MINEK NEVEZZELEK? - III.

Ukrajna, és a nyelvtörvény - 3. rész

Megboldogult úrfi koromban – ahogy az áldott emlékű Hornyik Miki mondaná –, az egykori Szovjetunió peremével, vagyis a mai Ukrajna legdélebbi, kárpátaljai csücskével 1985 nyarán volt szerencsém ismerkedni. Az első találkozás sem volt bizalomgerjesztő. A Fölső-Tiszán kenukkal eveztünk. Július végén. Szárazak voltunk mint a babkarók. Vártuk, hogy mihamarabb holnapután legyen, és végre a hírhedetten hűs és mégis vidám tokaji borpincéket vizitálhassuk. De addig be kellett érni a folyó menti kefesűrű fűzfások vadregényes, méregzöld, ám egyre unalmasabb látványával. Aztán szólt a csapatparancsnokunk, a túravezetőnk, hogy a jobboldali partot ne nagyon közelítsük. Hofi Gézát idézve ott éppen  a szocializmust építették, s ha netán a támadó jellegűnek nehezen nevezhető piros műanyag kenukkal, fa evezőlapátokkal közelebb merészkedünk, még valamelyik idegesebb, jófej szovjet strázsa képes lesz meghúzni a ravaszt. Figyelmesebben megnézve láttunk is pár maszkírozott őrhelyet. A ritkásabban benőtt részeken kivirított a betonoszlopos kerítés, a szögesdrót, ami arrafelé, valamiért már akkor is nagy divatnak örvendett. Valószínűleg az értékes, gyommal, gizgazzal benőtt erdőket kellett védeni a kaparcsi, a kommunizmusra módfelett irigy magyar turistáktól. Gondoltam is magamban: adjak hálát az égnek, hogy nem ide születtem, hanem vajdasági vagyok. (Nem tartozik szorosan a témához, de pár évre rá, ahogy kezdődött a balkáni cirkusz, kicsit muszáj volt revideálnom a nézeteimet.)

Egy szó mint száz: a legelejétől furcsa volt nekem az a régió. Ismeretlen, félelmetes, kellőképpen rideg.

Amúgy is telve vagyunk az ukránokat illető tévképzetekkel. Kevesen tudják, hogy a mai ukránság önképét a zaporozsjei kozákság adja. Ha meg a kozákokat emlegetjük, rögtön hagymaszagú, borotvált fejű, villás bajszú lovas vademberek képe jelenik meg előttünk, akik éppen leszúrni készülnek a Segesvár határában menekülő szerb nevű de magyar szívű Alekszander Petrovicsot, e nép költőzsenijét. Petőfit meglehet, hogy kozák dzsidások szúrták le. Meglehet. De azok lengyelek voltak. 

Ugyanis a kozák az nem egy nemzet, hanem inkább amolyan szociális kategória. Sokrétű, lovas katona, a végvidékek szegénylegénye. Beazonosíthatatlan fegyvernemű. A szláv ajkú kozákság bölcsőjét az Arany Horda és az orosz részfejedelemség peremterületei szolgáltatták. Jobbára határvédelmi feladatokkal ellátott félnomád parasztokból verbuválódtak, akik olykor saját zsebre dolgozva raboltak, előszeretettel fosztogattak is, mert valamiből csak meg kellett élni. Az ukrajnai, zaporozsjei kozákság a 15. század végére kialakult népcsoporttá vált, a Dnyeper alsó szakaszán éltek, és a Krími Kánságba át-átrándultak, nem kifejezetten bevásárló turistaként. Aztán hol a lengyelek, hol a litvánok zsoldjába álltak, hogy a gyakori tatár viszontlátogatásokat fegyverrel akadályozzák meg. A lublini unió ratifikálása után a teljes déli határvidék egy parancsnokság alá került. II. Zsigmond Ágost (1548-1572) országlása alatt már reguláris kozák hadakról beszélhetünk. Ám az ukrán történetírás hivatkozási alapját képező, az államiság kezdetének hirdetett három kozák vajdaság – a braclavi, a kijevi és a csernyihivi – egyesülésére még jó száz évet kellett várniuk. A megroggyant lengyel és litván nemesség kénytelen volt engedményeket tenni a zborivi békekötéskor, így a Hmelnyickij  nevével fémjelzett 1648-as harc sikerrel zárult. Aki egyébként többet szeretne tudni erről az időszakról, olvassa el Henryk Sienkiewicz: Tűzzel-vassal című történelmi trilógiáját.

Dióhéjban ennyit az ukrán “álomiság” alapjairól. Persze, ettől még a Habsburgok és az oroszok egyaránt igába fogták őket. Meg 1986. április 26-án volt arrafelé egy furcsa robbanás is, hogy utána egy darabig hanyagolni kellett a salátaevést és fél Skandinávia napok alatt megtanult imádkozni, nehogy az atomfelhőt feléjük fújja a szél.

Ukrajna története azóta tumor, spontán vetélések milliója, ugyancsak milliós daganatos megbetegedésekkel, éves szinten halva született csecsemők százezreivel: a hajdani ország összlakosságának ötödével csökkentve. (Cirka 10 millió ukrajnai lakos hibádzik az utolsó népszámlálás óta.)

Ezt sem verik nagydobra: sem Kijevben, sem máshol Európában. Személyes élmény: nyaralásból jöttünk haza. Vártuk a buszt. A három lányunk nyüzsgött éppen, mire a mellettünk álló középkorú nő hozzánk lépett, és tört szerbséggel, erős orosz akcentussal rákérdezett, mind a három csemete a miénk-e? Mondtuk, hogy igen. Elfutotta szemét a könny, pravoszlávosan áldást osztott ránk, miközben elmesélte, hogy ő ukrán, a férje montenegrói, de a hazájában három egészséges lánygyerek szinte csodaszámba megy. Becsüljük meg őket. "Ezt tette velünk Csernobil" – sírta el magát a végén.

Ez is Ukrajna. Zavaros identitással, fertőzötten, fél lábbal polgárháborúzva. És most még ezzel a nyelvtörvénnyel, amivel a régióban lévő összes szomszédjával megromlik a kapcsolat. Nehéz lesz barátokat találnia Kijevnek.

Aki a nyelvtörvény abszurditását igazán átlátja, a Técsőn született Gazda Albert barátom, kárpátaljai származású újságíró. A Magyar Nemzet főmunkatársa. A minap járt nálunk, beszélgettünk az aktualitásokról. Mindennél hitelesebben a végén megosztanám az ő három – a témára rímelő – történetét.

“Van ide három apró andekdotám.

1. Amikor szovjet katonaként 1985-ben átkerültem Boriszovból Grodnóba, új századomban rettentően megörült nekem a hmelnyickiji Oleg Verlan. Végre jött valaki, akivel tudott az anyanyelvén beszélgetni. Azelőtt nem tudott senkivel, hiába voltak ott ukránok rajta kívül is. Ők nem bírták saját anyanyelvüket.

2. Amikor 1999-ben Kijevben jártam, a hamadik-negyedik napon hallottam ukrán szót először: a főpályaudvar csomagmegőrzőjében. Addig mindenhol mindenki oroszul kommunikált velem.

3. 2008-ban a Sziget fesztiválon a szerb Disciplina Kičme remek koncertje közben-után összehaverkodtam egy kijevi sráccal és a barátnőjével. Szidták az oroszokat, mint a bokrot. Oroszul. Nem hagyhattam ki a ziccert: de ha ukránul sem tudtok, ellentétben velem, aki majd két évtized Budapest után is igen, akkor mire fel vagytok ekkora ukránok? – kérdeztem kajánul. Mérgesek lettek.”

Mérgesek vagyunk most mi is. Kérdés, mérgesen lehet-e, érdemes-e építő jellegű szomszédságpolitikát folytatni? 

Pk