NAPLÓ - 102.

Conev Dusán

Úgy pöntyög a szél, ahogy csak egy gitár tud, staccattoban. Mollban ázva. Rázza az ablak függönyét. Néha esik, néha fúj odakint.

Macedón zenét hallgatok. Vlatkót. Ha ez az ember máshol születik, nem a Balkánon, már ettől is hatalmasabb lenne. Persze, nem volt szabad elhatározása. Össze is lapult egy helyre, oda, ahol jól érzi magát.

Jegyezzük meg a nevét: Vlatko Sztefanovszki. Nagy hazafi, minden sallangtól mentesen csinálja a dolgát. Soha egy politikus, soha egy milliomos jóakaró nem fog annyit tenni ezért a kicsiny, hányattatott sorsú délkelet-balkáni országért, mint ez a csontos, inas, baltával faragott arcú zenész, gitáros ember. Megrezdül ám a húr a szívem tájékán, valahányszor hallom.

Macedóniában voltam katona. Gergő ágyába kerültem, egy topolyai gyerek volt, nagyon szerettem, korábbról ismertem. Ott röhögtek rajtam, hogy ne, megint egy magyar, ezek névről tudják a másikat. Pedig nem, véletlen volt. Szegény Gergő sincs már, megsirattam. Pirospozsgás hirtelenszőke fiú volt, csöndös, tisztességes.
Ritkán lehettünk a városokban. Folyton terepen jártunk, táboroztunk. Tőkés László nevét Kumanovo mellett hallottam először, nem sokat emlegették, ahogy kimondták, pakoltak be bennünket terepjárókba, mentünk az akkori jugoszláv-bolgár-román hármashatárra. Pár napig a kocsik ponyvája alatt aludtunk, betárazottan. Félt a vezetés a romániai helyzettől, mi lesz, ha megtámadnak bennünket. Senki nem akart ellenünk lenni. Jó is volt ez így. Így múlt el a tél eleje. Aztán síelni mentünk.

A mama szármának mondta a töltött káposztát. Mifelénk szárma van. Úgy aludtunk összebújva a terepjárók platóján, belegubózva a hálózsákjainkba, mint akik többet sosem akarnak elmenni onnét. Szerb barátom volt, Vladimir. Mikrobiológus. Nem tudom él-e, vagy mi a rosseb van vele, azóta nincs. Mariot, a szlavóniai vörös parasztgyereket egy aknagránát tépte ketté, valamikor 1994 tavaszán: egy másik bajtársamtól, eszéki fiútól, Andjelkotól tudom, ő értesített.

A szlovénok megvannak, hála Istennek. Manfred, Ivan, és a csáktornyai tizedes is.

Nagyszerű ember volt a fölöttesem. Conev Dusán. Göndör hajú, ősz katonaember. Egyszer kaptam tőle pofont, ami nem is az volt, hanem csak a szele ért, amolyan játékos nyaklevesnek szánta, mosolygott hozzá. Reggel ügyeletesként kezdtem négytől nyolcig, bementem az irodába. Láttam a bakancsát, gondoltam ki kell pucolni, mert egyébként a tiszteknek a tisztiszolgák (tyátók), általában kitisztították a szerelésüket.

Nagyon megjegyeztem, amit mondott az Öreg: „Kisfiam, egy férfi addig férfi, míg maga teszi rendbe a cipőjét.” Ebben az elszólásában benne volt az egész ember. Nagyszerű karaktert tisztelhettem Conevben. Kumanovo mellett van eltemetve, a szülőfalujában. Virágot kéne rá vinnem. Apaként szeretett mindannyiunkat.

Pk