FILMES NAPLÓ - 14.

 

Budai utca - festményem

Oppenheimer (2023)

Pár nap alatt két agyonreklámozott, nagyon beharangozott filmet is megnéztem. Mondanom sem kell, jócskán volt bennem izgalom, mindkettő miatt: aztán pofára estem. Vajúdott bennem a várakozás keltette nagy hegy. Végül két kisegér született.

Kezdjük az Oppenheimerrel. Alapjáraton nincs semmi baj ezzel a filmmel, csak én nem ezt vártam. Sokkal több tudományosságot feltételeztem – a rendező, Christopher Nolan habitusát ismerve –, erre tessék, a film nagyobbik fele egy ezerszer látott politikai hajcihőről szól, a Mccarthy-korszakról, amikor (teszem hozzá zárójelben: nagyon helyesen) tisztogatás indult az Egyesült Államokban a kommunista bérencek, vagy finomabban mondva kommunista szimpatizánsok ellen. Ilyetén fél Hollywood és a nagyvárosi közélet is jócskán fertőzött volt bolsevik propagandával – ez mára már kiderült, hiába a sok titkosítás – tudni lehet milyen disznóságok történtek. Moszkva röhögött a markába, emezek, a hasznos idiótának nevezett széplelkek meg önként, dalolva árulták el a hazájukat. Köztük a legnagyobb sztárok is. (Pont miként ma sikk külföldön gáncsolni a magyar érdekeket. De ez legyen megint egy zárójeles odaszúrás. Most filmekről írok, nem a magyarnak mondott ellenzéki gittegyletekről.)

Vissza a filmre: a háromórányi mozit túlzásnak tartom. Elég sok üresjárat volt benne. Viszont a színészek zöme nagyon szépen játszott, ha valamiért megérte, hát ezért megérte nézni. Húsos a fölhozatal, mindegyre telis-tele a mozi eminens aktorokkal, akikkel folyton történik valami. Az összes közül nekem mégis a főhőst megformáló Cilian Murphy és a kockafejű tábornokot alakító Matt Damon játéka a legmeggyőzőbb. Utóbbi kackiás bajuszán először nevettem, de valahogy illett a karakter szögletességéhez, és a végén már ezt is díjaztam. Ám az egész filmben ott vibrál a végső boldogság megtalálásának hiánya, a szomorú emberi végzet felismerése, és az istenként hadonászó tudósok reménytelensége, ami a hideg poklot hozhatja a jövő nemzedékének. Oppenheimer szemében az őrület tátong, immáron egyszerű és világos lesz számára minden. A saját tragédiája, meg a tágabb értelemben vett nagyvilágé, a történelmi emberé is. 10/7

Mission Impossible: Leszámolás - Első rész (2023)

Bevallom, néha szoktam olvasni habkönnyű lektűröket. Akad időszak, mikor legszívesebben színes, amatőr képeket nézegetek, szép giccseseket, és egyáltalán nem érzem ettől rosszul magamat. Egy régi barátom rettenetesen igényes, zeneértő ember volt, élt-halt a klasszikus rockért, ám amikor kocsit vezetett, Zámbó Jimmyt bömböltetett a kazettás autórádióból. Én őt megértem. Nem lehet folyton a vad elemekkel harcolni és úgy tenni, hogy a magas művészet felkent bajnokai vagyunk. Fárasztó lenne ez a szerep. Ezért néha leguggol az ember és nagy műgonddal föllapozza Piroskát és a farkast, Korda Györgyöt dúdol és megcsodál mázolmányként egy borzalmas tengerparti pálmafás naplementét. Ezen az alapon néztem én is Tom Cruise legújabb moziját. Néztem – mondom – de egy idő után már csak láttam, figyelni nem figyeltem.

Kifáradt ez a széria is, sajnálom.

Már rendes, kézzelfogható ellenségre sem telik. Helyette egy folyton jelenlévő, mégis láthatatlan istent játszó mesterséges intelligencia hadakozik a jófiúk ellen... Én már ezt többször láttam, ahogy vonatszerelvény tetején is volt már éppen elég bunyó. A főhős (új) nője is pont olyan tolvaj cafka, mint anno valamelyik korábbi részben a néger menyecske volt.

Hiányoltam az első epizódból a forgatókönyv értelmesebb csavarjait, ahogy az akció orgián is csak ásítozni lehetett, bár biztos akadnak szép számmal, akiknek az ilyesmi tetszik: nekem nem. Például a felújított Olasz melóban feleennyi látványos kaland elem sem volt, mégis máig etalon, ahogy Svájcban az erőmű töltésén a főhősék útját állja a negatív figurákból álló kompánia.

Ja! És a maszkos húzásokon is folyton fölröhögök: ezt Fantomas idestova hatvan évvel ezelőtt bravúrosan eljátszotta. Mára akkora anakronizmus, hogy csak szörnyülködni lehet a bugyutaságán.

Egyedül amiért bámultam a MI aktuális részét, az Tom Cruise: nem tudom hogy csinálja ez a pali, de sehogy sem akar megöregedni, le a kalappal előtte! Ámbár, ma a sminkmesterek és pláne a CG olyan új ábrázatot csinál akárkinek, amilyenre az illetőnek pénze van.

Száz szónak is egy a vége: nekem kicsit csalódás volt ez a film, ha pontoznom kéne nagy jóindulattal 6/10.

FILMES NAPLÓ - 13.

 

Vihar - rajzom

A lányom nevében – 2016

Igaz történet alapján készült francia film. Régi nagy kedvencem Daniel Auteuil. Remek karakterszínész. Valamikor a ’80-as évek elején találkoztam vele először, egy vérbő komédiában – A csibészek érettségiznek. (Még a rendező nevét is fejből tudom, Claude Zizi. Sosem láttam tőle másik filmet. Valószínűleg a mókás neve miatt tapadt meg bennem.)

A lányom nevében film azonban nem komédia. Sőt. Erős dráma, és a filmes élményre még rá is játszik, hogy jó előre, időben tudjuk, megtörtént eseményeket dolgoz fel. Negyven évvel korábban kezdődik a cselekmény, pontosabban 1982-ben járunk, amikor André Bamberski, egy elvált, jómódú üzletember értesül róla, hogy 14 éves lánya meghalt. A balesetnek tűnő tragédiát beárnyalja, hogy a kamasz lány az édesanyjával és annak új férjével, egy közös németországi nyaraláson vett részt. Az ismerősök sajnálkoznak, mindenki gyászol, ám Bamberskit az apai ösztön nem hagyja nyugodni. Ahogy lassan összeáll előtte a kép, mind inkább meg van róla győződve, hogy a megmagyarázhatatlanul hirtelen bekövetkezett halál nem baleset volt, ezért privát nyomozásba kezd. A boncolási jegyzőkönyv alapján majdnem bizonyossá válik, hogy a kislányt a mostohaapa, Dr. Dieter Krombach ölte meg. Miután a fájdalmától félőrült édesapa Németországban nem tudja elérni, hogy Krombach-ot elítéljék, Bamberski a francia hatóságokban bízva annak szenteli az életét, hogy igazságot szolgáltasson Kalinkának és börtönbe juttassa Krombachot. Utóbbit a szintén sokat foglalkoztatott német sztárszínész, Sebastian Koch alakítja, mit mondjak: zseniálisan. Annál is inkább tetszett Koch játéka, mert én még őt negatív szerepben sosem láttam: az arca, az egész lénye valami kedvességet, intelligenciát, és férfias vonzerőt sugároz. Ebben a moziban pont erre volt szükség, hogy a szexuális ragadózó simulékony, megnyerő természetét a nézőknek tökéletesen visszaadhassák. Koch nem csak hogy megugorja a lécet: bámulatos módon egyfajta metamorfózison megy át. A sármos sváb orvosból a szemünk láttára vedlik át kéjsóvár, gonosz pszichopatává. Pont, miként az örökkön derűs, jól menő üzletember édesapából egy megkeseredett, kényszernyugdíjas, koravén férfi lesz, akinek a megszállottsága minden ismerősét, sőt az új, nagy szerelmét is elmarja maga mellől.  A film a több évtizedes hajsza egy-egy fordulópontján időz. Lehet dühöngeni az európai országok jogalkotóinak slendránságán, a bürokráciát is szabad szidni, ám mindvégig ott kísért bennünket a baljós gondolat: Bamberski esete nem egyedi. Ugyanez, vagy hasonló mizéria bármelyikünkkel megtörténhet napjainkban is. Hisz paragrafusokkal nyűglődő, a hivatalok útvesztőiben folyamatos párbajokat vívó kisemberek vagyunk mindahányan, hétköznapi szélmalomharcainkkal. Lehet, csak sorbanállás a részünk egy értelmetlen banki ügylet miatt. Lehet, csak úgy számláznak a címünkre, hogy muszáj tiltakozunk a jogsértés ellen. Egy biztos: kitartásra vagyunk ítéltetve, mint a szegény monsieur Bamberski. Ám vele ellentétben egy cseppet sem biztos, hogy mi majd nyerünk az örök hatalommal szembeni vitában és győzedelmeskedik az igazunk. 10/9, erősen ajánlott megtekintésre!

 A fák tengere – 2015

Ha megbosszul egy film, vajmi keveset tudok ellene tenni. Fátyolos szemmel nézhetem. Esetleg lehet a hangom panaszos vonyíkolás: kivédhetetlenül ragad magával az indulat, úgy a jó, mint a rossz értelemben vett érzelmesség. Ezt már régtől tudom. (Éppen emiatt ódzkodok megnézni például A sziget szellemeit. Nem lenne nagy segítségére a lelkemnek.) Némely filmnél – mint A fák tengerénél is – úgy éreztem, ismét belém nyúltak, elvettek tőlem, fontos dolog került napvilágra. Míg néztem a filmet, szép csendben, észrevétlen kihasíttatott belőlem valami, ami a film végén ugyan visszakerül a helyére: de akkor már nem vagyok ugyanaz, mint aki voltam. Nincs ezért vigaszom. Ülök a mozi befejeztével, lehulló karokkal és a madár csillogó gombszemében keresem a választ, hát mégis, mi végre? Ám felelet nincs.

Ahogy nem talált válaszokat Arthur Brennan sem, akit Matthew Mcconaughey elevenít meg. A Csillagok között óta szeretem ezt a folyton átváltozó színészt. Itt is tüneményes. Nemkülönben a feleségét alakító Naomi Watts, akit viszont a 21 gramm megtekintése után becsülök igazán.
Azt hiszem A fák tengere az idei évem legszebb filmje, pedig sok mindent megnézek. Ez az alkotás azonban nagyon megrendített. Teli van szebbnél szebb metaforákkal, allúziókkal, vissza a múltba és kikövetkeztetve a jövőt... Vezeklés és üdvözülés, vagy egyik sem...
A szimpla történet:  egy amerikai fizikatanár Arthur Brennan házassága válságba kerül, majd a feleségét váratlanul elveszíti. A tanár egy fogadalma miatt elindul Aokigaharába, a japáni Fuji hegy tövének titokzatos, sűrű erdejébe, ahová a legtöbben azért mennek el, hogy átértékeljék életüket, illetve, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Miután Arthur megtalálta a tökéletes helyet a halálra, a gondviselés szeszélye folytán találkozik Takumi Nakamurával, egy kirúgott japán tisztviselővel, aki szintjén az útját keresi. A két férfi sorsa egybefonódik, és tapasztalatai megerősítik Arthurban az élni akarást és a szerelme erejét.

A csendes végzet megírva. Az utunk is. Kinek-kinek a saját purgatóriuma lobog. Semmi sem az, és semmi sem olyan, mint aminek látszik. Ezt jól be kell vésni, a szív mélyére. El is fogynak a szavak. Nem tudok most többet írni erről a filmről. 10/10

 

KUNDERA MEGHALT

Mint embert sajnálom, minden életért kár.

Mint írót, "filozófust" már nem annyira. Az én ízlésem szerint kissé "túl lett tolva". Majdhogynem hivatkozási alap volt az éttermiségnél. Nem jó az, ha valakit még életében ilyesfajta ájult tisztelet vesz körül.

Kétségtelenül nagy író volt, írt jókat, de rajta kívül is akadtak cseh meg mindenféle európai kortársak, akik ugyanazt tudták, mint ő, és feleakkora figyelmet sem kaptak soha. Nem kárhoztatom ezért Kunderát: egy adag szerencse is kell a sikerhez. Neki megadatott. Mindazonáltal nem árt megjegyezni, kissé kozmetikázva van az élete. Tudniillik világ életében szélsőbalos nézeteket képviselt. Egész életében meggyőződéses ultrabalos maradt, ezért természetesen a nyugati – hasznos idióta – vagyis a plüss bolsevik baloldal mindig mindent megbocsátott neki, pedig nem kellett volna. Beszédes tény az is, hogy miután kirúgták a pártból, pont 1956-ban újra belépett a kommunisták közé. Rossz időzítés? Aligha. A honi éttermiség balliberális fele amolyan irodalmi héroszként felnéz rá, szent tehénnek, kikezdhetetlen tekintélyű látnoknak tartják. A csehek közül őt és Hrabalt még olvassák is. Nem véletlen, mindketten jól írtak. Ám a hazai kortársakat – bár a honi haladók istenítik – Nádast, Esterházyt, Konrádot, vagy Spirót, már aligha lapozzák olyan lelkesen. Ha egy példával kéne illusztrálnom, a filmes világra mutatnék. Ugyanis Tarr Béla előtt szokás térdre borulni és szentségtörés azt mondani, hogy a filmjei nézhetetlen nyavalygások. De el kell menni egy moziba, és érdemes megnézni, vajon hány Tarr-rajongó fogja végigülni a Sátántangó többórányi kínkeservét. Bezzeg, a szintén balos Milos Forman filmjeire még ma is sokan kíváncsiak, szeretik a nézők ideológiai alapállásuktól függetlenül.

Tehát szívemnek kedvesebb, ha egyéni ízlés kérdése maradhat Kundera megítélése. Van egy kritikai módszerem, ami bevált.  

Régtől fogva az az irodalmi mércém, amit tapasztalati úton is igazolhatok.

Egyebek mellett meg kell nézni, hogy egy köztéren lévő könyvszekéren (vagy egy antikváriumban) melyek azok a könyvek, amik fogynak, és melyek azok, amiket még napok, sőt hetek után is ugyanott látunk.

Amit szívesen olvasnak az emberek, az jó. Ami meg csak egy rétegnek szóló, vagy rosszabbik esetben művészkedő önbeteljesítés csupán, azt már az egyszeri olvasók finom érzéke is azonnal jelzi.

Mondok egy példát: az irodalmi Nobel-díjasunk díszkötéses könyvét, sőt, Esterházy hagyatékát jobbára a lőtéri kutya sem piszkálja – pedig a könyvszekérhez minden nap, mindenféle szellemiségű, és sokfajta ember jár. Ugyanott viszont Jókai, Kosztolányi, Herczeg vagy Wass Albert köteteit pillanatok alatt széthordják. És – megint nyomatékkal hangsúlyozom! – nem csak Fidesz-szavazók vásárolnak az utcán könyvet.
Én például a kedves könyvgyűjteményemet rendre úgy bővítem, hogy direkt nekem félreteszik a beérkező Márai-köteteket. Ettől persze még sem Esterházy, sem Kertész nem rossz írók. Csak másodjára már nem veszem elő őket, szemben a kedvenceimmel, akiket többször is képes vagyok ugyanolyan élvezettel olvasni. Az általam forgatott Milan Kundera könyveket is elég volt egy ízben átböngésznem.

Isten nyugosztalja!  

Pósa Károly: EBUGATTA

Kispiac alatt - festményem

A Járás pora halálos volt, bádog színű és gyógyíthatatlan,
a fény lobbant, megszakadt, ahogy nézett rám az a biciklis ember,
a hitem hinnem kellett, a pusztát tűz perzselte, mint ócska katlant,
mikor a Kustúr-út dűlőjén szembe jött velem az öreg Isten.

Az Isten ingje világlott kéken, a nézésében kétely tükrözött,
íriszében liliom sötétlett, hol tűhegyre tűzött bogárka voltam.
Láttam a folyón könyöklő párákat, az öbölben a sós ködöt,
és a régi lányok arcát kamillák pöttyözték sok-sok sárga foltban.

Nem tűnt szent jelenségnek. Rőt, foszló nadrágszárán csipesz lógott.
Ám kereke küllőin visszaforogtak az emlékek, peregtek…
Ő bámult, nézett merőn. Tán latolt: nem volt elégedett, sem csalódott,
s én álltam előtte mezítelen, mint egy kitagadását váró eretnek.

És már fájt is az utam, mi a Jézus Szíve szoborhoz zuhant,
és együtt voltunk megint, a Deszka, a Spörge, vállamon az ásó,
mikor gázárkot túrtunk, akác szagú nyárban levetkőztem magam,
gyöngéd nap sütött ránk, és szólt a nagytemplomi harangszó.

És átbuktam újból a móló alatt, iszap és homály vett körül,
idegen nagyváros aszfaltján, platánok közt levegőt tüdőztem,
anyagi párlatom elillant, volt ki ezért sírt, volt, aki örült.
A ligeti fákhoz kócolt az álmom, hallgattam, higgyék – legyőztek.

És ott, a Kustúr-út égbe tűzött hajlatában, a sorsom villantott:
a voltból a leszt a biciklis ember-Isten szépen megmutatta.
Nem kárhoztatom sem őt, sem mást, mert ennyi és csak itt vagyok.
Olykor megszól a világ: furcsa lélek. Néha mondják: ebugatta.

 

 

FILMES NAPLÓ - 12.

 

Eső után - rajzom

Le Torrent (A spirál) – 2022.

Ez a film pont azt nyújtja, amit elvár tőle az ember. Nem kell minden krimiben kötésig vérben gázolni, már ha egyáltalán kriminek tekinthető a Le Torrent, amit inkább csak az öreg André Dussollier miatt néztem meg. Egyszer nézhető mozi, családi dráma, messze van ez a krimitől, pláne a thrillertől. Röviden a történet: egy másodjára nősült jómódú vállalkozó rájön arra, hogy az új feleségének viszonya van valakivel. Az éjjelbe fúló veszekedés után a nő dérrel-dúrral távozik a családi házból, ám a szeretője már hiába hívja. Csak napokkal később találnak rá, a hatalmas vihar miatt a közeli, megáradt folyó elsodorta a testet, ám kétségtelen, nem az időjárás miatt halt meg a csalfa menyecske, hanem gyilkosság áldozata lett. Vajon tényleg így történt? Vagy ettől azért bonyolultabb a megoldás?

Ha rajtam múlott volna, másként alakul a forgatókönyv. Én bizony végig nyitva hagytam volna, vajon bűnös-e a férj a neje meggyilkolásában, vagy sem. Így viszont veszített varázsából a történet. Pedig számos példa igazolja, hogy rükvercben visszafejtett sztorival is lehet izgalmas, lebilincselő krimiket csinálni, amikben ráadásul még az emberi pszichét láttatni óhajtó rendezői szándék is szépen beteljesíthető. Mást ne mondjak, a régi Colombo sorozat rendre így készült, és mégsem érződött rajtuk az a tétova unalom, ami a Le Torrentben bántó módon piszkálta az ízlésemet. Esküszöm, azt hittem, ez az altatásos módszer is csak egy trükk, valami orbitális gellert vártam a végére: hoppon maradtam, tán nem baj, hogy elárultam. Olyan ez a film, mint egy közepesen megírt novella: van eleje és van vége, de a következő oldalra lapozva már egy másik elbeszélés gyújtja meg a fantáziánkat, abban bízva, hátha jobb lesz az előzőtől. 10/5

The Covenant – 2023.

Amikor a sajátjaikat idegen erőknek elárulókról van szó, mindig arra gondolok, hogy végül is Cooper indiános történeteiben is a mohikánok, meg később a póni indiánok a jók, holott a történelemben az a dicstelen szerep jutott nekik, hogy elsőként hódoltak be a fehér embernek, és váltak csicskáivá a hódító amerikai szándéknak. Pont miként Custer tábornoknak lehetett varjú indián felderítő egysége. Legendásnak nevezik, de szerintem csak egy megalomán, szereptévesztett hülye volt, aki feláldozta az embereit. Mindenesetre a korabeli jó hírneve sem segített rajta Little Big Hornnál, a csatában. Annyi köszönhető a varjú szövetségeseinek, hogy egy szerencsés varjú, aki időben megneszelte a bajt, elhúzta a csíkot és messziről nézte, miként győzik le a 7. lovas hadosztályt az összevont sziú-csejenn-arapahó törzsek harcosai, majd utána hírt adott a veszteségekről.

A The Covenant (szabad fordításban: a szövetség, de lehet ígéretként is értelmezni) valami ilyesmi. Egy renegát afgán tolmács megmenti egy amerikai törzsőrmester életét. Volt bennem egy gyanús érzés, hogy bő két órán át a vegyes páros idegen terepen való bujkálását kell majd végig szenvednem, velük együtt, de szerencsére Guy Ritchi kipróbáltabb filmes, semmint ilyen olcsó, hatásvadász módon csinálja meg a filmjét. Ugyanis a játékidő felétől bő teret ad a háttérben mindvégig megbúvó drámai szálnak. Átértelmeződik a háborúval együtt az otthon, a család fogalma, lelkiismereti dilemmák sora rántja vissza a nézőt a harcos tálib mindennapok poklából, és egy jó adag, Amerikát bíráló társadalomkritika is belefér a produkcióba, ami csak jót tesz a történetnek, lévén, végig nyitva hagy bizonyos kérdéseket, izgalomban tart bennünket az utolsó percekig.

A The Covenant az angol rendező új próbálkozása – nem mondom, hogy nem lett jó. Aki még nem szeretett bele Afganisztán vadregényes tájaiba, annak kötelező a Hindukus láncolatának bércei fölött lebegő, kacskaringózó drónfelvételek megcsodálása, és ajánlott az Amu-darja vízgyűjtőjének környékét is tanulmányozni.

A film színészei egytől-egyig jók. Egyedüli észrevételem – ki is lóg a vizualitás sorából –, hogy azok a lassított felvételként visszajátszott, klip-szerű emlékképek szerintem teljesen fölöslegesek, modorosak a szikárabb, de zseniális, néha kézikamerás operatőri munkához viszonyítva. És még egy fekete pont: a borzalmas, ír jellegű, vonósokra írt, nyekergő zene sem nyerte el a tetszésemet, jóllehet a drámai feszültséget volt hivatott aláfesteni. Nekem mégis inkább idegesítőnek, idegennek hatott. Összességében nézhető drámai akció mozi Guy Ritchi új, afganisztános filmje. Amennyit szenved benne a szegény pastu tolmács, bátran összeölelkezhet Leonardo Di Caprioval és osztozhatnak a Visszatérő-díjon. 10/8

Pósa Károly: EGY HAJTINCS

A kapukilincs nyelvén még utoljára fény csillant, láttam.
S hogy a nap kalácsa hamuba sült, a hold képe véreres lett éjjel,
álltam utca partjára vetetten, a Kistemető bánatának háttal,
voltam boldog és megszégyenített, és voltam akasztott ember.

Mentem előre. Ballal festettem tengert, bácskai kukoricaszárral,
közben a Nagytemplom kútmély, bronz harangja távol jajongott.
Vértócsába léptem. Néztem a dermedt, ómagyar országhatárra,
lószagú kabátban űzött a sors, mint szél a hóka barlangó bokrot.

Telente rám ég a Réti dűlők hajlata, a nyár pedig dideregtet,
mikor muzsika neszez, titkon hársfalevél fonákjára rakok csókot.
Az Ötödik Kerületben mindig híján maradtam én a szeretetnek,
hát, kínos bevallanom: így is úgy érzem, jó helyen voltam, és jókor.

Most álomszőtt hajtincset őrzök: egy dallamot, bársony húsú éneket.
Máma troli huzalok zizegnek, a beton barázdából látni a platán fákra,
fönt tus-szerű párlat lebeg a kandeláber fényben: emlékkép-keret.
Rég tudom, TAJ-szám vagyok. Itt sosem volt igény a magamfajtákra.

CSAK AZOK A SZAVAK

In memoriam Mons. B.J. 

Volt egy levegőbe tűzött vonal – az élet,
mint égő szóban a mágia virága,
néhanapján, érzem, vagyok, mert félek,
kalapom árnyéka alatt, félúton járva.

A felhők cihája nyers, fehér-bézs játék.
Szegélyük cakkjain múlik minden el,
gyúrt lösz sár a Járás tájéka, a kék ég,
bennem a Tisza, közel van, nagyon közel.

Ahogy a templomi igével sebeztek meg,
mikor bűnben és szent áldásban hagytak,
világítottak rám a szemek, azok a szemek:
– Coki!  – uszítottak – kitartsak, kitartsak!

Szót fogadtam. Élek, szerte széjjel.
Lüktet a verőér, dobogás – meg ne állj!
Futni késztető nappaltól nehezebb az éjjel:
ringó megváltás a hajnal, a félhomály.

Mert ismerem a tarka, búgócsiga tájképet.
A két kivágott jegenye helyét is átölelném.
Álmomban kísért egy összetett képlet,
a szenvedélyt fújja el tőlem a taszító szél.