LÁZÁR MADARA

Néhány gondolat Lázár Anna: Tűnő idők című verseskötetéről

Tisza part - rajzom

A poézis szárnyaló madár. Ahogy az idő is. Nem tudni a fajtáját. Beazonosítani képtelenség. Van, hogy kis lépésekben tipeg, mint a galamb, ugrál, biceg, veréb módra kaparássza a fölszínt, magvakat talál, ilyenkor csivitel az örömtől, de olyan is van, hogy belehasít az éjszakába, akár a fülemüle korai éneke, ami egyúttal a pirkadat kezdetének is a jele: és attól kezdve másmilyen színben tűnik föl a világ. Tudni való, ki ne kelt volna föl rá: amint hallik a pitymallatkor ébredő fülemüle trillája – onnét kezd retirálni a sötétség. Pedig csak egy oktalan kismadár egyszerű füttye. Mégis van ereje. Mégis van hatalma.

Akár Lázár Anna verseinek.

Feketerigó dala. Szökken jókedvűn a fűben. Néz okosan vissza az emberre. Szemében a csillogás – valahonnét ismerős. Ölyvként szitálnak a szavak. Látni őket messziről, érezzük, tudjuk, hogy ott vannak. Fontosak és hasznosak ők. Milyen jó bírni a lelkünkben legbelül, hogy léteznek!

Velük élhető az élet, érthető a vágy, a kellem, a fájdalom meg a válaszaink özöne. A kérdéseinké is. Hihetően emberiek a talányaink. Már a gondolatuk is mosolyt fakaszt. Belehajolunk önmagunkba. Minden koron hasonlóképpen volt ez. Nincs rajtuk mit szégyenkeznünk.

Aztán vannak komolykodó rímű strófák. Vaskosabbak. Lomhán szállók, mint a nagyobb testű madarak. Éjszakaiak, mint a gyöngybaglyok, amiknek nesztelen a tollazatuk, és úgy tudnak röpülni, mintha pókhálót lehelnénk a szélbe. Úgy csapkodnak végig a lelkünkön, különösen mikor elhagyottnak érezzük magunkat, hogy közben meghatározzák a gondolkodásunkat, s bennünk maradandó nyomot hagynak, éppen, mint mikor a felhőkre tekintünk, és örökre belénk ivódik a látványa a hollók sötétjének, ahogy úsznak az égen, vagy a ritkán megpillantható réti sasoknak, mikor uralják az alföldi rónát.

Lázár Anna versei is madarak.

Tovatűnő, ellibbenőn tollas kisebb-nagyobb lények. Nemhiába: az időt szólongatják, arról vetnek számot. Mindannyiunk idejéről. A legdrágább, egyre fogyó kincsünkről.

„Teret és időt kaptam,

egyszerit és eleget,

hogy sorsomat letudjam,

mit ki- sem, át sem léphetek.”

Nem léphető át egyetlen emberi élet sem, jól mondja a költőnő. Ahhoz túlontúl drágára vagyunk beárazva. Nem kézzel foghatóan, hanem szellemiségünkből fakadón.

Létezésünk legféltettebb bizonyítéka ugyanis az általunk fölmarkolt időnkből hasznosított szerepünk. A dolgunk. Hogy vagyunk, jól, avagy rosszul – a kételyeinktől és bizonyosságainktól terhelten, vagy a boldogabbik felünktől: a legeslegjobbik esetben – megszabadulva.

„a másként tévedés eshetőségén

eljátszom a látszatjóságot.”

Így Lázár, és kétség nem férhet hozzá: komolyan gondolja, a versben leírt szándékait. A gyakori bibliai metaforák egy hiperérzékeny, a világra nyitott, rácsodálkozó ember képét láttatják. Lázár Anna verseiben tetten érhetőek a spontaneitás szavai, az allegorikus megjelenítési formák, amiket nem eszközként, hanem egy szakrális nyelvezet megjelenítésként, emelkedettebb szinten használ, mikor a poézis gesztusaiba – mintegy varázslatos köntösbe, igazi csudatévő lepelbe – bugyolálja, féltőn betakargatott mondandóját.

Hisz „éjszakánként lelkem elhagyja a testem” s ki lenne az a bátor, aki az álmainak ellent merne mondani?

A lázári versek mindegyike mögött egy-egy kérdőjel lapul. A törésmentes létünk eshetőségei azok. Megannyi szusszantásunk a pusztába, belekiabált, vagy soha ki nem mondott szavaink sorjáznak a versszakokban, a sorokban és azok között, miáltal némi esélyünk marad az önvizsgálatra, a befelé figyelésre, és önmagunk helyes ítéletére.

Mert rajtunk kívül, kevés az igazi ítész. Lázár Anna – a versei révén egészen bizonyos – ezen kevesek közé tartozik. Egyik kiválasztott, aki tudja, meri és vállalja ezt a felelős szerepet.

Elröppenő, tovatűnő gondolatai akár a madarak. Vissza-visszatérnek. Esetleg velünk együtt vészelik át a gondterhelt időket. De cserben sosem hagynak bennünket.

Milyen jó is – így, velük élni!

 Pósa Károly