2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. november 23., szombat

Sándorunk



Petőfi Sándor.
Nekem a neve egyet jelent az otthonnal. A róla nevezett utca gyereke voltam. Petőfiről nem is a versei jutnak eszembe elsőre, hanem a gólyafosos óvoda kéménye, a Pali bácsiék, vagyis a Pösze néniék előtti gömbakácok, a kispadok, a bognár farakásai, az örökösen iszapszagú vizesárok, a vasútállomásról besípoló vonatfütty, a fecskék a dróton, kiabálásai az Ilka néninek, a széttúrt homokrakások, a cseréppel fölszórt út kanyarai, amiken olyan jó volt szaladni kifelé, el, messzire, hogy azóta sem sikerült úgy elszaladnom, és már nem is fog, tudom.
A költő nem élt egyedül.
Vahot Imre istápolta Petőfit. Erre választotta ki a sors, ebből is élt haláláig, ezt senki el nem vehette tőle. Lehet, írónak gyöngécske, vagy nem olyan népszerű, mint az idejében élt más alkotók, de a szeme és a lelke révén mégiscsak többet tett a magyar irodalomért, mint vele egykoron meg utána sok más, kövérre hízott elméjű, könyvekből táplálkozó tudálékos.
Ezektől a mai korhadt szívűektől mindenképpen.
Vahot Imre fölülhaladta korát. 1879-ben halt meg. A nemzet túl volt a forradalmi lázon, hidegeszű emberek álltak a ravatalánál. Kevesen értették meg a lényeget.
Vahot pótolta azt, amit a magyar nem adott. A fakadó tavaszt öntözte. Egyengette a szapora beszédű Sándor útját. Időnként kölcsönzött a néha félszeg, néha háborgón hányaveti fiatalembernek, aki századokra kiható remekműveket írt olyan egyszerű, keresetlen mondatokkal, mint
„De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.”
S noha életében sem kellett az enyészet elől dugdosni Petőfit, a mentora nélkül bizonyára a nemzet is szegényebb lett volna jónéhány verssel. Vahot érdeme volt, hogy száz forintért megvette a költőtől a János vitézt. Nem sokat faszakupázott, nyomban ki is fizette a vételárat. Hümmögött hozzá, talán ő sem hitte el milyen jó üzletet csinált. A művészetek pátyolgatása évszázadok óta nullszaldós, szomorú, de ez van. Tehát száz forint akkoriban szép összegnek számított, úgy gondolom mai fogalmaink szerint kéthavi fizetés lehetett, vagy talán háromhavi. Épp emiatt a jó Vahotunk csak nézett nagyot, mikor Sándor két nap után rányitott, és kért még nyolc (!) forint kölcsönt. Vahot Imre nem szólt sokat, bukszájába nyúlt és odaadta a kért összeget a cingár poétának, de titkon emésztette a harag, amiért a fiatalember ilyen gyorsan elherdálta a pénzét.
Hétfőn nyílt a szerkesztőségi ajtó. Vahot kipillantott az okuláréja fölött: két egyszerűen öltözött paraszt lépett be hozzá, egy idős nő meg egy férfi. Sötétkék gúnya, abaposztó viseletük mutatta, nem városi népek, faluról érkezhettek. Hamar kiderült, Petőfi szülei. A gyereküket keresték. Vahot azonnal hellyel kínálta őket, Petőfiért üzent, jöjjön tüstént, s miközben az idős párt kiszolgálta, azon izgult, meg ne lássák a szülők a korhely fiukat, aki – lám, két nap alatt – nyakára hágott százforintnyi gazdagságnak.
A költő apja dünnyögött Vahotnak valamit arról, hogy nem tetszik neki, amit a fia csinál. „Firkálgatásnak” nevezte a költészetet. A szerkesztő igyekezte győzködni, hogy az írás is szép mesterség, meg lehet belőle tisztességesen élni, mert ni: két napja is száz forintot keresett Sándor egy versével.
Petőfi anyja erre csillogó szemmel mondta a férjének:
„ – Látod, ugye látod…! – szólt az öregasszony szemrehányólag – s te még gyanúsítottad Sándorunkat, hogy tán nem is becsületesen szerezte azt a száz forintot, amit a múlt napokban küldött, s ami olyan jólesett, mint a falat kenyér.”
Vahot Imrének el kellett fordulnia, hogy ne lássák a föltoluló könnyeit.
Akkor ismerte meg Petőfi Sándort igazán.
Boldog az a nép, akinek ilyen költői vannak.


Pk

Nincsenek megjegyzések: