KUNDERA MEGHALT

Mint embert sajnálom, minden életért kár.

Mint írót, "filozófust" már nem annyira. Az én ízlésem szerint kissé "túl lett tolva". Majdhogynem hivatkozási alap volt az éttermiségnél. Nem jó az, ha valakit még életében ilyesfajta ájult tisztelet vesz körül.

Kétségtelenül nagy író volt, írt jókat, de rajta kívül is akadtak cseh meg mindenféle európai kortársak, akik ugyanazt tudták, mint ő, és feleakkora figyelmet sem kaptak soha. Nem kárhoztatom ezért Kunderát: egy adag szerencse is kell a sikerhez. Neki megadatott. Mindazonáltal nem árt megjegyezni, kissé kozmetikázva van az élete. Tudniillik világ életében szélsőbalos nézeteket képviselt. Egész életében meggyőződéses ultrabalos maradt, ezért természetesen a nyugati – hasznos idióta – vagyis a plüss bolsevik baloldal mindig mindent megbocsátott neki, pedig nem kellett volna. Beszédes tény az is, hogy miután kirúgták a pártból, pont 1956-ban újra belépett a kommunisták közé. Rossz időzítés? Aligha. A honi éttermiség balliberális fele amolyan irodalmi héroszként felnéz rá, szent tehénnek, kikezdhetetlen tekintélyű látnoknak tartják. A csehek közül őt és Hrabalt még olvassák is. Nem véletlen, mindketten jól írtak. Ám a hazai kortársakat – bár a honi haladók istenítik – Nádast, Esterházyt, Konrádot, vagy Spirót, már aligha lapozzák olyan lelkesen. Ha egy példával kéne illusztrálnom, a filmes világra mutatnék. Ugyanis Tarr Béla előtt szokás térdre borulni és szentségtörés azt mondani, hogy a filmjei nézhetetlen nyavalygások. De el kell menni egy moziba, és érdemes megnézni, vajon hány Tarr-rajongó fogja végigülni a Sátántangó többórányi kínkeservét. Bezzeg, a szintén balos Milos Forman filmjeire még ma is sokan kíváncsiak, szeretik a nézők ideológiai alapállásuktól függetlenül.

Tehát szívemnek kedvesebb, ha egyéni ízlés kérdése maradhat Kundera megítélése. Van egy kritikai módszerem, ami bevált.  

Régtől fogva az az irodalmi mércém, amit tapasztalati úton is igazolhatok.

Egyebek mellett meg kell nézni, hogy egy köztéren lévő könyvszekéren (vagy egy antikváriumban) melyek azok a könyvek, amik fogynak, és melyek azok, amiket még napok, sőt hetek után is ugyanott látunk.

Amit szívesen olvasnak az emberek, az jó. Ami meg csak egy rétegnek szóló, vagy rosszabbik esetben művészkedő önbeteljesítés csupán, azt már az egyszeri olvasók finom érzéke is azonnal jelzi.

Mondok egy példát: az irodalmi Nobel-díjasunk díszkötéses könyvét, sőt, Esterházy hagyatékát jobbára a lőtéri kutya sem piszkálja – pedig a könyvszekérhez minden nap, mindenféle szellemiségű, és sokfajta ember jár. Ugyanott viszont Jókai, Kosztolányi, Herczeg vagy Wass Albert köteteit pillanatok alatt széthordják. És – megint nyomatékkal hangsúlyozom! – nem csak Fidesz-szavazók vásárolnak az utcán könyvet.
Én például a kedves könyvgyűjteményemet rendre úgy bővítem, hogy direkt nekem félreteszik a beérkező Márai-köteteket. Ettől persze még sem Esterházy, sem Kertész nem rossz írók. Csak másodjára már nem veszem elő őket, szemben a kedvenceimmel, akiket többször is képes vagyok ugyanolyan élvezettel olvasni. Az általam forgatott Milan Kundera könyveket is elég volt egy ízben átböngésznem.

Isten nyugosztalja!  

IDEOLÓGIAI PRÉS ALATT

 

Rajzom Jókairól

Mikszáthot olvasom, harmadízben.*
Tavalyelőtt karácsonyra a teljes életművel leptem meg magamat. A glédába rakott könyvek közül találomra kivettem egyet, a 14. kötetet – azóta nem tudok betelni vele. Tárcák, karcolatok (1881-1908) a címe.
A könyv nyelvezete igazi csemege. Még magyarul van írva, ha értik mire gondolok. A gyönyörű szóképek, a nyelvi sziporkák mellett ámulatba ejtő az írások lényegi mondandójának az időtlensége is. A szövegek zöme a XIX. századi politikáról és művészetekről szól. Csupa feledett eseményről és mára még inkább elfelejtett emberekről mesél az író, ám valahogy azt érzem – csaknem másfélszáz esztendő, vagyis öt-hat emberöltő alatt mit sem változott a magyar közélet. Bár néha muszáj lexikonhoz nyúlnom, hogy tájékozódjak egy-egy hajdani potentát személyét, kilétét illetően, de ha elvonatkoztatok az enciklopédikus tudás igényétől, az akkori karakterek mai megfelelői mind-mind fölismerszenek a mostani, furcsa éveink közszereplőiben.
Mikszáth papírra vetett panoptikuma a XXI. században is örök: ott van a föltörekvő, ambiciózus pártaktivista, a levitézlett politikus, a másodvonalbeli, örökké sértett író-költő, az elmeháborodott és zseni keveréke, a helyezkedő karrierista, és a saját tragédiájába keseredett, jobb sorsra érdemes színészen át a huncut, de szeretni való gazemberig mindenki. Még a századvégi dolgok is a mai fonákságok korai megfelelői. Ha behunyom a szemem, és a régi neveket a maiakra cserélem, mi híján látnoknak kéne neveznem a jó Mikszáthot, aki persze nem volt az, „csak” egy író. Egy nagyon jó író.

Nincs mit csodálkozni, hogy az emberi természet alapos ismerőjeként nem pusztán a koráról adott alapos látleletet, hanem a mindenkori társadalom működéséről, tehát rólunk készített örök érvényű jellemzést. Elvégre mégiscsak Mikszáth Kálmánról van szó, a magyar prózaművészet egyik legnagyobb, legbölcsebb mesélőjéről. Úgy sikerült neki is irodalmat varázsolnia, mint szakma- és kortársainak: Reviczky Gyulának, Gozsdu Eleknek, Vas Gerebennek vagy Jókai Mórnak. Utóbbiról – csöppet sem véletlenül – napjainkban is sokat lehet hallani. A legolvasottabb magyar író személye és életműve ugyanis elkezdte csípni a szemét annak a kompániának, ami az új kurzus passzátszelét fújná. Nálunk egy érdemesült kritikusa szerint Jókait a tantervből ki kell „paterolni”. (Van azért ennek a szélsőbalos, intellektuális elitnek egy színvonala, kétségkívül nehéz ezzel versenyezni…)
Az ominózus ítész hosszú ideje – szerinte "diktatúrák" által – vagy féltucat pozíciójában engedi magát sanyargatni. Ilyetén, tekintettel állapotára, muszáj megengedő jóindulattal lennünk iránta. Még akkor is, ha mint a minap a függetlenség és az objektivitás netovábbjának tekintett szabadnak, magyarnak és szónak nevezett hírharsonában efféle vad vágyálmait öntötte vélemény formába: „Jókait épp úgy, mint Mikszáthot és a többi, 19. századi vagy még korábbi írót és opusaikat, Az arany embert, a Beszterce ostromát és a Fanni hagyományait is ki lehet iktatni az általános és a középiskolai tantervekből.”
Ki-ki döntse el, megéri-e vitatkozni vele.
Mondanám, ha nem lennék úriember, hogy a tartalom és a forma összhangjának esete forog fenn, de hát nem mondom, mert úriembernek tartom magamat. Mindenesetre az tisztán látszik, hogy az illető asszonyság nagyon élvezi, amikor egy személyben lehet vádló, bíró és hóhér is. Pont, mint a nagy elődei. Ilyen világ köszöntött ránk. Nem múlik el hét, hogy ne akadna egy-egy félreismert zseni, aki saját szájíze szerint kigyomlálná a magyar irodalom virágoskertjével együtt a komplett magyar kultúrát is.
A minap egy bizonyos Tóth Krisztina – saját megfogalmazása szerint „neves költőnő” – volt olyan kedves, és Jókait vette szájára. Nem a bablevest, abból lett volna a kisebb szél. Hanem a nagy magyar íróba sikerült belerúgnia, amiből vihar kerekedett. Miután a harcias amazon a „múltat végképp eltörölni” refrént elcsipogta, a többség fölhördülésétől megsértődve menten áldozati pózba vágta magát. Így megy ez. Előbb beletörli a lábát egy ikonba. Aztán csodálkozik rajta, hogy miután öt perc hívnévért fölhergelte a közvéleményt, az istenáldotta nép nemzet nevű része Jókait és a magyar klasszikusokat védendően vissza mer szólni.
Mivel azt vélem, miként a magyarországi, úgy a hazai állapotokra is odapasszol, elmondanám: ott lepleződnek le a Tóth Krisztinák és elvtársaik, hogy az igazi írók, költők, akikről például fentebb értekeztem, legyenek bár saját korszakukban szélsőségesen progresszívek, újító szelleműek – mindig az elődökre építkeztek. A korábbi nagyokra hivatkoztak, azokat becsülték. Ha el is vetettek egyes régi szerzőket, és másokat emeltek magasba, az újakkal együtt a régi szerzők is szépen megfértek. Ma meg az a helyzet, hogy például Jókai magyar szövegeit olyanok akarják újraírni, akik tehetségüknél, képességüknél fogva anno az író táskáját sem vihették volna. Mégis erőlködnek, mert az „újbeszélés” bajnokai tudják: akié a nyelv, pontosabban akié a narratíva, azé a hatalom. Esetünkben tehát szó sincs irodalmi értékekről, netán esztétikai hitvallásról. A progresszió hívei vegytisztán ideológiai megfontolásból csonkolnák azt, ami magyar, vagy annak sikerült maradnia.

Magyarországon utoljára a kommunisták rontottak így neki az irodalomnak 1945 és 1956 között. Hasonlóan napjaink szabadelvű elitjéhez, a mostaniak szellemi elődei – Lukács György filozófus vezetésével – listákat állítottak össze az antiszemita és szovjetellenes szerzőkről. Nálunk ugyanezt a barbár munkát elvégezték a párt pribékjei.
Akkor jugoszlávnak vallotta magát az áruló vajdasági magyar elitünk: ma a nemzetek fölöttiség prókátorai, és ócsárolják a mucsai magyar kormányt, meg a még mucsaibb szerb kormányt, amely nem méltóztatik az ő füttyszavukra táncolni. Szellemi elődjeik pusztításának mértékéről csak becsléseink lehetnek. Törvénybe foglaltatták, hogy az indexre került magyar és nem magyar szerzőknek minden művét meg kell semmisíteni. Ezzel kezdetét vette a magyar történelem legnagyobb könyvpusztítása. Milliószám égtek el, vagy kerültek teherautó platóra a könyvek. Bezúzták valamennyit, és cinikus módon kommunista propagandát adtak ki az újrahasznosított papíron. Szabadkától Versecig, Újvidéktől Nagykikindáig komplett egyházi, köz-, és magánkönyvtárak estek a tisztogatások áldozatául.

És ami a legvisszataszítóbb, ami a legkárosabb: a könyvpusztító tettek máig hatást gyakorolnak. Sokan még ma is ezekre a listákra hivatkozva követelik egyes szerzők kitiltását a közoktatásból. (Nem kedvencem, de Wass Albert miatt is ájuldozni szoktak, akiknek zavart okoz az erőben Jókai munkássága. Miért is? Mert hősei még szeretik a hazájukat? Mert magyarokról ír? Mert a nőalakjai egytől-egyig nők, akik nőként és anyaként is tiszta szívvel szeretnek, a férfiak pedig olykor meghalnak a hazájukért? Vagy az is baj, hogy istenhívők? Netán nincs elég néger és homokos bennük? Nem tudható. Vagyis: dehogynem tudható mi a lényeg, dehogynem…)
Mindenesetre ezt szó nélkül hagynunk – vétek. Teljesen világos, hogy nem pusztán a politika által felfújt irodalmi/irodalompedagógiai viták zajlanak itt és most, hanem iszonyatos merénylet van folyamatban a magyar kultúra ellen, aminek megakadályozásáért minden jóérzésű embernek fel kell emelnie a szavát.
Hogy Jókaitól közelebb lépve is látszódjék, mire megy ki a játék.
Egyik kedves íróm, Bohumil Hrabal írt egy megrendítő erejű kisregényt. Túlságosan zajos magány – ez a címe. Ajánlom mindenkinek.

Egy szeméttelepi papírprést kezelő melósról szól, aki a kommunista diktatúra tonnaszámra bezúzásra ítélt könyvei közül titokban menti a cseh- és a világirodalom örök értékeit. A köteteket rendre elolvassa, s ennek hatására egy idő után sajátos filozófiát alakít ki magának. Elkezdi a világot is és önmagát is a legnagyobb bölcsek módjára szemlélni. A kisregény lényegében arról szól, hogy mivé változik a kultúra, a világ és az ember a kommunizmus ideológiájának prése alatt.
A vicc az, hogy ez nem vicc. Hrabal, aki jogász végzettségű volt, soha nem dolgozhatott szakmájában, mert ahogy végzett az egyetemen – jött a német megszállás, majd a kommunista hatalomátvétel. Így 1938-tól 1963-ig, mint vasúti segédtiszt, majd vasgyári, majd hulladékbegyűjtőként és mindenféle segédmunkásként dolgozott. A saját élményeire alapozva írta ezt a művét. Akkoriban a kommunisták akarták a múltat végképp eltörölni. Most az unokáik próbálják befejezni, ami a „nagy elődöknek” nem sikerült. Így kapjuk a nyakunkba azt az ideológiai agymosást, ami mára átírni igyekszik a józan ész összes szabályait. Szükségtelen sorolnom: már a csapból is a meghülyült világunk undorító propagandája folyik.

Lehet, de kötve hiszem, hogy a Tóth Krisztinák és a vele egy húron pendülők nincsenek tisztában azzal mihez is asszisztálnak. Szerintem tudják, mit csinálnak. Ha így van, ha úgy: nagyon silány a bizonyítvány mind írói, mind emberi minőségükre nézve.

                 Pk

*Ez az írás
a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2021. március 27-én

VÉGEL, A HAMIS PRÓFÉTA

(Magyar Nemzet, 2021.03.29.)

Ez az írás – bár elsőre úgy tűnik – korántsem az irodalomról szól, hanem a politikáról. Jobban szeretném, ha a délvidéki irodalmunk lenne a témája, de nem lehet az, és nem miattam.

Két Kossuth-díjasunk van. Írók. Majdnem egyívásúak, nyolcvanévesek. Tolnai Ottót személyesen ismerem, földim. Régen láttam, visszavonultan él. Tolnai Ottó erkölcsi érzéke nekem példás. Már nincs köze sem a magasan szárnyaló ideálokhoz, sem a pocsolyák felszínét súroló hétköznapi ostobaságokhoz. Nyugalmat akar. Érezni szeretne, és talán megérteni valamit abból, amit eddig még nem sikerült megértenie. Néha Palicson, néha a tanyáján időz. Ha csendesen ücsörög is az íróasztalánál, aligha a jelenre, inkább a múltra fókuszál.

Volt persze idő, mikor a jelen kérdései foglalkoztatták. Most a múltból merít. Rendjén van ez így. Életművének kertje termőre fordult, a gondolatai kerek ligetében nincsenek irtványok. Nem tanít, nem oktat ki senkit. Helyette mesél, mert az öregek szeretnek mesélni. Mindvégig a művészetből merítkezik – úgy vélem, ez lehet a célja –, mert akiknek hajlamuk van a nagy és örök pillanatok megragadására, azok szemében alkotóként lenni mindhalálig: igazi kegyelem. Abban az izgalmas folyamatban megmaradni, amiben az emberi teremtő szellem kiteljesedhet – eltagadhatatlanul a legnagyobb megnyugvás és kielégülés.

A másik érdemesültet csak közvetve ismerem. A kilencvenes évek elején a tartalékos katonai frontszolgálat, vagyis Vukovár meg Szentlászló pokla elől sokadmagammal Magyarországra szöktem. Hontalanként portrékat rajzoltam aluljárókban, később pedig a református egyház kiadójánál raktári segédmunkásként dolgoztam. A havonta kipostázott kiadványok, új kötetek közé az újvidéki író csomagjába rendszeresen belecsempésztem valami apróságot: kézműves könyvjelzőt, naptárkát, zsoltáros zsebkönyvet, amelyekhez egyházi képeslapot írtam: Végel Lászlónak tisztelettel, egy délvidéki olvasója. Akkoriban ugyanis majdhogynem felnéztem Végelre.

A húszas éveim elején zavaros volt fejem a túl messzire mutató eszméktől. Nyugpontot nem találtam: a sokaságban egy voltam a lázadásra szakosodott, a világot megváltani készülő, szépreményű, ám valójában önmagukkal is hadilábon álló ifjak között. Hittem a szabadelvűségben. A kiteljesedés iránti vágyamtól csak az antikommunizmusom volt markánsabb. Poétikusan éretlen korban mi másra vágyik az ember, mint hinni, feltétel nélkül? (Idekívánkozik, hogy aki olykor nem szégyelli ifjúkori énjének vadhajtásait, annak vagy nem sikerült felnőnie, vagy hülye.)

A kiábrándulásom gyors volt. Amikor sokadjára szembesültem vele, hogy a liberális demokrácia szószólói valójában rendre a régi nómenklatúra köpönyeget váltott kegyeltjei, elkezdtem visszakozni. Egy darabig eltartott, míg az akaratbénaságot leküzdve más irányba léptem. Jól tettem. Megleltem helyemet, ahol nemcsak az igazságom zsinórmércéjét kaptam meg, hanem az értékrendemmel együtt az identitásom is rögzült egy életre. Minderre rásegítettek a Végel-félék, az a szellemi elitnek tekintett vajdasági/magyarországi kompánia, amelyik erkölcsi ítészként évtizedek óta láthatatlan rabláncon tartaná, legszívesebben karámba zárná a magyar kultúrát. Ebbe az akolba jóformán minden érvényesülni vágyó alkotónak muszáj volt, és ma is muszáj bekéredzkednie.

Nemhogy elvárják, meg is követelik, hogy hűségesküt tegyen nekik mindenki, aki kicsit is fogékony a művészetre. Ha valaki erre nem hajlandó – vagy mert előbbre tartja az egyén valós szabadságát, vagy mert politikailag nem tud azonosulni a liberális internacionalista nézeteikkel –, menten kegyvesztetté válik. Vagyis az ő narratívájuk szerint tehetségtelenné. Éppen emiatt a délvidéki kulturális diskurzusban ma is nemkívánatosnak, disszonánsnak, sőt szentségtörőnek nyilvánított minden ellenvélemény. Ez is az lesz, tudom. Nem baj.

Oda jutottunk, hogy ma a vajdasági magyar közéletben a nemzeti oldal iránti vállalt elkötelezettség egyúttal a kirekesztettség vállalása is.

Ott tartunk, hogy a normalitás erényeit az abnormalitás iparkodik felülbírálni. Legyen szó a nemek közötti evidenciákról, az illegális bevándorlás aggasztó jelenségéről, vagy a hagyományok abszolút értelemben vett tiszteletéről – a szabad gondolkodás, a szabad véleménynyilvánítás vezérszónokainál senki nem szeretné jobban kontrollálni a szabadságot és a külön utas véleményeket. Ez a hipokrita sunyiság az igazán vérlázító. A tolerancia púdere mögé bújva csöppet sem elegánsan kizárnak mindent, ami az ízlésüknek nem megfelelő. És ez már régen nem esztétikai problémákat felvető kérdés. Ez már csak a politikáról szól.

Miként Budapesten anno Konrád György, úgy az újvidéki Végel László is folyton kivetkőzik a méltán kívánatos írói semlegességből, és a fősodrú politikacsináló szerepkörében akar tetszelegni. Érdemeit, képességeit messze meghaladó módon prófétál. Visszatetsző, amit művel. Végel a minap egy szerb lapnak nyilatkozott, s hogy mekkora szereptévesztésben szenved, arra a délvidéki magyar olvasóközönség hangos nemtetszése megfelelő választ adott. „A szerb ellenzéknek figyelemmel kell kísérnie mindazt, amit a magyarországi ellenzék tesz, amely három katasztrofális vereséget követően is képes volt talpra állni és egyesülni” – nyilatkozta Végel László író a Tačno.net hírportálnak, majd a jeles férfiú abbéli meglátásának adott hangot, miszerint „Orbán Viktor aranykora a végéhez közeledik”. Merthogy a nacionalizmusoknak befellegzett, a vezető réteg „félelemben él”. Bájos, ugye?

Roppant cinikus, egyben röhejes, hogy azok rezsimeznek meg diktatúráznak teli szájjal, akik a titói jugoszláv korszakban a kommunista párt erőszakkal megszerzett hegemóniáját védték foggal-körömmel, tollal, tintával, de leginkább a folyamatosan leírt hazugságokkal. Hol mint Végel és társai, pártbizottsági ülésekre kipirultan igyekezvén, hol unalmas szerkesztőségi gyűléseken, de mindig simulva annak a langyos tenyérnek a vonalához, amelyből a sarzsit kapták. Az önigazgatású szocializmus krémje mára így válhatott az általuk kívánatosnak tartott demokrácia harcias szószólójává. Értsd: addig és attól van demokrácia, ameddig a nekik kedves erők vannak hatalmon.

Ha netán nem a szájuk íze szerinti eredményt hozza a népakarat, mint Magyarországon vagy éppen Szerbiában, ahol szintén erős felhatalmazást nyert az ottani kormány, menten diktatúráról kezd delirálni a „szellemi elit”. És ilyenkor a szavazó többség politikai akarata sem számít, lenézően, gőggel beszélnek a választókról. Sosem fogom megérteni, hogy egy a valóságtól elrugaszkodott, mindenféle gyakorlati érzék nélküli alkotó ember miként veszi magának a bátorságot, hogy a napi politika világának rideg realitásait mellőzve profetikus kinyilatkoztatásokra ragadtassa magát? Lehet a közéletet bírálni, sőt kötelesség is, az igazmondással együtt. Ám van az a szint, amely után a politika mint szakma már kineveti a szélről bekiabálót, és igaza van.

Persze, érteni véljük, mi is Végelnek meg az övéinek a szándéka. A maguknak kedves rendszerben részt vevők az évek hosszú során át szépen körbe-körbe simogatják egymást. Így terem meleg hangú ajánlás, pozitív kritika, az összefonódó kapcsolatokon át számos hazai és külföldi megjelenítő felület mellett elismerés. Vállveregetés, kis díj, nagy díj, még nagyobb díj. Életmű kipipálva. Hisz a kellően tehetséges, az illő oldalon kellően harcos és kellően szabadelvű alkotó, kellő mértékben képviselte a kánon érdekeit, a nemzetekfelettiség, a kvázi tolerancia meg egy csomó rózsaszínű dolog hithű harcosa volt. A régi kommunisták ma is ugyanazok, még annak árán is, hogy a délvidéki magyar társadalom már több ízben, világosan kimutatta, semmi kedve a liberális kurzus támogatásához. Gyurcsánynak és a magyar ellenzéknek nevezett galerinek csupán azok szurkolnak, akik mint régen, ma is profitálni akarnának az akol melegéből. Akárhogy erőlködnek, hívó szavukra a magyarság Szabadkától Versecig enyhe undort leszámítva meg se rezzen.

Röszkétől délre pontosan tudja a bácskai-bánáti nemzetrész, ki az, akinek sokat köszönhet, és ki az, akinek soha nem szavazna bizalmat. A többiek meg? Csak hadd duzzadjon a fősodrú eszmétől az életművük vitorlája! A hajóik orra keletről most a fényességes nyugatra mutat, rakterükben a haladónak mondott, demokratikus poggyászukkal. Épp csak a délvidéki magyarság iránti felelősség hiányzik abból.

                      Pk

Az eredeti írást itt olvashatja.

LÁZÁR MADARA

Néhány gondolat Lázár Anna: Tűnő idők című verseskötetéről

Tisza part - rajzom

A poézis szárnyaló madár. Ahogy az idő is. Nem tudni a fajtáját. Beazonosítani képtelenség. Van, hogy kis lépésekben tipeg, mint a galamb, ugrál, biceg, veréb módra kaparássza a fölszínt, magvakat talál, ilyenkor csivitel az örömtől, de olyan is van, hogy belehasít az éjszakába, akár a fülemüle korai éneke, ami egyúttal a pirkadat kezdetének is a jele: és attól kezdve másmilyen színben tűnik föl a világ. Tudni való, ki ne kelt volna föl rá: amint hallik a pitymallatkor ébredő fülemüle trillája – onnét kezd retirálni a sötétség. Pedig csak egy oktalan kismadár egyszerű füttye. Mégis van ereje. Mégis van hatalma.

Akár Lázár Anna verseinek.

Feketerigó dala. Szökken jókedvűn a fűben. Néz okosan vissza az emberre. Szemében a csillogás – valahonnét ismerős. Ölyvként szitálnak a szavak. Látni őket messziről, érezzük, tudjuk, hogy ott vannak. Fontosak és hasznosak ők. Milyen jó bírni a lelkünkben legbelül, hogy léteznek!

Velük élhető az élet, érthető a vágy, a kellem, a fájdalom meg a válaszaink özöne. A kérdéseinké is. Hihetően emberiek a talányaink. Már a gondolatuk is mosolyt fakaszt. Belehajolunk önmagunkba. Minden koron hasonlóképpen volt ez. Nincs rajtuk mit szégyenkeznünk.

Aztán vannak komolykodó rímű strófák. Vaskosabbak. Lomhán szállók, mint a nagyobb testű madarak. Éjszakaiak, mint a gyöngybaglyok, amiknek nesztelen a tollazatuk, és úgy tudnak röpülni, mintha pókhálót lehelnénk a szélbe. Úgy csapkodnak végig a lelkünkön, különösen mikor elhagyottnak érezzük magunkat, hogy közben meghatározzák a gondolkodásunkat, s bennünk maradandó nyomot hagynak, éppen, mint mikor a felhőkre tekintünk, és örökre belénk ivódik a látványa a hollók sötétjének, ahogy úsznak az égen, vagy a ritkán megpillantható réti sasoknak, mikor uralják az alföldi rónát.

Lázár Anna versei is madarak.

Tovatűnő, ellibbenőn tollas kisebb-nagyobb lények. Nemhiába: az időt szólongatják, arról vetnek számot. Mindannyiunk idejéről. A legdrágább, egyre fogyó kincsünkről.

„Teret és időt kaptam,

egyszerit és eleget,

hogy sorsomat letudjam,

mit ki- sem, át sem léphetek.”

Nem léphető át egyetlen emberi élet sem, jól mondja a költőnő. Ahhoz túlontúl drágára vagyunk beárazva. Nem kézzel foghatóan, hanem szellemiségünkből fakadón.

Létezésünk legféltettebb bizonyítéka ugyanis az általunk fölmarkolt időnkből hasznosított szerepünk. A dolgunk. Hogy vagyunk, jól, avagy rosszul – a kételyeinktől és bizonyosságainktól terhelten, vagy a boldogabbik felünktől: a legeslegjobbik esetben – megszabadulva.

„a másként tévedés eshetőségén

eljátszom a látszatjóságot.”

Így Lázár, és kétség nem férhet hozzá: komolyan gondolja, a versben leírt szándékait. A gyakori bibliai metaforák egy hiperérzékeny, a világra nyitott, rácsodálkozó ember képét láttatják. Lázár Anna verseiben tetten érhetőek a spontaneitás szavai, az allegorikus megjelenítési formák, amiket nem eszközként, hanem egy szakrális nyelvezet megjelenítésként, emelkedettebb szinten használ, mikor a poézis gesztusaiba – mintegy varázslatos köntösbe, igazi csudatévő lepelbe – bugyolálja, féltőn betakargatott mondandóját.

Hisz „éjszakánként lelkem elhagyja a testem” s ki lenne az a bátor, aki az álmainak ellent merne mondani?

A lázári versek mindegyike mögött egy-egy kérdőjel lapul. A törésmentes létünk eshetőségei azok. Megannyi szusszantásunk a pusztába, belekiabált, vagy soha ki nem mondott szavaink sorjáznak a versszakokban, a sorokban és azok között, miáltal némi esélyünk marad az önvizsgálatra, a befelé figyelésre, és önmagunk helyes ítéletére.

Mert rajtunk kívül, kevés az igazi ítész. Lázár Anna – a versei révén egészen bizonyos – ezen kevesek közé tartozik. Egyik kiválasztott, aki tudja, meri és vállalja ezt a felelős szerepet.

Elröppenő, tovatűnő gondolatai akár a madarak. Vissza-visszatérnek. Esetleg velünk együtt vészelik át a gondterhelt időket. De cserben sosem hagynak bennünket.

Milyen jó is – így, velük élni!

 Pósa Károly

AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGÉRŐL

M. Duchamp: A szökőkút

 

Éppen az idén lesz ötven éve, hogy egy jóképű dél-afrikai sebészfőorvos, bizonyos Christiaan Barnard professzor az első, emberen végrehajtott szívátültetéssel világhírnevet és elismertséget szerzett magának. Személyét, munkásságát utána akkora siker övezte, hogy a földgolyó összes csücskébe hívták előadásokra. Bejárta a világot, interjúk ezreit adta. A fáma szerint úgy beleunt a dilettánsok által állandóan föltett, nagyjából harmincféle standard kérdésbe, ami a közönséget mindig, mindenhol érdekelte, hogy egy idő után a sofőrjét küldte be maga helyett előadni, aki – kikupálódván Dr. Barnard mellett – pompásan meg is felelt a hallgatóságnak, mert szépen, közérthetően mindenre magyarázattal szolgált. Elvégre a világ vezető szívsebészét fuvarozta nap mint nap. Egyszer viszont majdnem lebuktak. A rutinnal letudott, sablonos harminc kérdésen túl valaki nem átallott egy azidáig ismeretlen témakört megpöndíteni. A szorult helyzetben lévő sofőr nem jött zavarba. Ajkbiggyesztve közölte:

 – Kérem, én annyifelé jártam, annyiféle kérdést hallottam, hogy egy ilyen szimpla kis semmiséggel már fáradt vagyok foglalkozni. Az efféle hülyeségekről akár a sofőröm is ad fölvilágosítást – mire a színfalak mögött koktélozó Barnard előjött, és tényleg megmagyarázta…

Hogy az anekdota szóról-szóra igaz-e, vagy sem – ne firtassuk. Valami mégis azt súgja: megtörténhetett. Ma is megeshet, és meg is esik lépten-nyomon – ami viszont már korántsem ilyen nevetséges –, hogy balkézről vett próféták, hamis papok, föl nem kentek, szentek hitt szélhámosok, alkalmatlan tanárok, buta tanítók, de főleg érdemtelen írástudók állnak ki egy-egy csoport, vagy a nép elé, és bármiféle jogosítvány nélkül oktatnak, hintik a bölcseleteiket. Mindeközben erre nemhogy fölhatalmazásuk, de erkölcsi joguk sem lenne.

Mégis szerephez jutnak.

Ahogy elsilányul a világ, egyre süllyed a színvonal. A zavarodottság szétterül. Az emberek mindenre könnyen emészthető, fölszínes magyarázatokat várnak. Álműveltség uralkodott el, így sajnos a tömegember az agyonreklámozott arcúak szavát garanciának hiszi. 

A színes vasárnapi mellékletek, a női magazinok bölcselőinek szirupos válaszaira vevő a közönség. Megannyi Oshó, Cuelho, Oravecz Nóri, Müller Pegya meg doktor Csernus – áltáltos, álíró, áltanító ontja az apácabolondító szövegeket. S a tartalommal együtt az értelem elsikkad. Jó ideje már nem olvas a sokaság. Megszűnőben az összehasonlítási alap. Pedig ezáltal könnyen leleplezhetőek lennének a megélhetési írástudók.

Ők azok, akik a nyilvánosság, a szereplés dicsősége és a gázsi mellett csak egy valamit szeretnek jobban: a dolgozószobájukat. Azt az aranykalitkát, ahol nem a valóság, a tömény mindennapi létezés keserve, hanem a kényelmük szavatolt. Ezek a szobanövény-írók egyféle Patyomkin élet- és üzemmódban érzik jól magukat.

Néha energiatakarékosan ugyan, de le-leereszkednek a közügyek talajára. Elvégre – azt vélik magukról –, nekik minden szavuk szent. Kinyilatkoztatás. Belepofáznak a politikába. Ugyanakkor vízgereblyézés amit művelnek. Duma. Hiába hivatkoznak a társadalomtudományokra. Ma – jószerével – egyetlen társadalomtudománynak van létalapja: az a történelem. A többi csupán fűrészporos, flitteres, csillivilli cirkuszi mutatvány. Parasztvakítás.

Hiába akarja eladni tanításként a sok írástudó, a sok földszintes Dugovics Tifusz.

Ahol nincs megtapasztalás, csak elmélet, dunsztolt okoskodás, ott eleve esélytelen, meddő, kudarcos kísérlet lángeszűséget meg igaz válaszokat remélni. Ráadásul a kérdésekre odavetett álságos, de diadalmas teóriák is himlőhegesek. (Amilyen sekélyesek, olyan fekélyesek.) Nincs bennük sem ízlés, sem arányosság. Csak az egyénieskedés, a szereplési vágy, az egó fokozottan bugyborékoló habzása.

Ezeket az írástudó, tanító embereket páni félelem ragadja el, valahányszor azt hiszik, hogy közönségesnek látszanak. Szerintük a közönséges az nem művészi. Az nem jó. Holott az a helyzet, hogy a szimpla dolgok is lehetnek veretes igazságok: ha van mögöttük lényegi mondandó. Ha az egyénieskedésen túl kellő alázattal és jobbító szándékkal fogalmazódtak meg a gondolatok. Akkor – esetleg – hitelesek. Akkor tényleg a fű zöldje és az ég kékje mögött fölsejlik a megoldás. Nincs, nem lesz apelláta, amiért az alul lévő fölött ott lesz a magasság.

Egy példával hadd illusztráljam. A minap a nem messzi Oromon tartották meg az Oromiak Nagy Világtalálkozója nevű rendezvényt, ahol nem csak a falu apraja-nagyja, hanem az onnét elszármazottak is iparkodtak jelen lenni. Jöttek a glóbusz minden szegletéből a hajdani atyafiak. Az egyik (úgy emlékeszem Kanadában élő) idősebb embert kameravégre kapta egy forgatócsoport. Neki szegezték a mikrofont és a kérdést: oszt’ milyen az élet Nyugaton? A válasz tömörségének igazán máig el-elgondolkodok. Szó szerint ezt mondta a bácsi: 

“Itt nincs, ami ott van. Ott meg az nincs, ami itt.”

 – Touché! – mondanák a páston.

Ilyen, egyszerű alapigazságokat viszont nem illik mondaniuk az ál-írástudóknak, az ál-művészeknek, az ál-prófétáknak. Nekik a világ legegyszerűbb okozatára sincs érdemi reakciójuk. Helyette maszatolnak. Minden posztmodern. 

Megszűnt a történetük. 

Nincs meséjük. Meglehet emelkedett, de kusza a szövegük. Állítmány nélküli szavaktól, álomképek összevillázott halmazától púposodik az életművük. Mintha a hülyéskedő Kazimir Malevich Fekete Négyzete és Fekete Lyuka nyelné el a képzőművészet teremtő értékét. Emezek, a kései epigonok rákenik a vászonra a piros pöttyöt és kényeskedve tűrik, hogy a csápoló kékharisnyák elaléljenek.

Duchamp kiállított piszoárjában mosdik a művészet. 

A kortárs zeneszerzemények széteső dallamaitól megfájdul az ember feje. Zömüket istenkáromlás lenne akár a szerény mezei rigó füttyével egy kategóriában emlegetni. A modern balett műmájer táncától a közlekedési rendőr mozgása is élvezetesebb, és a korszak diktálta, csapszegekkel kivert megfelelési kényszer pórázán tartott, fröccsöntötten készülő filmekből, színházi produkciókból az öncélúságon meg a profit áhítatán túl nem sok minden marad meg a nézőnek. 

Pedig már Beethoven megmondta:
„Az igazi művészet nem szolgál s nem hízeleg, hanem a maga ura és parancsolója! S aki egyszer szózatát valóban megértette, az megszabadult az élet minden nyomorúságától.”

Ontológiai kérdés: akar-e valaki ezek közül bármitől is megszabadulni?

Ez lenne ugyanis a nehezebb feladat. Ebbe törik bele az elkényelmesedett írástudóink bicskája, noha még naponta megkísérlik a válaszok adását.

Csakhogy már egyiknek sincs személyi sofőrje.

                                                  Pk               

T.F. 67 - A MEGSZENTÜLT

T.F. 67 (karikatúrám)

 – Gyere velünk, mi sem megyünk sehova – mondogatta mindig a Szemöldök Lajoska, aki aztán tényleg nem jutott messzire. Most is valahol Zenta vagy Kanizsa környékén culágerkodik, tolja a maltert az idősebbik Szexi privát brigádjában. Itt ragadt a bácskai sárban, válykot köpni. Ha eddig nem volt ándungja menni, innét már minek. Kár erőlködnie. Váltott helye van a Kispiszkosban. Évekkel ezelőtt még a pincérnő is ült az ölében. Igaz, az idő táj szerencsés szelek fújtak, a tippmix szép summát hozott a konyhára, a Szemöldöknek bejött valami belga bajnokságból fakadó találat. 

Egyszer néztük vele a csillagos éjszakát. Áramszünetes Szerbiában éltünk éppen, odébb javában dörögtek a fegyverek. Még közvilágítás sem volt. Ültünk a piac lecsempült beton asztalain, s lúd módjára fél szemmel, fölfelé igazított nyakkal bámultuk a ránk boruló tintakék ég boltozatát. Csak a cigaretta parazsából sejtettem az arca közepét. Te – mondta hirtelen –, hová repülnek azok a repülők, amiken soha nem leszünk rajta? Azt mondtam neki, hogy az attól függ. Ha hozzák a bombákat, akkor délnek – mert a pancsovai kőolajfinomítóval szórakoztak akkoriban –, ha meg már kedvükre kilődözték magukat, akkor vissza a bázisaikra. Mindenesetre olyan helyekre mennek, ahová sosem fogunk eljutni.

Hallgattunk egy versnyit. Aztán hazamentünk. A Szemöldök Lajoska bort inni, én meg a POR első kötetét folytatni. 

A Lajoskával manapság is ekkor-akkor összefutunk, de a Temesivel még nem sikerült. Pedig megköszönném neki szépen, amit. Az utazásaimat. Előbb csak ide, a dél-alföldi időtlen tanyavilágba, meg a '70-es évek szegedi flaszterére, aztán Budapestre, Amszterdamba, meg a Nagy Sós Vízen túlra. Ahová másként sosem fogok eljutni, és jól is van ez így. Eleget tudok róluk. Eleget láttam. Ami fontos, azt a Mester megírta. A többi úgyse számít. 

Idősödvén megbölcsülve, megszentülve – bár úgy rajzoltam, de nem a Szent Ferenci értelemben, hanem inkább megszelídülve – kívánom, hogy a tolla továbbra is úgy fogjon, mint régen. Akkor nem lehet nagy baj a világgal.

Isten éltesse Mester!

                                                                            Pk  

TISZA - JÁRÁS – irodalmi kalandtúra

A Tiszán

Szombaton a Tisza-parti strandon félnapos hajókázással vette kezdetét a Rákóczi Szövetség és a Magyar Kanizsai Műhely közös szervezésében a kétnapos rendezvénysorozat. A jelenlévők – mintegy húsz meghívott vendég – a Tiszavirág bárkán Martonosra indultak. Út közben megtekintették a szigetet, Sarnyai Csaba hajótulajdonos mesélt nekik a folyó ökoszisztémájáról, a kanizsai értékeinkről. A martonosi központba besétálva az újságírók csoportja belépve a helyi emlékházba lerótta kegyeletét az ártatlanul kivégzett áldozatok emléke előtt. A kortörténeti visszatekintés jó alapot nyújtott a jelen és a múlt párhuzamainak fölemlítésére, a rendeződni látszó szerb-magyar kapcsolatok tükrében, ami a kétnapos tanácskozás egyik sarokkérdéseként mindvégig napirenden volt.

Bár a meghívott neves magyarországi, erdélyi, kárpátaljai, horvátországi és hazai publicisták, közírók a vízen járás képességével nem rendelkeztek, ám a közéleti kérdésekben figyelemre méltó tájékozottságról tettek tanulságot. Az eszmecsere a visszaúton is folytatódott, majd délután négy órától közönségtalálkozó következett. A közönség által fölvetett kérdések jobbára a mai politika aktuális kérdései körül forogtak, de szó esett az írott, nyomtatott sajtó helyzetéről a világháló kínálta rendszerek térhódítása után, valamint a választás lehetőségéről, a média szerepéről. Kendőzetlen egyszerű válaszok születtek, gyakran mellbevágó tényekkel igazoltan. 

Talpasok unokái...

Kiderült, hogy a helyzet korántsem olyan faék egyszerű, mint ahogyan azt sokan láttatni szeretnék. Az igazság sokkal összetettebb és rengeteg háttér-információ, elemzés, szakértelem szükséges ahhoz, hogy az újságírók ne az éppen aktuális politikai szélviharok mentén írjanak a vélt vagy igaz valóságról, hanem önálló gondolataik révén tiszta képet közvetítsenek az olvasóközönségnek. 

Négy anyaországi országos napilap szerkesztői és egy országos hetilap főmunkatársa állították egybehangzón, hogy az írott és elektronikus média felértékelődött szerepe ma olyannyira igaz, hogy a politikusok helyett hovatovább már az újságírók feladata vitázni a hatalommal csak úgy, mint az ellenzékkel. Ez a hatalmasra duzzadt feladat természetesen kötelezettségeket ró a mindenkori szerkesztőkre. A felelősség óriási. Hisz az információ-dömpingben kényes határt kell húzni a féligazságok, a hazugságok a csúsztatások miatt. Mindezt úgy művelve, hogy a szakmai igényesség legyen szem előtt tartva. Hogy a tartalom ne sikkadjon el a forma rovására: és fordítva. Nem könnyű a feladat.

Csontos János, György Attila, Andócsi János, Gazda Albert, Bayer Zsolt

 A hallgatóság kérdései mindenesetre bizonyságát adták annak, hogy igény van az újságírói kulisszák mögé való betekintésre. Az embereket érdeklik a híren túli dolgok világa. Az esti órákban a meghívottak beültek a Művészetek Háza táncszínházi előadására, majd az éppen zajló borfesztivál közönsége között elvegyülve, borozgatva zárták a szombati napot.

Vasárnap a társaság kikocsikázott Kispiacra, ahol a soron következő hónapos vásár hamisítatlan bácskai hangulata fogadta őket. Kattogtak a fényképezőgépek, születtek a jobbnál jobb képek. Nemhiába: a messze földön híres kispiaci forgatag, a sok látnivaló, a már feledésbe merült népi- és kézműves árucikkek, a jószágvásári látnivalók egytől-egyig lenyűgözték a zömmel nagyvárosokban élő zsurnalisztákat. Az, hogy mennyire inspiráló lehet a színes kavalkád, mi sem bizonyítja jobban: már ott, fejben megszülettek az első kanizsai, kispiaci ihletettségű esszék, publicisztikák, amik úti élmény szerűen arról fognak szólni, milyen szerethető, szép szeglete is a világnak ez a mi kis bácskai régiónk, mennyire kedvesek, jó vendéglátók az itteni emberek.

 

Délvidék és Székelyföld találkozása (György Attila és én)

Ez utóbbi tételt teljes mértékben igazolta a Tandari-szálláson elköltött búcsúebéd, aminek gazdagsága, íze, az egész miliő feltette a koronát a kétnapos – kalandosnak hirdetett de inkább élménytúrának számító rendezvényre. Ígéret minden vendég részéről: jövőre úgyanilyen létszámban, ugyanitt, ugyanígy. Úgy legyen!
 

 Pk

Új Kanizsai Újság
XXIII. évfolyam (805) 21. szám – Magyarkanizsa, 2016. június 2.A Pannon TV tudósítását az eseményről ide kattintva megnézheti!