Valószínűleg mi, bácskaiak, pláne a kisebb településeken lakók – sosem
szokjuk meg a várost. Nem csak Újvidék, Belgrád, Bécs vagy Berlin hat idegenül,
de Budapest, sőt már Szeged láttán is furcsa érzés kerít hatalmába bennünket. A
léptékét vesztettségé. Az arctalanságé. Azé a groteszk élethelyzeté, ami láttán
a faluról, a kisvárosból a távolba szakadt ember egyáltalán nem tud mit
kezdeni.
Leesik három szem eső. Nálunk, a
szántóföldeken többnyire kincset ér. A városi meg fanyalog. Menten sarat
fröcskölnek a kígyózón haladó gépkocsik, nyakba hullik az ereszekről csöpögő
piszkos lé, bedöglik a forgalom, állnak a forgalmi dugók sorai, és rosszkedvű,
esernyős emberek tömege kezdi el szidni az időjárást, amiért októberben esni
mer egy kevéske őszi zápor. Mihelyt borúsabbra vált az idő, elkomorodnak az
arcok.
– Rohadt eső – dünnyögi a sok ballonkabátos, tócsák tükrét kerülgető
járókelő, és eszükbe sem jut, hogy az égi áldás nemcsak tavasszal jó, hanem az
őszi mezőgazdasági munkálatok után is hasznos. Ha vége a mélyszántásnak, a
földeken abbamarad a trágyahordás, az őszi szántás, a vetéssel meg a
boronálással járó teendő – amit a tavaszi vetésű termények esetében szintén el
kellett végezni –, akkor a dél-alföldi falvak kapához szokott népe tudja: erre
az évre a nagyja megvolt.
A városinak mindez abszurd.
Jószágot nem lát. Verebet is csak elvétve. Jobbára buta, tyúknyira dagadt,
hízott galambokat – szakmányban. Meg csókát és szarkát. Abból is akad, főleg a
peremkerületekben, a gyér ligetekben, de kétlem, hogy a velük találkozó nagy
többség különbséget tudna tenni köztük. Madár-madár. Úgy mennek el mellettük,
majdnem rálépnek. Pedig a csókák hálás egy banda: ha nem csoportosan bohóckodnak,
játszanak, akkor egy-egy kreatívabb tollas válik ki közülük, és addig
eszkortírozza a tébláboló bácskait, addig táncol a rá kíváncsi lába körül, veti
a fejét, vartyog könyörgőre fogva, míg az ember megsajnálja és kenyér- vagy
kiflivéggel honorálja a produkciót. Olyankor a faluhelyről érkező kicsit
hazatalál. Legalább arra a pár percre, ameddig elláthat, megetethet egy
állatot, ami iránt baráti érzés bizsergeti a szívét. Noha érzi az eltérést az
otthoni, meg a városi dolgok között, aligha engedi meg magának, hogy akárcsak
egy vadmadár – egy bohém csóka – miatta éhezzen. A városlakó polgár ezt sem
érti.
Neki egyforma az árpa meg a búza is. Tudja ugyan a tömegközlekedés
járatait, mi hol található, a helyi specialitásokat, van benne egy adag lenéző,
lefitymáló gőg, ha összezavarodott falusival keveredik szóba. Ám mihelyt kilép
az általa szokott huzatos utcák, sugárutak, közterek és középületek ismerős
biztonságából, menten kisebb lesz a mellénye. A sokadik emeleti liftek gombjait
nyomogatóba beleszorul a szó, amint egy kerekded eszű oromhegyesi, vagy ludasi
kisgyerek iskolázni kezdi abból, mit hogy szokás a nevén nevezni. A „kislány”
kutyákat szukáknak, a „fiú kutyusokat” kanoknak. Hogy a malac az még nem disznó
– hiába gúnyolódnak a disznóvágáson a stand-up komédiás adócsalók –, mert
közben süldő, vagy kishízó is szokott lenni, arról nem beszélve, mitől válik
ártánnyá, emsévé és mennyi kukoricát muszáj megennie, amíg szalonnaként – és
nem békönként – kerül egy városi család asztalára. Már ha eszik, egyáltalán. Ha
nem paleo- vagy vegetáriánus étrenden, kalóriákat dekázgatva tengődnek, az
istenadták.
A faluról városba ránduló elbámul azon, mennyi hasznos holmit hajigál ki a
toronyházak lakója. Kartonpapírok, újságok, dobozok – amiket olyan jó lenne
tavasztól kezdődően majdani gyújtósként begyűjteni! Bezzeg a városban! Még
most, a fűtési szezonban is utcára kerül a bekötött magazinok, a színes, már
kiolvasott lapok halmaza, a sok, drága, éghető, meleget adó anyag! Odébb
sövényt nyírnak, metszik a fák koronáját: minden megy a konténerbe, holott egy
kisebb család, vagy egy szegény ember egész téli szezonját kitevő tüzelőt
dobnak a semmibe.
A városokban távhő-fűtés dívik. Lesik a fűtőtesteket. Tapogatják a fém
csőrendszert, a hőmérőt vigyázzák, és sűrűn-sűrűn elégedetlenkedve
apprehendálják a szolgáltatót. A lenézett vidéken nincs kit és mit szidni. Vagy
akad begyújtani való, vagy nem. Előre be kell teremteni, logisztikája van a tél
túlélésének. Ha valahol, valamelyik házban fáznak, tűzlángok lobbannak az
otthoni kis örökégőkben, a kandallónak nevezett cserép- meg vaskályhákban, vagy
a kazánokban, kemencékben és az alkonyi utcákon megülő füstpadmaly kesernyés
szagától az ázalag szagú októbernek is szagos lesz az árnyéka.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése