Magyar Szó / Mellékletek / Kilátó
Honnan ez a bácskai érzékenység?
– Ez az atavisztikus bácskaias ösztön bennünk van. Hordozzuk, rezeg belül, mint a sziromlemez, szilaj őseink után megörököltük ezt a fajta életérzést, eszerint próbálunk meg élni. Szerencsésnek érzem magam, hogy kaptam egyfajta értéktöbbletet, amivel az önkifejezés bizonyos formáit a magam szerény módján tudom művelni. A bácskai ember életét próbálom megjeleníteni, mondatok öntőformáiban, ugyanakkor úgy megrajzolni, ahogyan ezeket az emberi sorsokat, a kanizsaiakét, Dobó Tihamér – Cigonya belefestette a Tiszába, mert belefestette a mólóiba, a csónakjaiba, a fűzfáiba. A cipőfűzőjét nem vagyok méltó megkötni a Cigonyának, de én is ugyanezt az értékszemléletet próbálom közvetíteni. Az egyszerűség foglalkoztat. Az egyszerű emberek, a hajlongó sorsuk. A legszimplább, hétköznapi történetek, meggyőződésem ugyanis, hogy minden ember élete egy Shakespeare-tragédia tud lenni. Bácska önmaga a szenvedés talaja. Aki pedig nem szenved, az nem is tud. Ma mindenkit a grabancánál fogva ráz a világ, hogy felébredjen. Régebben, pár száz évvel ezelőtt, lehet, hogy ment minden magától. Ma nem így van. Gatyamadzag létben van az ember itt a déli végeken. Sokat szoktunk keseregni, hogy milyen sanyarú az életünk, de ha megnézzük a barátainkat, akik elmentek – és milyen sokan mentek el –, akkor megállapíthatjuk, hogy egy édes elvágyódás, édes visszavágyódás lakozik bennük. Ezt valahogy meg tudom érteni.
Bácskainak lenni? Nekem azt jelenti, hogy embernek lenni. Méltósággal viselni a sorsot.
Te árulkodója vagy az örök figyelőnek, egy sokoldalú művészben mindenütt és mindenkor jelenlevő nagy figyelőnek.
– Többször nyilatkoztam már, hogy én nem tartom magam művésznek. A művészet egy szent dolog. Aki a magas művészetet műveli, annak más szférákban jár a lelke. Én eléggé földön járó ember vagyok. Sintérivadék, bácskai indián, elfuserált költő, költőnek író, írónak költő, festőnek grafikus, grafikusnak festő. Nem vagyok magammal elégedett, valószínűleg azért keresem folyamatosan az önkifejezés különböző formáit, mert bizonyítani akarok. Amit csinálok, jól vagy rosszul, azt viszont próbálom tisztességgel művelni. Próbálom a saját életemet úgy kiteljesíteni, hogy ne tátongjon benne se kráter, se űr. Ezt csak úgy valósíthatom meg, ha az összes olyan helyre benyomulok, ahol úgy érzem – van keresnivalóm. A festéssel is vártam negyvenéves koromig, pár ezer könyvet elolvastam, mielőtt írni kezdtem volna, hogy legyen viszonyítási alapom. A tehetség ugyan a kivételezetteké, de ha nem párosul állhatatossággal, kitartással, menten átokká válik. Zsenik, Mozartok ritkán születnek. Azt vallom, hogy egy aktív írónak, költőnek, grafikusnak, festőnek – ha netán mindez én lennék egy személyben – igenis kell, hogy legyen fundamentuma ahhoz, hogy belső látása sugározzék. Őszintének kell lenni, néha nyersnek. Ha az ember a valóságot átírja az irodalom vagy a képzőművészet nyelvére, biztos, hogy sokan nem fogják szeretni. De alkotóemberként ez kutyakötelességem. A művészet mindenféleképpen egy alkímiai rend, egy alkímiai beavatás. Egyik nagy kedvencem, a XVII. században élt Lippay György esztergomi érsek Mons Magnesiae (Mágneshegy) c. művében leírta volt: ha mindenkinek adva lenne az aranykészítés lehetősége, ha mindenki a beavatásnak azt a fokozatát elérné, amit az alkimisták, akkor az egész emberiség dugába dőlne. Ahogy az ősanyag keresése, az elemek permutálása, transzformálása nem mindenkinek a kiváltsága, ugyanúgy a művészet sem az. Van, aki alatt kicsit rezeg a léc. Akad, aki nagyobb mélységekbe száll alá, de a cél közös: a kiteljesedettség elérése, a teljes egészként létezés vágya.
„Az emlékezet balzsamozó asztalára fektetett pillanat mellett áll öröktől fogva.” Miért fontos számodra a múltba révedés, a múló világ megragadása?
– Azért kell a múltat ápolni, azért kell ez a „múltba révedés”, mert valahogy én is, hovatovább 47 évesen, érzem azt, hogy a mai világ a mai formájában élhetetlen. Visszájára fordult. Tótágast áll. Billegünk a Jóisten tenyerén. Ahhoz, hogy közvetítve szolgálhassak, hogy alkothassak, muszáj azokba a bizonyos szép időkbe visszanyúlnom, muszáj átemelni a tegnapból a holnapba azokat az élhető értékeket, melyekből a lányaim, az unokáim majd tanulni tudnak. A tradicionalizmus értékmentése rendkívül fontos itt a Délvidéken. Tele vagyunk csiszolatlangyémánt-emberekkel, érdekes történetekkel. Aranybánya a múltunk. Ha ebből nem mentünk és nem merítünk, akkor teret hagyunk a butaságiparnak. Elherdáljuk a morális megváltásunk lehetőségét.
Olyan dolog is kell hogy legyen a művészet középpontjában, ami megérint, és sokáig vezet. Legutóbb mi ébresztett benned eufórikus élményt, és mivel kellett megküzdened munka közben?
– A legutóbbi kiállításom női aktokat tartalmazott. Festményeimen igyekeztem a női test szépségét letisztultan, finoman, a legegyszerűbb formában megörökíteni. Bácska is nőies, a mozdulatai igézőek, ámulva körbejárjuk a lankáit, megébredt vonalait, a vonásait. Szeretem, ha a szépség rám kopog. A mai művészetnek az egyik baja, hogy tartózkodik a széptől, mert úgy vannak vele, ami szép, az giccses. Mivel egyik művészi kaszthoz sem tartozok, nem függök senkitől és semmitől. Nem félek érzelmileg is azonosulni a széppel. Mondanivalóm van bőven. Időnként éjszaka jönnek az ötleteim, képes vagyok éjfél után felkelni és alkotni. A művész világa bátor világ, teli bűbájjal meg borzalmakkal. Az élet egyfajta körforgás, állandó ismétlődésből, ciklikusságból áll, és ha hosszú idő után egy elvesztett fonalat fölvettél, biztos, hogy te találtad meg azt, amit valaki korábban elvesztett. Mert tudjuk: a Teremtő a véletlenek mögé rejti az inkognitóját. A veled való szándékát. Azon a bizonyos vezérfonálon aztán el kell indulni. Ez a parancsa. És ha ezek után tiszta szívvel, erős akarattal és jó szándékkal teszi valaki a dolgát, akkor nagyot nem tévedhet. Kinyílik a kapu.
Kiket nevezhetsz művészi/emberi példaképeidnek?
– Nagy kedvencem Krúdy, Kosztolányi, Márai, és nem szégyellem, ha tanulok tőlük, elveszem a ritmusukat, kölcsönzöm a nyelvhasználatukat. Mindez közel áll hozzám, mert belém palántálódott egy nosztalgikus elvágyódás a 19. századi aranykor iránt. Márai azt mondta, hogy írónak lenni tisztesség kérdése. Hited szirmainak kibontásakor a lelkedet kell feltárni. Kutyakeményen, egyenesen kell megfogalmazni, mit gondolsz a világról. Elmondhatom, hogy bekerültem Cseh Tamás ezredébe, a délvidéki avatott tisztjei között őrnagyi rangot kaptam tőle. Kevesen mondhatják ezt el magukról. Tamásnak a bűvkörébe kerülni, Tamásnak a köpönyegéből kibújni, úgy hiszem, rangot ad az embernek, és erre a rangra úgy is mint ember, úgy is mint alkotó, úgy is mint barát, egy életen keresztül méltónak és büszkének kell lennem.
Miről szól az új regényed?
– Két éve már, hogy regényt írok. A története 1919-ben játszódik, itt a Délvidéken, Ókanizsán. A fiatal,19 éves Márai, barátja és szerkesztője tanácsára, aki nem más, mint Kosztolányi, leutazik a Csodakút gyógyfürdőbe, szerelmi bánatát, testi-lelki nyavalyáit gyógyítani. Közben már az impériumváltás előszele érződik, ráadásul a tanácsköztársaság söpredéke tombol. Fiktív a történet, persze, de dokumentarista elemekkel. Munkacíme: A kanizsai svéd kisasszonyok.
Ritkán sikerül egy művésznek követőiből és rajongóiból olyan lelkes tábort gyűjtenie maga köré, mint neked, internetes blogodnak köszönhetően. Ezt írod: „A Bácskai diárium a betyárbútorom. Ez az, amim van. Fülig Jimmy óta tudott dolog, hogy nehéz műfaj a naplóírás. Ezért én meg sem próbálom. Ekkor-akkor, ha ándungom szottyan, bejegyzek vagy rajzolok, festek ezt-azt. Hátha valaki elolvassa, és elgondolkodik róla, vagy énrólam.” „Életművem nincs. Minden elfér a hátamon, a bőrömön.”
– Mottója pedig: „A vélemény szabad, a tenni akarás parancs, a szülőföld szent.” Nem vagyok egy világszőttes bohóc, nem nagyon értem ezt a mai internetes univerzumot, de azért kapizsgálom. 8 évvel ezelőtt tákoltam össze a blogomat, azóta vezetem. Akkor kezdtem örülni, amikor láttam a visszajelzéseket. Amikor azt tapasztaltam, hogy egy versemet egy nap alatt ötszázan olvassák el. Mint említettem, viszonylag könnyen alkotok, de legyezi a hiúságomat, ha helyben kapok megerősítést. Ezért szoktam a tengerparton is rajzolni, mert a hátam mögött egy kisebb tömeg kommentálja a kialakuló portrét, karikatúrát. Ez inspirál, izgalomba hoz, szinten tart. Ugyanez a helyzet a blognál is. Napi örömforrásom. Ha megvonnám a számtól, felemésztene az idő. Ez egyfajta túlélésem tehát.
Miért ragaszkodsz annyira Magyarkanizsához?
– Hazudik, aki azt mondja, hogy a szerelmeit, a barátait vagy a szülőföldjét ki tudja tépni a szívéből. Nem tudja, függetlenül attól, hogy hol él. Nekünk, kanizsaiaknak van egy külön hazaszeretetünk, lévén hogy egy speciális helyzetben vagyunk itt, a Járás meg a Tisza közé ékelve. Lokálpatriótának lenni egyfajta kiváltságot is jelent. Ugyanakkor hordozom a barátaimmal együtt a vidékiség, a peremlét keresztjét. Bárhová keveredünk is: egy kicsit különbözünk a többiektől. Kanizsai vagyok ízig-vérig.
Magyarkanizsa legfontosabb közösségi porondja a Tisza. Mikor fürödtél meg benne, még a nyáron?
– Nem. Most a hétvégén. Miután megírtam, megfestettem, ami noszogatott, utána lementem az őszi partra, lelassultak a lépteim a meleg idő áramában, megfürödtem a Tiszában. Mondhatom, jó volt a vize. Férfias. Muszáj úszni benne, máskülönben meggebedsz. Azt tervezem, ha marad a szép októberi idő, akkor a jövő hétvégén is csobbanni fogok.
A belső tájak benti mozgásán, benső szabadságán alapozódik a lét.
– Tanuljunk az elődöktől, és legyünk olyanok, mint az állatok. Egyszerűek, tiszták. Egy ló soha nem hazudik az embernek. Megrúgja, megharapja, ha nem tetszik neki. De el is viszi a hátán, és ha belepusztul is, de elhúzza mindenhová. A kutyának a szemében több hűség van, mint a legtöbb emberében. Hovatovább én már csak annak tudok hinni, ami nem beszél. Meglátni a legegyszerűbb dolgokban a szépséget, akár egy virágba borult Járást, vagy a zöldellő kurgánokat, vagy a tiszavirágzást, az angyali kismenyasszonyokat. Ilyenkor rájövünk arra, hogy az élet egy ajándék, és akkor válunk kerekded emberré, ha az életünk minden egyes pillanatát, akár azt is, hogy itt ülünk egy viszonylag szürke asztal körül, és beszélgetünk, tudjuk élvezni. Úgy kellene létezni, hogy önmagunkat lássuk visszatükröződni a Tiszában. Hogy észrevegyük a saját emberi arcunkat. A régi, fekete-fehér fotográfiákon őseink tekintete ennyi idő után is áthatóan világít. A nézésükben látod az erőt, az állhatatosságot, az akaratot. Ha ilyen fényképek maradnak utánunk, akkor ott a vanról, a teljes létről őriztek meg valamit. Idősödvén, vissza-visszapislantva, abban bízok, hogy mind a három lányomnak sokkal jobb élete lesz, mint az enyém volt. Hogy ki tudnak majd teljesedni. Hogy nevetni tudnak majd hétfő reggelente is.
Arcképvázlat Pósa KárolyrólFejős Csilla
2017. október 16.
|
0
|
(fotó: Iván László)
Amikor szükségét érzi, hogy megszólaljon, ceruzát, grafitot, ecsetet vagy éppen tollat vegyen a kezébe, hogy kifejezze önmagát, az alföldi szabadságot éli meg. Az újra való érzékenységet, a nyitottságot, a Járás szikes sivatagának perzselő tepsijét, a Tisza folyó vizének a szabadságát, amint lágy hullámok emelik felhőkig a végtelenség vizéből. Olyanfajta szabadságvágyat érez, mint amilyet a madarak repülés közben, ahogy szárnyaikat suhogtatva az ég kékes deszkáit nyikorgatják. Lenyűgözi a madarak siklózása, ahogyan ráfekszenek a levegőre, és a szél lélegzete fenntartja mozdulatlan lebegésüket. Ilyenkor harsány színek és az írott szó ragyognak a messzeségben. És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a hely, ahová beleszülettünk, ahol a titkok birodalmába beavattak.
– Mi egy kegyelmi állapotban vagyunk, csak nem tudunk róla, vagy legalábbis nagyon kevesen tudnak róla. Ilyen közel, mint mihozzánk, sehol sincs az ég. Errefelé minden egyes gesztus egy akció. Ha megáll az ember a Járáson, akkor a kóró, a ledöfött karó, egy lepke zizzenése olyan, mintha egy öltés lenne az ég és a föld között. Összeköti az eget meg a földet. Ezt még a hegyi emberek sem tudják. Ezt csak mi tudjuk. Aki ide született, az megérzi, ennek a kettősségnek az ízét, panta rhei, a Tiszán csurogni lefelé vagy a járási sziken megtelepedni. Itt mindig poros a levegő, nyaranta gyakori a szárazság, telente a kékülő hideg. Arra ösztönzi az embert, hogy ha öntudatlanul is, de működjék. Ilyenkor egyfajta eufórikus öröm száll meg, egyfajta komplexitást élek meg. Lángolok, fortyogok, mint a forró aranyszurok. Rajzolás, festés közben megpróbálom egyedien megragadni Bácska levegőjének a vibrálását. Én az írásban mindig a zeneiséget keresem; a képzőművészetben a lírát; a hangokat megszagolom; a betűket megfestem; festve rajzolok és rajzolva festek. Ez egy délibábos összemosódás, összecsúszás. Így ötvöződöm, így vagyok kerek. Kísérletezek, miközben az ösztöneimre hagyatkozom. Van bennem egy expresszivitás, gyorsan, viszonylag könnyedén alkotok, és aki tud rólam, messziről felismeri jellegzetes arculatú, stílusú írásaimat, képeimet. És ha még bennük fölizzik Bácska, visszatükröződik a való, akkor elértem a célomat. Mert ha az Ég valami kis többletet rótt ránk, ha a Jóisten tehetséggel, ha már egy ilyen kinccsel-kárhozattal áldott, ajándékozott meg, akkor azzal nem visszaélni kell, hanem élni vele.
Járás
– Ez az atavisztikus bácskaias ösztön bennünk van. Hordozzuk, rezeg belül, mint a sziromlemez, szilaj őseink után megörököltük ezt a fajta életérzést, eszerint próbálunk meg élni. Szerencsésnek érzem magam, hogy kaptam egyfajta értéktöbbletet, amivel az önkifejezés bizonyos formáit a magam szerény módján tudom művelni. A bácskai ember életét próbálom megjeleníteni, mondatok öntőformáiban, ugyanakkor úgy megrajzolni, ahogyan ezeket az emberi sorsokat, a kanizsaiakét, Dobó Tihamér – Cigonya belefestette a Tiszába, mert belefestette a mólóiba, a csónakjaiba, a fűzfáiba. A cipőfűzőjét nem vagyok méltó megkötni a Cigonyának, de én is ugyanezt az értékszemléletet próbálom közvetíteni. Az egyszerűség foglalkoztat. Az egyszerű emberek, a hajlongó sorsuk. A legszimplább, hétköznapi történetek, meggyőződésem ugyanis, hogy minden ember élete egy Shakespeare-tragédia tud lenni. Bácska önmaga a szenvedés talaja. Aki pedig nem szenved, az nem is tud. Ma mindenkit a grabancánál fogva ráz a világ, hogy felébredjen. Régebben, pár száz évvel ezelőtt, lehet, hogy ment minden magától. Ma nem így van. Gatyamadzag létben van az ember itt a déli végeken. Sokat szoktunk keseregni, hogy milyen sanyarú az életünk, de ha megnézzük a barátainkat, akik elmentek – és milyen sokan mentek el –, akkor megállapíthatjuk, hogy egy édes elvágyódás, édes visszavágyódás lakozik bennük. Ezt valahogy meg tudom érteni.
Bácskainak lenni? Nekem azt jelenti, hogy embernek lenni. Méltósággal viselni a sorsot.
Te árulkodója vagy az örök figyelőnek, egy sokoldalú művészben mindenütt és mindenkor jelenlevő nagy figyelőnek.
– Többször nyilatkoztam már, hogy én nem tartom magam művésznek. A művészet egy szent dolog. Aki a magas művészetet műveli, annak más szférákban jár a lelke. Én eléggé földön járó ember vagyok. Sintérivadék, bácskai indián, elfuserált költő, költőnek író, írónak költő, festőnek grafikus, grafikusnak festő. Nem vagyok magammal elégedett, valószínűleg azért keresem folyamatosan az önkifejezés különböző formáit, mert bizonyítani akarok. Amit csinálok, jól vagy rosszul, azt viszont próbálom tisztességgel művelni. Próbálom a saját életemet úgy kiteljesíteni, hogy ne tátongjon benne se kráter, se űr. Ezt csak úgy valósíthatom meg, ha az összes olyan helyre benyomulok, ahol úgy érzem – van keresnivalóm. A festéssel is vártam negyvenéves koromig, pár ezer könyvet elolvastam, mielőtt írni kezdtem volna, hogy legyen viszonyítási alapom. A tehetség ugyan a kivételezetteké, de ha nem párosul állhatatossággal, kitartással, menten átokká válik. Zsenik, Mozartok ritkán születnek. Azt vallom, hogy egy aktív írónak, költőnek, grafikusnak, festőnek – ha netán mindez én lennék egy személyben – igenis kell, hogy legyen fundamentuma ahhoz, hogy belső látása sugározzék. Őszintének kell lenni, néha nyersnek. Ha az ember a valóságot átírja az irodalom vagy a képzőművészet nyelvére, biztos, hogy sokan nem fogják szeretni. De alkotóemberként ez kutyakötelességem. A művészet mindenféleképpen egy alkímiai rend, egy alkímiai beavatás. Egyik nagy kedvencem, a XVII. században élt Lippay György esztergomi érsek Mons Magnesiae (Mágneshegy) c. művében leírta volt: ha mindenkinek adva lenne az aranykészítés lehetősége, ha mindenki a beavatásnak azt a fokozatát elérné, amit az alkimisták, akkor az egész emberiség dugába dőlne. Ahogy az ősanyag keresése, az elemek permutálása, transzformálása nem mindenkinek a kiváltsága, ugyanúgy a művészet sem az. Van, aki alatt kicsit rezeg a léc. Akad, aki nagyobb mélységekbe száll alá, de a cél közös: a kiteljesedettség elérése, a teljes egészként létezés vágya.
– Azért kell a múltat ápolni, azért kell ez a „múltba révedés”, mert valahogy én is, hovatovább 47 évesen, érzem azt, hogy a mai világ a mai formájában élhetetlen. Visszájára fordult. Tótágast áll. Billegünk a Jóisten tenyerén. Ahhoz, hogy közvetítve szolgálhassak, hogy alkothassak, muszáj azokba a bizonyos szép időkbe visszanyúlnom, muszáj átemelni a tegnapból a holnapba azokat az élhető értékeket, melyekből a lányaim, az unokáim majd tanulni tudnak. A tradicionalizmus értékmentése rendkívül fontos itt a Délvidéken. Tele vagyunk csiszolatlangyémánt-emberekkel, érdekes történetekkel. Aranybánya a múltunk. Ha ebből nem mentünk és nem merítünk, akkor teret hagyunk a butaságiparnak. Elherdáljuk a morális megváltásunk lehetőségét.
Olyan dolog is kell hogy legyen a művészet középpontjában, ami megérint, és sokáig vezet. Legutóbb mi ébresztett benned eufórikus élményt, és mivel kellett megküzdened munka közben?
– A legutóbbi kiállításom női aktokat tartalmazott. Festményeimen igyekeztem a női test szépségét letisztultan, finoman, a legegyszerűbb formában megörökíteni. Bácska is nőies, a mozdulatai igézőek, ámulva körbejárjuk a lankáit, megébredt vonalait, a vonásait. Szeretem, ha a szépség rám kopog. A mai művészetnek az egyik baja, hogy tartózkodik a széptől, mert úgy vannak vele, ami szép, az giccses. Mivel egyik művészi kaszthoz sem tartozok, nem függök senkitől és semmitől. Nem félek érzelmileg is azonosulni a széppel. Mondanivalóm van bőven. Időnként éjszaka jönnek az ötleteim, képes vagyok éjfél után felkelni és alkotni. A művész világa bátor világ, teli bűbájjal meg borzalmakkal. Az élet egyfajta körforgás, állandó ismétlődésből, ciklikusságból áll, és ha hosszú idő után egy elvesztett fonalat fölvettél, biztos, hogy te találtad meg azt, amit valaki korábban elvesztett. Mert tudjuk: a Teremtő a véletlenek mögé rejti az inkognitóját. A veled való szándékát. Azon a bizonyos vezérfonálon aztán el kell indulni. Ez a parancsa. És ha ezek után tiszta szívvel, erős akarattal és jó szándékkal teszi valaki a dolgát, akkor nagyot nem tévedhet. Kinyílik a kapu.
Kiket nevezhetsz művészi/emberi példaképeidnek?
– Nagy kedvencem Krúdy, Kosztolányi, Márai, és nem szégyellem, ha tanulok tőlük, elveszem a ritmusukat, kölcsönzöm a nyelvhasználatukat. Mindez közel áll hozzám, mert belém palántálódott egy nosztalgikus elvágyódás a 19. századi aranykor iránt. Márai azt mondta, hogy írónak lenni tisztesség kérdése. Hited szirmainak kibontásakor a lelkedet kell feltárni. Kutyakeményen, egyenesen kell megfogalmazni, mit gondolsz a világról. Elmondhatom, hogy bekerültem Cseh Tamás ezredébe, a délvidéki avatott tisztjei között őrnagyi rangot kaptam tőle. Kevesen mondhatják ezt el magukról. Tamásnak a bűvkörébe kerülni, Tamásnak a köpönyegéből kibújni, úgy hiszem, rangot ad az embernek, és erre a rangra úgy is mint ember, úgy is mint alkotó, úgy is mint barát, egy életen keresztül méltónak és büszkének kell lennem.
Miről szól az új regényed?
– Két éve már, hogy regényt írok. A története 1919-ben játszódik, itt a Délvidéken, Ókanizsán. A fiatal,19 éves Márai, barátja és szerkesztője tanácsára, aki nem más, mint Kosztolányi, leutazik a Csodakút gyógyfürdőbe, szerelmi bánatát, testi-lelki nyavalyáit gyógyítani. Közben már az impériumváltás előszele érződik, ráadásul a tanácsköztársaság söpredéke tombol. Fiktív a történet, persze, de dokumentarista elemekkel. Munkacíme: A kanizsai svéd kisasszonyok.
Ritkán sikerül egy művésznek követőiből és rajongóiból olyan lelkes tábort gyűjtenie maga köré, mint neked, internetes blogodnak köszönhetően. Ezt írod: „A Bácskai diárium a betyárbútorom. Ez az, amim van. Fülig Jimmy óta tudott dolog, hogy nehéz műfaj a naplóírás. Ezért én meg sem próbálom. Ekkor-akkor, ha ándungom szottyan, bejegyzek vagy rajzolok, festek ezt-azt. Hátha valaki elolvassa, és elgondolkodik róla, vagy énrólam.” „Életművem nincs. Minden elfér a hátamon, a bőrömön.”
– Mottója pedig: „A vélemény szabad, a tenni akarás parancs, a szülőföld szent.” Nem vagyok egy világszőttes bohóc, nem nagyon értem ezt a mai internetes univerzumot, de azért kapizsgálom. 8 évvel ezelőtt tákoltam össze a blogomat, azóta vezetem. Akkor kezdtem örülni, amikor láttam a visszajelzéseket. Amikor azt tapasztaltam, hogy egy versemet egy nap alatt ötszázan olvassák el. Mint említettem, viszonylag könnyen alkotok, de legyezi a hiúságomat, ha helyben kapok megerősítést. Ezért szoktam a tengerparton is rajzolni, mert a hátam mögött egy kisebb tömeg kommentálja a kialakuló portrét, karikatúrát. Ez inspirál, izgalomba hoz, szinten tart. Ugyanez a helyzet a blognál is. Napi örömforrásom. Ha megvonnám a számtól, felemésztene az idő. Ez egyfajta túlélésem tehát.
Miért ragaszkodsz annyira Magyarkanizsához?
– Hazudik, aki azt mondja, hogy a szerelmeit, a barátait vagy a szülőföldjét ki tudja tépni a szívéből. Nem tudja, függetlenül attól, hogy hol él. Nekünk, kanizsaiaknak van egy külön hazaszeretetünk, lévén hogy egy speciális helyzetben vagyunk itt, a Járás meg a Tisza közé ékelve. Lokálpatriótának lenni egyfajta kiváltságot is jelent. Ugyanakkor hordozom a barátaimmal együtt a vidékiség, a peremlét keresztjét. Bárhová keveredünk is: egy kicsit különbözünk a többiektől. Kanizsai vagyok ízig-vérig.
Magyarkanizsa legfontosabb közösségi porondja a Tisza. Mikor fürödtél meg benne, még a nyáron?
– Nem. Most a hétvégén. Miután megírtam, megfestettem, ami noszogatott, utána lementem az őszi partra, lelassultak a lépteim a meleg idő áramában, megfürödtem a Tiszában. Mondhatom, jó volt a vize. Férfias. Muszáj úszni benne, máskülönben meggebedsz. Azt tervezem, ha marad a szép októberi idő, akkor a jövő hétvégén is csobbanni fogok.
A belső tájak benti mozgásán, benső szabadságán alapozódik a lét.
– Tanuljunk az elődöktől, és legyünk olyanok, mint az állatok. Egyszerűek, tiszták. Egy ló soha nem hazudik az embernek. Megrúgja, megharapja, ha nem tetszik neki. De el is viszi a hátán, és ha belepusztul is, de elhúzza mindenhová. A kutyának a szemében több hűség van, mint a legtöbb emberében. Hovatovább én már csak annak tudok hinni, ami nem beszél. Meglátni a legegyszerűbb dolgokban a szépséget, akár egy virágba borult Járást, vagy a zöldellő kurgánokat, vagy a tiszavirágzást, az angyali kismenyasszonyokat. Ilyenkor rájövünk arra, hogy az élet egy ajándék, és akkor válunk kerekded emberré, ha az életünk minden egyes pillanatát, akár azt is, hogy itt ülünk egy viszonylag szürke asztal körül, és beszélgetünk, tudjuk élvezni. Úgy kellene létezni, hogy önmagunkat lássuk visszatükröződni a Tiszában. Hogy észrevegyük a saját emberi arcunkat. A régi, fekete-fehér fotográfiákon őseink tekintete ennyi idő után is áthatóan világít. A nézésükben látod az erőt, az állhatatosságot, az akaratot. Ha ilyen fényképek maradnak utánunk, akkor ott a vanról, a teljes létről őriztek meg valamit. Idősödvén, vissza-visszapislantva, abban bízok, hogy mind a három lányomnak sokkal jobb élete lesz, mint az enyém volt. Hogy ki tudnak majd teljesedni. Hogy nevetni tudnak majd hétfő reggelente is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése