Ukrajna, és a nyelvtörvény - 2. rész
Mielőtt ezen írás vastagabbik
fertályában, vagyis a velejében en bloc kiosztanék mindazoknak, akik
jóvoltából megszülethetett a minapi, eléggé el nem ítélhető, csak súlyos
káromkodások közben emlegetett ukrán nyelvtörvény, illő szelídebb hangon
azokról is szólni, akik egyrészt ugyanúgy szenvedő alanyai ennek az aljas
ukránosítási rendeletnek, mint mi, magyarok, másrészt olyan ősi szövetségeseink
– mármint nekünk, magyaroknak – akikhez még a lengyel barátaink irántunk
megnyilvánuló hagyományos történelmi jóindulata sem mérhető.
A kárpátaljai ruszinok.
A legjellemesebb magyar államférfi, a Nagyságos Fejedelem leghívebb szolgái.
II. Rákóczi Ferenc harcosai voltak ezek a mezítlábas, rongyos rutén parasztok. Hegyi emberek, erdei pásztornépek, szénégetők, tutajosok. A legelső kurucok, akik a magyar szabadságért gondolkodás nélkül áldozták föl magukat: se nem az első, se nem az utolsó ízben, amikor a haza parancsolta. „Gens fidelissima” – a leghűségesebb nemzet, akiknek jóravaló, igaz fiai valaha a Szent Korona égisze alatt egy közösséget alkottak velünk. Az ő kezükbe bármikor adható volt magyar szablya. Sosem döftek hátba bennünket. Hírlik, Trianon alatt Párizsban járt egy rutén delegáció. Magyarországhoz kérték vissza magukat. Meg is hálálta nekik az új impérium, ahová a nyugati önkény átszabta őket. A jó ruténeket előbb Moszkva oroszokként, aztán szovjetekként szerette volna tudni. Végül a mostani kákabélű, önfertőző időkben ukránokká akarja transzformálni – velünk és más kisebbségekkel együtt – a kijevi dölyf.
De a szegény ruszinok, meg az összes kihalásra ítélt töredékük: egyelőre vasgerinccel állnak a rájuk záporozó, kopogó jégesőben. Fajtájaik, a sosem hallott dolisznyákok, a Krúdy-novellákból ismerős verhovinaiak, a lemkók, a bojkók és a huculok makacs elszántsággal óvják sajátos nyelvüket, a népszokásaikat, és a görög katolikus hitüket, ami mindennél szívósabban köti őket őseik szellemiségéhez. (Ebből a nagyszerűségből mit sem von le az a tény, hogy például a XX. századi pop art „kultúra” ikonja, egy bizonyos Andy Warhol nevű pojáca is közülük származott. Rutén gyökerei voltak.)
Ám az ukrán nyelvtörvény nem csak nekik, a ruszinoknak-ruténeknek fáj. Ezáltal most a bolgárok, a lengyelek, az oroszok, a moldávok, a görögök és a drága román barátaink is a saját bőrükön tapasztalhatják meg, milyen érzés páriának lenni a saját hazájukban. Másodosztályúvá degradáltnak bélyegezve. Olyannak, akivel a velejéig korrupt, sovinisztán hülye székesfővárosi ukrán politikum azt csinál, amit akar. Teszem hozzá: gyakorlatilag az összes, demokratikusnak hazudott nyugati állami vezetés hallgatólagos asszisztenciája mellett. Bűnösök közt cinkos, aki néma – ismerhetik a mondást Brüsszelben is, ám ugyanekkora erővel fütyülnek is rá nagy ívben.
A legerélyesebben tiltakozó Budapest mellett hiába emelte föl a szavát Bukarest, Varsó és Chisinau, sőt Athén. Verhetjük az asztalt. Ezután Ukrajnában a közép- és felsőfokú oktatás nyelve kizárólag az ukrán lesz. Nyilvánvalóan azt szolgálja majd a törvény (már megint) hogy a sokmilliós orosz kisebbség oktatását, nyelvi önazonosságát mielőbb elsorvasszák. A fő cél ez lenne. Mellette kollaterális kárként az összes többi kisebbség nyelvi kultúráját is ellehetetlenítik majd. Na és? Kérdezi a sok zseblázas ott, az Európa Tanácsban…
Akinek idáig netán nem lett volna világos: mindez Európában, egy olyan országban történhetik meg, ahol a kisebbségeket mélységesen sújtó és végveszélybe sodró új nyelvtörvényt egy nappal azután hozták meg, hogy előtte huszonnégy órával (!) írták alá Ukrajna és az Európai Unió közötti társulási szerződést… A tinta sem száradhatott meg a paktumon. A pezsgős poharak még a mosogatósban bűzlöttek. Megáll az ész ekkora aljasságtól!
Hisz ettől még Sztálin beolvasztási módszerei is finomabbak voltak!
És most jöjjön, aminek jönnie kell. Kicsit személyesebb lesz, kicsit indulatosabb, mert bácskaiasabb szemszögből nézve a dolgokat muszáj ebbe a rózsavízzel teli lavórba vitriolt pisálni. Engem ugyanis nem az ukrán politikum 25 éve tartó impotenciája, rabló, bitang mivolta zavar. Szolgalelkületből, szélkakasokból, tolvaj szarkákból nekünk is kijutott az elmúlt negyed század során. Olyanokból, akik míg igény mutatkozott rá, Saulabbak akartak lenni Saulnál. Viszont mostanára már Paulus lett a zömükből, miután ringlispílként södörögtek valahányat a damaszkuszi úton.
Nem. Én Kijevben nem csalódtam. Bizánci vircsaft. Ez volt mindig. Ugyan, mire föl változnának meg pár év alatt?
Ellenben mintha valahonnét olyasféle szirénhangokat hozna a szél – nap mint nap –, hogy van Európa, aminek vannak alapelvei. Hogy ennek az Európának van ethosza, meg demokratikus értékrendje, meg mindenféle szépen hangzó, de zavaros furcsaságokkal piszmogó rendszere. Ahol nem csak az emberi méltóságnak kéne számítania, hanem annak hiányától is hangosan szokott sivalkodni az a bizonyos európai mainstream. Ami most – ugye milyen furcsa! – hallgat, mint süket disznó a búzában. Nem üti meg az ingerküszöbüket a kisebbségi, s ezen túlmenően az egyetemes emberi jogok ilyetén lábbal tiprása. A kijevi amerikai nagykövet egyenesen odáig ragadtatta magát, hogy gratulált Kijevnek az „oktatási reformok” terén elért bátor lépéséhez.
Azért megkérdezném ezt a Washingtonból Kijevbe akkreditált gazembert, mit szólna hozzá, ha holnaptól Kaliforniában csak spanyolul lehetne tanulni? Vagy milyen képet vágna a Béke Nobel-díjas Barack Husszein ex-elnök úr, ha Florida állam kormányzata egy tollvonással kiiktatná az angol nyelvű tagozatokat, és spanyol ajkú, kubai emigráns tanárok kezdenék okítani az ottani diákokat, általánostól egyetemig. Gondolom, rögvest eltaknyolódna az Elnök Úr szeme fehérje.
Ámbár mint tudjuk, a demokrácia őshazájában ilyesmi nem fordulhat elő. Európában viszont – mint a példa mutatja: sajnos – igen.
Bezzeg, ha annak a tengernyi, január elsejei születésnapos Ahmed valamelyikének egynémely zöldhatáron elkérik a papírjait, rákérdeznek, hogy mégis, mi végre bóklászta be „menekültként” a fél világot: máris fölhördül a sok demokrata, s együtt dobban az érző szívük mindenféle homályos identitású, kiismerhetetlen szándékú jöttmenttel. Nekik kijár a védelem. Miattuk már kiverik a hisztit.
Miattunk meg nem. Mert akinek identitása, nyelve, nemzete, s netán hazája, szülőföldje is van, amihez – belegondolni is szörnyű – ragaszkodik, amit szeret, amiért tesz, dolgozik: na – az a veszélyes.
Pk
A kárpátaljai ruszinok.
A legjellemesebb magyar államférfi, a Nagyságos Fejedelem leghívebb szolgái.
II. Rákóczi Ferenc harcosai voltak ezek a mezítlábas, rongyos rutén parasztok. Hegyi emberek, erdei pásztornépek, szénégetők, tutajosok. A legelső kurucok, akik a magyar szabadságért gondolkodás nélkül áldozták föl magukat: se nem az első, se nem az utolsó ízben, amikor a haza parancsolta. „Gens fidelissima” – a leghűségesebb nemzet, akiknek jóravaló, igaz fiai valaha a Szent Korona égisze alatt egy közösséget alkottak velünk. Az ő kezükbe bármikor adható volt magyar szablya. Sosem döftek hátba bennünket. Hírlik, Trianon alatt Párizsban járt egy rutén delegáció. Magyarországhoz kérték vissza magukat. Meg is hálálta nekik az új impérium, ahová a nyugati önkény átszabta őket. A jó ruténeket előbb Moszkva oroszokként, aztán szovjetekként szerette volna tudni. Végül a mostani kákabélű, önfertőző időkben ukránokká akarja transzformálni – velünk és más kisebbségekkel együtt – a kijevi dölyf.
De a szegény ruszinok, meg az összes kihalásra ítélt töredékük: egyelőre vasgerinccel állnak a rájuk záporozó, kopogó jégesőben. Fajtájaik, a sosem hallott dolisznyákok, a Krúdy-novellákból ismerős verhovinaiak, a lemkók, a bojkók és a huculok makacs elszántsággal óvják sajátos nyelvüket, a népszokásaikat, és a görög katolikus hitüket, ami mindennél szívósabban köti őket őseik szellemiségéhez. (Ebből a nagyszerűségből mit sem von le az a tény, hogy például a XX. századi pop art „kultúra” ikonja, egy bizonyos Andy Warhol nevű pojáca is közülük származott. Rutén gyökerei voltak.)
Ám az ukrán nyelvtörvény nem csak nekik, a ruszinoknak-ruténeknek fáj. Ezáltal most a bolgárok, a lengyelek, az oroszok, a moldávok, a görögök és a drága román barátaink is a saját bőrükön tapasztalhatják meg, milyen érzés páriának lenni a saját hazájukban. Másodosztályúvá degradáltnak bélyegezve. Olyannak, akivel a velejéig korrupt, sovinisztán hülye székesfővárosi ukrán politikum azt csinál, amit akar. Teszem hozzá: gyakorlatilag az összes, demokratikusnak hazudott nyugati állami vezetés hallgatólagos asszisztenciája mellett. Bűnösök közt cinkos, aki néma – ismerhetik a mondást Brüsszelben is, ám ugyanekkora erővel fütyülnek is rá nagy ívben.
A legerélyesebben tiltakozó Budapest mellett hiába emelte föl a szavát Bukarest, Varsó és Chisinau, sőt Athén. Verhetjük az asztalt. Ezután Ukrajnában a közép- és felsőfokú oktatás nyelve kizárólag az ukrán lesz. Nyilvánvalóan azt szolgálja majd a törvény (már megint) hogy a sokmilliós orosz kisebbség oktatását, nyelvi önazonosságát mielőbb elsorvasszák. A fő cél ez lenne. Mellette kollaterális kárként az összes többi kisebbség nyelvi kultúráját is ellehetetlenítik majd. Na és? Kérdezi a sok zseblázas ott, az Európa Tanácsban…
Akinek idáig netán nem lett volna világos: mindez Európában, egy olyan országban történhetik meg, ahol a kisebbségeket mélységesen sújtó és végveszélybe sodró új nyelvtörvényt egy nappal azután hozták meg, hogy előtte huszonnégy órával (!) írták alá Ukrajna és az Európai Unió közötti társulási szerződést… A tinta sem száradhatott meg a paktumon. A pezsgős poharak még a mosogatósban bűzlöttek. Megáll az ész ekkora aljasságtól!
Hisz ettől még Sztálin beolvasztási módszerei is finomabbak voltak!
És most jöjjön, aminek jönnie kell. Kicsit személyesebb lesz, kicsit indulatosabb, mert bácskaiasabb szemszögből nézve a dolgokat muszáj ebbe a rózsavízzel teli lavórba vitriolt pisálni. Engem ugyanis nem az ukrán politikum 25 éve tartó impotenciája, rabló, bitang mivolta zavar. Szolgalelkületből, szélkakasokból, tolvaj szarkákból nekünk is kijutott az elmúlt negyed század során. Olyanokból, akik míg igény mutatkozott rá, Saulabbak akartak lenni Saulnál. Viszont mostanára már Paulus lett a zömükből, miután ringlispílként södörögtek valahányat a damaszkuszi úton.
Nem. Én Kijevben nem csalódtam. Bizánci vircsaft. Ez volt mindig. Ugyan, mire föl változnának meg pár év alatt?
Ellenben mintha valahonnét olyasféle szirénhangokat hozna a szél – nap mint nap –, hogy van Európa, aminek vannak alapelvei. Hogy ennek az Európának van ethosza, meg demokratikus értékrendje, meg mindenféle szépen hangzó, de zavaros furcsaságokkal piszmogó rendszere. Ahol nem csak az emberi méltóságnak kéne számítania, hanem annak hiányától is hangosan szokott sivalkodni az a bizonyos európai mainstream. Ami most – ugye milyen furcsa! – hallgat, mint süket disznó a búzában. Nem üti meg az ingerküszöbüket a kisebbségi, s ezen túlmenően az egyetemes emberi jogok ilyetén lábbal tiprása. A kijevi amerikai nagykövet egyenesen odáig ragadtatta magát, hogy gratulált Kijevnek az „oktatási reformok” terén elért bátor lépéséhez.
Azért megkérdezném ezt a Washingtonból Kijevbe akkreditált gazembert, mit szólna hozzá, ha holnaptól Kaliforniában csak spanyolul lehetne tanulni? Vagy milyen képet vágna a Béke Nobel-díjas Barack Husszein ex-elnök úr, ha Florida állam kormányzata egy tollvonással kiiktatná az angol nyelvű tagozatokat, és spanyol ajkú, kubai emigráns tanárok kezdenék okítani az ottani diákokat, általánostól egyetemig. Gondolom, rögvest eltaknyolódna az Elnök Úr szeme fehérje.
Ámbár mint tudjuk, a demokrácia őshazájában ilyesmi nem fordulhat elő. Európában viszont – mint a példa mutatja: sajnos – igen.
Bezzeg, ha annak a tengernyi, január elsejei születésnapos Ahmed valamelyikének egynémely zöldhatáron elkérik a papírjait, rákérdeznek, hogy mégis, mi végre bóklászta be „menekültként” a fél világot: máris fölhördül a sok demokrata, s együtt dobban az érző szívük mindenféle homályos identitású, kiismerhetetlen szándékú jöttmenttel. Nekik kijár a védelem. Miattuk már kiverik a hisztit.
Miattunk meg nem. Mert akinek identitása, nyelve, nemzete, s netán hazája, szülőföldje is van, amihez – belegondolni is szörnyű – ragaszkodik, amit szeret, amiért tesz, dolgozik: na – az a veszélyes.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése