NAPLÓ - 101.

„E vég nélküli háborúban a kalendáriumot 
sohasem akasztják le a szegről a vezérek” (K.Gy.)

Sok egyéb mellett életem egyik furcsasága, hogy míg Magyarországon gyásznap van, addig én a névnapomat ünnepelném. November negyedike ilyetén kinek-kinek a szája íze szerint alakul. Nekem, errefelé, magam felé hajló kézzel kifejezetten örömnap.  

Jó ideje nem érdekel mikor születtem. Nem az évek miatt, hanem amúgy. A fölhajtást kerülöm.

Amióta kivontam a közösségi portálról a születési adataimat, most tűnik ki, mennyieknek számítok. Mennyieknek meg inkább nem. Hát: emezek nem soknak vannak. Apám, anyám, a családom. Egy-két figyelmes ismerős, tán barát is – a többi megy a levesbe.

Születésnap… Méla undor.

Egyrészt mert utálom a tortát, az összes édességet. A lekvártól irtózom, a méztől félek, egy kilónyi cukorral kihúzok egy évet, amit egyébként is csak azért tartok, hogy a ritkán betérő vendégek ne keserűn igyák a kávét, a porcukorról a penész jut eszembe, sosem ennék süteményt, éppen úgy, ahogy sosem fújok el gyertyát, mert annak pont dolgot ad, hogy égjen, röviden: az a nap, ami a világra jöttünket illeti,  csak egy nap a többi között. Lehet, mostanság kislakodalmak övezik. Akkor sem köll.

De a névnap – az – kéremszépen egészen más.

Azt nekünk találták ki, Károlyoknak.

Az is jelzésértékű: nem sok Károly vonult be a dicsőség nagykönyvébe. A legnagyobbról egy időben az a hír járta, nem is létezett. Aztán cáfolták: dehogynem. Így a kitalált középkor hívei visszakoztak, mégis lehetett a Karoling Birodalom. Volt egy Marx nevű mosdatlan fószer is köztünk, szívesen agyonverem, ha akkoriban találkozunk. Mayt, a nagy szélhámost viszont szerettem. A könyvtárosnő ráncos mutatóujjára is emlékszem, ahogy köszönés nélkül bökött az indiánregényes polc irányába.

Mécs is Károly, színész. Chaplin is az, és Károly. Nem vagyok oda érte. Dickenset viszont szeretem, Mikszáth is meleg hangon méltatta, szóval ért valamit a bőre. Az aradi vértanuk egyike – mellesleg horvát származású tábornok volt – szintén a nevemmel pertu, Knézich Károly, nem beszélve Santanaról, a gitárzseniről, akinek a Samba Pa Ti számára annakidején a kisdiszkóban lassúztunk.

Zene.

Karcsi egy montenegrói ismerősöm is. Karcsi, azaz Karlo egy cigány zenész. Nem tetszik, amit játszanak ő és a társai, nekem túl karcos, balkáni, ám annál inkább tetszik, ahogy játszanak. Igazi beleélés viszi őket. Sok rézfúvós között Karlo tamburál. Gitározik is néha. A hangszere a vállán lóg, és előkapja, amikor idejét véli. Karlo – a kinézete alapján – lehetne egy baszk terrorista, egy világosabb mór, vagy egy szardíniai borosgazda is, de ő nem tagadja meg azonosságát, mert jól érzi magát a bőrében muzsikus cigány emberként.   

Idén valamikor tavasszal készült a kép róla, a kedvenc tengerparti falucskámban, a törzshelyemen. A banda Karloval bejött a teraszra. Fújták fülrepesztőn, csörömpölt a dob, rítt a klarinét, húzta a harmonikás, amit túlharsogtak a fúvósok, Karlo meg cincogott mellé és kicsit hamisan énekelt a sok pálinkától. Aztán abbahagyták.

Herceg Novi-i rock együttes lépett föl utánuk, olyanok, akiknek feleannyi az átlag életkoruk, mint Karloéknak, és nem sötét, vasalt öltönyben, fehér ingben izzadják át az éjszakát, hanem mosott farmerben, férfiparmüm szagúan.

Ültem a tengerparti teraszon a többiek között. Már nem a koncertre összpontosítottam, hanem Karlot néztem, amint előóvatoskodott a kávéházból. Nekidőlt az ajtófélfának és figyelt. Nézte az ifjúságot, tán a saját múlott éveire gondolhatott, mert ránc nem volt az arcán, csak valami megmagyarázhatatlan nyugalom és szomorúság.

Nézte a cigány ember az utána jövőket. A sikereseket, a divatosakat, a szépeket. Nézte, és én le nem vettem a szemem Karloról, mert a tekintetében láttam valamit, amit máshol nem.

Szép zene szólt. Nyalta a tengeröböl hulláma a beton teraszt. Sós volt a levegő, a holdnak mécsese gyúlt és akkor hirtelen szerettem volna átölelni Karlot, Károlyt. Megvigasztalni minden bánatos embert.