatot. Várt. Aztán rándult egyet a lába. Aztán még egyszer. Átlépte a küszöböt és a hátán hordott zsákját lecsusszantotta a hajlék padlójára. Menten szétgurult belőle, ami az iszák száján kifért. A kanizsai temetőből összelopkodott, fényesre morzsolt vadgesztenyék. A gyerekkorától megvigyázott, kikímélt, őrzött üveggolyó, vagyis klikker, amit „Szretyának*” hívott, mert a többi évszaknak, az idősebb cimboráknak is egytől-egyig volt Szretyájuk, tőlük hallotta, hogy így szokás nevezni a szívnek-szemnek különösen kedves kis üveggolyót, miközben fogalma sem volt róla, hogy szerb szót használ a szerencse zálogaként. Az új fekhelye alá gurult a régi Szretyája. Nem bánta. A többit se, pedig rendesen szétszóródott a vállát kantáron húzó tömött batyuban cipelt holmija. Bolhapiac szerű rendetlenség kerekedett a kis lakásban. Kopottra gurigatott kocka görgött tova. Szórakozottan utána nézett, mintegy kíváncsiságból. Ugyan, hányason áll meg? Pislogott egy sort. Hatos. Soha nem dobott vele hatost. Az Ősz pocsék szerencsejátékos hírében állott. Csonka kártyapaklija is kicsusszant. A makk disznó teljesen fölöslegesen melegedett kucsmájában, subájában. Az otthonos kis zugban október helyett május volt. Fűtött levegő járta át a kicsiny szoba szögleteit. Fekete-fehér fotók, mint fáról a levelek hullottak szanaszét. Évtizedekkel ezelőtti újságkivágások, régi lányok, érdekes cikkek között egy mára kiöregedett svájci teniszbajnoknő erősen fakuló képe mosolygott vissza rá. Odasandított a madárra, ami, míg a hirtelen támadt széjjelség bekövetkezett, észrevétlenül átlibbent a mosogató krómozott csapjára.
– Na? Vajon most mit csinálunk? Mitévők legyünk, hm? – biccentett feléje, s aztán a választ nem várva elkezdett pakolászni, valami tűrhető, férfias rendszert szervezni a holmijai között. Katonásan rakodott. Helyet talált hol a Szabadka, hol a Zenta felől fújdogáló utcai szeleknek, az András-nap rikoltó disznóinak, amiket szeptember elején Egyed beszédes napján fognak hízóra. Ott gágogtak a legtisztább magyar asszony Szent Erzsébet kötényéből etetett Márton-napi bögyös ludak is. Mélyeket, nagyokat hallgattak a gyertyák, a mécsesek fényébe temetett, koszorú arcú Mindenszentek, a hantok alatt, a cédrussor mögött pihenő barátok, a hősök, akik feltétel nélkül mindig csak adtak, mindenkinek, de az Őszt különösen szerették. Kirakta a barátja képét. Találkozott a tekintetük. "Ugye megmondtam?"- kaccsintott huncutan a másik, és az Ősz erre már végképp nem tudott felelni. Összerendezte a szálasan sustorgó novemberi esőket. A szitált ködöt, kevéske zúzmarát tett mellé, hogy az első, hártyásodó tócsákat valami hűtse. Szögre akasztotta a Jézus Szíve szobor mellett már nem létező jegenyék dermedőn nyújtózó ágainak néhai látványát, a pirkadati léghuzatokat, ahogy váltott terminusokban közlekednek a Disznópiac teknős mély terén, ahol a biciklit sosem kell pedálozni, mert az magától suhan, iramodik a boldogságba. Kinyitotta a szekrényajtót. Dömötör beterelte juhait, kérődzött a birkanyáj, hisz odakint már csak fanyar, aszott füvecske volt a jussuk. Szárnyékra, karámba, téli szállásukra készültek hogy a jászlukban Karácsonykor megszülethessen megint egy ember. Hogy más is otthonra leljen végre, ezen az olykor nehezen forduló, mégis gyönyörűre festett, összeillesztett világon.”
*sreća - szerencse (szerb)
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése