„Az ősz az októbertől vemhes levegőbe emelte nem túl szép, de értelmes
fejét. Magasra nézett, fölfelé, a cafrangos bácskai felhők költeményére. Tanulmányozta
az alakjukat. Le kéne festeni egyiket-másikat, gondolta magában, de aztán
mégsem követte tett a szándékot. Minek boncolni a tájat? Inkább a temető
kovácsolt vaskapuját simogatta meg, végletekig egyszerű mozdulatokkal, szelídre igazítottan, és a
fémes hidegség ezúttal megnyugvással töltötte el a keserű szívét. Lehiggadt.
Megnézte, ki az új halott. A gyászkeretes hirdetmény tegnap óta ázott
kitűzve. Fotós szabvány, szokott, fekete szöveggel. A név nem sokat mondott,
nem volt beszédes. Aligha ismerte az elhunytat, szegényt, de az arc az kanizsai,
tudta, látásból beazonosíthatón bizonyos volt. Az ősz sok kanizsait ismer.
Sokat meg nem.
Ezért vasárnaponként az ősz a temetőbe járkál. Ott sétál, nézegeti a régi
lányokat, a régi barátokat. Ha elég pénze van, a Deszkára is tesz piaci, száraz
szálakból kötött lila meg okkersárga színű virágot, mert fűszeres vére még
emlékszik azokra az időkre, amikor a kánikulába ájult nyarakon gatyára vetkezve
ketten, párban ásták az utcák gázvezetékének árkait. Sűrű szentségelések közepette budákolták
a fa gyökereket, mázsás kalapáccsal mérték szét a betonjárda darabjait, s ha a hólyagos
tenyerük esténként kifakadt, pálinkával dörzsölték be, holnapra el ne
fertőződjék. (Mindig elfertőződött. Hiába. A genny az genny. Ahogy a hitványság
is mindig megmarad. Fogadkozhat akárki. Szájaló ékesszólás. Nem kell hinni egyiknek sem.)
Nem tanítják az erkölcsöt. Vagy jó valaki. Vagy nem.
Ámuló elismeréssel a halottak vak tömegében viszont ráköszöntött az őszre a
kívánalom, a koronázó indulat, s ekkor – pillanatnyi időre – átvillant rajta a
szeretet érzése. Vele együtt az örömé. Egyszerre ott voltak mind. Megjelentek. A Zoli, a Deszka, a
festő, az életművész, a pianínó mestere és az a barát is, akinek a kikísérésekor
az ősz valami megmagyarázhatatlan ok miatt nem tudott sírni.
Furcsa hangulat kerekedett. Indián fejessel ugrott a fövenyre a vasárnap. Már-már
összecsapott a való és a túlvilág. A sok Losoncz, Sarnyai, Bicskei, Fodor, Kovács és Szabó. Nógrádiak, Tóthok, Nagyok. A Pósák. Az összes híres-hírhedett nevű környékbeli, akiket mindenki ismert, akiket egy életen körösztül számon tartottak, mindvégig emlegettek. Egyszerre benépesült a rozsdaette fű.
A csempült téglákból rakott kerítés mellett kánya kezdett vartyogni. Mintha
filmbéli jelenet játszódna. De az ősz menten észrevette, hogy érkezik a
replika: előbb egy fülemüle hímje dalolta el magát jellegzetes hü-hü-hü
nótájával, aztán meg föltűnt két tengelice, kellem volt látni őket, ahogy párhuzamosan,
szaggatott ívben röpültek napszállatnak, s olyan szívmelengetően diskuráltak,
mintha a szerelem sosem érne véget, mintha örökké tartana a boldogságuk. Föltámasztották
az időt, s az ősz napellenzőként használt tenyerével megtörölte a szemét.
Tanulhatnánk tőlük, dünnyögte magában. Ilyenkor, az ősz lázongón is bölcs
már. Szenvtelenül viseli sorsát. A poézise fakulón is pikáns ugyan, de a lelke mordálya
csak hamu, meg korom. Elégett.
Ahogy a hantok között mászkál a tekintete, ki-kisiklanak a gondolatai, mert
azok idegen miliőkön futnak körösztbe-kasul, mert alig alszik, mert márvánnyá
lett a dereka, mert az ősznek sarokba szorított a szíve. Sárgára, pirosra festett
kőkoloncként ver. Ettől – vagy pont emiatt – még észreveszi, hogy vékony selyemszál
módjára kései ökörnyálak úsznak a kápolna tövében. Hegedűhúrok. Teszik a dolgukat. Figyelmeznek. Aztán sosem fogant ötletekként
lebegnek tova. Odébb hideg, szoborarcú szentek vigyáznak. Csönd és béke van.
Kívül, belül. Kisüt a nap. Feketerigó capricciója váltja meg a hangulatot.
Az ősz tépelődik egy verset. Aztán sok tétovaság után előbb körbenéz,
látják-e mások, majd lehajol egy gömbölyded, politúrosan fénylő gesztenyéért. A tarka rongyszőnyegként terülő avar közül
hirtelen mozdulattal fölveszi, s úgy
süllyeszti a zsebébe, zavart mosollyal, kissé szégyenkezve, mintha éppen
ellopott volna valamit.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése